A bizánci birodalom évszázadokig befogadta a cigány törzseket, melyek feltehetően a török hódítás elől húzódtak előbb Dél-Kelet-Európába a XIV. század elején, majd a XV. századra a Kárpát-medencén átvándorolva érték el Nyugat-Európa határait. A cigányság eredetéről vallott korábbi egzotikus elképzelések, az egyiptomi, (núbiai), tunéziai, etiópiai, kaukázusi származástanok, mára megdőltek. Mindenesetre az egyiptomi eredettételezést számos nyelv a romák elnevezésében is megörökítette (gypsy, gitano, gitan, gifti stb.). Hazánkban a legelterjedtebb megnevezésük a latin cingarus és német Zigeuner szóhasználat nyomán a cigány. Ők magukat romának nevezik. Vándorlásaik során kumpániákban (kumpania=közösség) éltek, melyek a régi típusú cigány családszervezetre, a közös vállalkozásokra és a javak közösségi tulajdonára épültek (Fraser i.m.:15).

Az első nagyobb roma csoportok 1416-ban bukkantak fel Erdélyben, az évtized végén már Párizs, Bologna és Róma notariusai is följegyezték megjelenésüket. Egy évtizedre rá immár Angliában vándoroltak kumpá-niáik, s tudósítottak róluk a spanyol források is. A cigány karavánokat kezdetben mindenütt barátságosan, segítőkészen fogadták, amit uralkodói és tartományúri menlevelek, privilégiumok, útlevelek is jeleznek.

/ Mezey Barna: A magyarországi cigányok rövid története. Szerkesztett, rövidített másodközlés. Eredetileg megjelent: Cigányok. In Ács Zoltán szerk.: Nemzeties etnikai kisebbségek Magyarországon. 1998:45-79. Budapest: Auktor Kiadó./

A jóindulat s az ezzel együttjáró segélyek azonban hamarosan elapadtak. A roma kumpániák feltűnése és a cigányellenes intézkedések kibocsátása között évtizednyi az időbeli távolság. A harmincas években jelentkező cigány csoportokat Frankfurtból 1449-ben erőszakkal űzték el; 1463-ban Bamberg már nem nyitotta meg kapuit a roma karaván előtt (vö. Gilsenbach 1994:46-48). A cigányüldözés rövidesen egész Európára kiterjedt. Akasztással, testcsonkítással, veréssel fenyegették a romákat puszta jelenlétükért; fegyverrel, katonai karhatalommal igyekeztek kiszorítani őket az államhatalmak saját területükről. A központosított monarchiák manufaktúrapolgárságra, árutermelésre támaszkodó közigazgatásával, a polgárosodó társadalom rendezettségével, az adóztatás szervezett rendjével azonnal összeütközésbe került a cigány társadalom. A vándorló csoportok ellenőrizhetetlensége elviselhetetlen volt a pontos nyilvántartásokra épülő közigazgató állam számára; vándor háziiparuk beilleszthetetlen a kapitalizálódó tömegtermelés szerkezetébe; mindennapi létfenntartásukhoz igénybe vett eszközeik összeegyeztethetetlenek a tulajdon szentségére épülő polgári társadalom értékrendjével, különleges vallási hiedelmeik és rítusaik elfogadhatatlanok az akkor még monopolhelyzetben lévő katolikus egyház számára. Többségüknek a kiút a visszakanyarodás volt Közép-Európa irányába. Akik maradtak, vállalták az üldöztetést, az évtizedről évtizedre meg-megújuló cigányellenes kampányokat, a politika által rájuk osztott bűnbakszerepet (Tomka 1983:41-49).

A keleti irányból újonnan beáramló és az Európa nyugati fertályáról visszafelé vándorló cigány közösségek a Kárpát-medencében, illetőleg lengyel földön leltek végső otthonra. A politikai és gazdasági viszonyok számukra itt sokkal kedvezőbbek voltak. Lengyelország politikai anarchiába zuhant, Magyarország három darabba szakadt, a török háborúk állandósultával felvonulási tereppé, harctérré vált. A rendetlenség volt e tájon az úr, a hullámzó népesség egyéb csoportjai között egyáltalán nem volt föltűnő a cigány kumpánia. A romákkal szemben sem a politika, sem a lakosság nem fogalmazott meg olyan elvárásokat, melyek szokásaik feladására kényszerítették volna őket. Sőt, az egyszerű egymás mellett élésnél jóval több alakult itt ki: a roma kumpániák postaszolgálatot láttak el, információt szállítottak; kémkedtek a magyar hadvezetés számára; cigány iparosok fegyverművesként részt vettek a hadsereg ellátásában, kéziiparuk a nyugatinál jóval fejletlenebb céhes termelés kiegészítő részévé vált, s a falusi igények azon részét elégítette ki, amelyek nem számíthattak a céhek termékeire. Alkalmanként vendégmunkásokként alkalmazták a romákat uradalmakban és városokban. Feljegyzések szerint vasmunkák, láncok, bilincsek készítése volt a feladatuk, várostakarításra, szépítésre invitálták őket, de ha kellett, hóhérmunkát is vállaltak. A cigányság legjellemzőbb foglalkozásaként számon tartott zenélés is hódító útjára indult: néhány évszázad múltán cigányzenekarok húzták a talpalávalót az országgyűlések mulatságaitól a földesúri kúriák vígalmaiig.

A Kárpátok ölelte térség szerepe tehát lényegében változott meg a romák számára: amíg a XV. században még csak a kumpániák pihenőállomása volt a nyugat felé tartó vándorlásuk során, addig a XVI. századra otthonukká vált. (Ezt a helyzetet véglegesítette a Habsburgok cigányügyi politikája, amely lezárta az örökös tartományok határait a bevándorolni kívánó cigány karavánok előtt. Míg tehát Magyarországra folyamatosan áramolhattak be, továbbvándorlásukat megakadályozták.) (Mezey 1986:7.)

A cigány létforma a XVI-XVII. század Magyarországán nem került alapvető konfliktusba a fennálló társadalmi viszonyokkal. Jóllehet ismerünk adatokat kisebb súrlódásokról, néhol komolyabb összeütközésekről, a cigány társadalom egésze nem kényszerült sem szokásai és értékrendje feladására, sem pedig az ország területének elhagyására. A hatalom a cigányság autonómiáját részben direkt formában biztosította (oltalomlevelek, privilégiumok), részben pedig hallgatólagosan tudomásul vette. A magyar társadalom nem követelte meg asszimilációját; nem próbálta meg saját struktúrájába illeszteni a roma közösségeket. E sajátos együttélés tartósította a cigány szokásrendet, melyet annak fejében tarthattak fönn, hogy többé-kevésbé tiszteletben tartották környezetük szabályait.

A XVIII. század elejétől azonban megváltozott a helyzet. Amíg a cigányság a társadalom hullámzó rétegeibe belemosódhatott, antropológiai sajátosságai ellenére sem számított különlegesnek. Nem üldözte jobban a hatóság, mint a telkéről elűzött hontalan jobbágyok csoportjait, a török szorongatta menekülő lakosság hullámait, a kóbor katonák bandáit, a fosztogató hajdúkat vagy a szegénylegény-csapatokat. Az abszolút hatalom számára, amely rendezni kezdte a társadalmat, közbiztonságot teremtett, újjászervezte a termelést, s nem kevésbé az adóztatást, egyszerre szembetűnővé váltak a roma kumpániák. Egyre elfogadhatatlanabbá vált szokásrendjük, a társadalomba való betagolhatatlanságuk. Az abszolút adminisztráció alapos felmérésekre támaszkodó koncepciót dolgozott ki a cigány népesség jövőjére és a megoldásokra vonatkozóan, átfogó jogszabályokat bocsátott ki s gondoskodott végrehajtásukról.

A roma és a parnó (fehér) népesség közötti feszültségek, illetőleg a cigány közösségek és az állam közötti problémák fő okaként a politikusok és jogalkotók a roma életmódot nevezték meg, s ezt is vették célba a karhatalom és a jog minden lehetséges eszközével (1724,1769,1783). A cigány életvitel lerombolását hirdették meg, ebben látva a végső megoldást. Vélekedésük szerint a vándorlás meggátlása biztosíthatná a nyilvántartható, adózó népességet, a termelő életforma megélhetést biztosíthatna, s csökkentené a tulajdoni villongásokat jobbágyok és cigányok között, a hagyományos roma közösségek szétzúzása pedig lehetőséget adna a cigány szokásrend felszámolására, a beilleszkedés zökkenőmentes lebonyolítására. A hatóságok elkobozták tehát szekereiket, bevonták útleveleiket; széttelepítették a kumpániákat, sőt nem ritkán családokat is; a cigány gyermekeket családjuktól elszakítva távoli vidékre adták ki nevelőszülőkhöz, hogy jó parasztembert faragjanak belőlük. Elvették lovaikat, magyar parasztgúnyába bújtatták a kormányzati rendelkezés szerint „új embernek" titulálandó cigányokat. S a maga szempontjából bármennyire is igaza volt az abszolút államnak, amikor egy anakronisztikus szokásrendet és egy, a sajátjáéval össze nem férő politikai felfogást próbált felszámolni, történelmi léptékkel mérve mérges magokat vetett el. Az abszolutizmusnak az erőltetett asszimiláció érdekében végrehajtott durva támadása a cigány életstílus és társadalmi szerkezet ellen több, a későbbiekre nézve meghatározó következménnyel járt (Mezey i.m.: 12-19).

A telepítési akciók többek között kiváltották a roma közösségek ellenállását; az agresszív domesztikálás az ellenkező reakciót eredményezte: a megtelepített romák megszöktek, az átmenetileg széthullott kumpániák, családok, ha hiányosan is, újra összeálltak, az újonnan érintettek pedig menekültek az intézkedések elől. A romák társadalmi beillesztése helyett szembefordításukat érte el a politika. A cigány közösségek ahelyett, hogy a legfelsőbb elképzeléseknek megfelelően oszlásnak indultak volna, éppen ellenkezőleg: megerősödtek. Az üldözött romák az ősi keretek, ősi szokások közé menekültek. Az a népesség, mely eddig csak kibújt a szabályozás alól, most konfrontált vele: megakasztotta továbbá a cigányügyi intézkedéscsomag a sokfelé már megindult megtelepedési folyamatot. A differenciálatlan végrehajtás egy tekintet alá vonta a beilleszkedőfélben lévő vagy már be is fogadott cigány családokat a vándorló kumpániákkal, ami óhatatlanul a tendencia elakadását, helyenként a jobbágy- vagy zsellérmunkát végző cigány családok elűzését is eredményezte. A jogi rendezés cigányellenes kampányba fordult. A jogszabályok indoklásaikban kiváló rajzolatát adták a „rossz cigánynak", kevéssé sikerült azonban a „jó cigány" képe. Nem telt bele sok idő, s az előítéletes gondolkodás vált jellemzővé a társadalomban. Nyilván tévedés volna ezt kizárólag az állami politika rovására írni, hiszen a negatív tapasztalatok a jobbágytársadalom és a vándorló cigány népesség közötti súrlódásokban régebbi keletűek, a harcok végetértével meg is sokasodtak. Az is tény, hogy ez idő tájt újabb, a magyar elvárásokat, nyelvet, magyar szokásokat és jogszabályokat egyáltalán nem ismerő cigány bevándorlási hullám söpört végig az országon, mely kedvezett a perjudicium kiszélesedésének.

A felvilágosult uralkodók kísérletei nem jártak tehát sikerrel. A vándorló cigányság ügye ezzel napi problémává lett, amit érzékeltek a reformkor politikusai is. Az alkotmányos forradalom forgataga azonban félresöpört minden egyéb kérdést: a roma népesség beilleszkedésének megoldása évtizedekre háttérbe szorult, illetőleg az országos politika színpadáról a vármegyei közigazgatás illetékességébe került át.

A sorsfordító napok során 1848-ban vajmi keveset törődtek politikusaink a cigánysággal. A törvény előtti egyenlőség elvi tétele ugyan kiterjedt rájuk, ám ez kézzelfogható változást sorsukban nem eredményezett: Politikai jogokban nem részesültek, a függetlenségnek és szabadságnak speciális haszonélvezői sem voltak. Sommázva: a polgári társadalom „megörökölte" a cigány problémát, vagyis egyfelől a kóborló roma népesség és a társadalom közötti feszültségek rendezetlen halmazát és a korábban kifejlődött előítéletes gondolkodást. Hosszabb távon szemlélve azonban a XIX. századot, jelentős változásokat észlelhetünk. Az 1893. évi összeírás tanúsága szerint ugyanis a roma társadalom majd kilencven százaléka megtelepedett, házakban élt, s legalább az év bizonyos szakaszában állandó lakóhelyén volt fellelhető. Az állam számára a cigánykérdés tehát némiképp egyszerűsödött. Immáron csak a 250-300 000 főre tett lakosság tíz százaléka jelentett adminisztrációs problémát: az ún. kóbor cigányok ügye. A politika ugyanis egyáltalán nem foglalkozott a cigányok társadalmi munkamegosztásban elfoglalt helyével (tegyük hozzá: miként más dolgozó réteg státuszával sem).

A polgári (kapitalista) állam feledte a paternalista, népboldogító-segélyező felfogást, s visszahúzódva a szociális segélyezéstől - amit pedig még a felvilágosult abszolutizmus sem mulasztott el a telepítés elősegítésére - magára hagyta a társadalmat. Ennek egyik következménye volt a réteghelyzetben bekövetkezett stabilizálódás; a gazdaság fejlődése kijelölte a cigányság helyét a társadalmi rétegek ranglétráján. Egyfelől a nagyipar a cigányok által tradicionálisan termelt termékeket olcsón, nagy tömegben, jó minőségben állította elő, ami számos vonatkozásban fölöslegessé tette a roma munkaerőt, megrendítette a cigányok piaci pozícióit. Annyira azonban nem, hogy teljesen kiszorította volna őket a piacról: bizonyos szolgáltatások tekintetében, főleg vidéken továbbra is találtak munkát. A lehetőség azonban a korábbinál jóval szűkebb, területileg szétszórt volt, „utána kellett menni" a munkának. Ez pedig a munkavállaló cigányokat egy újfajta sajátos vándorlásra késztette: az állandó lakóhelyről, ottani megélhetés hiányában fel kellett kerekedni és megkeresni a munkaalkalmat az ipari-szolgáltató tevékenységhez; végül visszatérni. Ördögi kör: az alig-megélhetés a hagyományos vándorlásnak egy újfajta módját kényszerítette ki (vándorló háziipar). Akik ezen a körön belül nem találtak megélhetést, azok vagy a falusi társadalom perifériáján mindenes cselédként tengethették életüket, vagy a nagyipar fejletlensége miatt a szakképzetlenmunkaerő-kínálatot gyarapították (ahol már nem kis jelentőséggel bírt az előítéletesség). Ez a marginális állapot végzetesen kijelölte a romák helyét a társadalomban (Pomogyi 1995:48).

Az állam a cigánykérdést a fentebbiekkel összefüggésben kizárólag adminisztratív feladatként értelmezte. Részben a közigazgatási teendőkre koncentrált (nyilvántartások, toloncolás, koldulás, gyermekvédelem), részben pedig a deviáns magatartások kezelésére (büntetőjogi eszközökkel, a munkakerülőkre vonatkozó határozatlan tartamú szabadságvesztéssel, dologházzal). Ezért a cigányság megélhetési problémái, a szétesett közösségek értékvesztéséből adódó kulturális-morális gondok, a megmaradt közösségek egyre erősebb kohéziója okozta beilleszkedési akadályok, a társadalom margójára szorultak perspektívátlansága a politika figyelmén kívül került. A cigánykérdés folyamatosan szociális kérdéssé is vált, amiből azonban a társadalom csak alkalmanként észlelt valamit.

A szegénység kialakulása, a társadalom alsóbb rétegeinek nyomora magába foglalta a roma szegénységet, de egyben el is mosta a sajátos etnikai réteghelyzet számos fontos vonását, melyek tekintetbevétele a hosszú távú kezelés alapfeltétele lett volna. Nem kedvezett a cigányság ügyének a felerősödő nacionalista majd soviniszta politikai stílus és megközelítés sem (Pomogyi i.m.:91). A cigánysággal kapcsolatos prejudikáció és a társadalomban nem egyöntetűen elutasított sovén gondolat találkozásánál születtek meg azok az elméletek is, amelyek már a századfordulón kiirtásra ítélték volna a hazai cigányságot (Porzsolt Kálmán 1907-i „kiáltványa" - „Kiirtani! Igenis ez az egyetlen mód!" - a két háború közötti Magyarországon is visszhangra talált.) (Mezey i.m.:224.) Az előítéletesség fenntartásának amúgy erős politikai indíttatása is van. Zsigó Jenő vélekedése szerint a cigányokkal szembeni gerjesztett prejudikáció több determinánsra megy vissza, melyek a legutóbbi időkig érzékelhetőek voltak a társadalomban (Zsigó 1990, Id. még Heller 1971:94). Eszerint politikai érdeke a társadalom elitjének, hogy fenntartson egy bűnbakcsoportot, a gazdasági érdeke, hogy legyen egy korlátok nélkül, vagy legalább alig korlátozottan kizsákmányolható réteg, s végül a társadalomban a „személyiség-szükséglet" indokolja, hogy a legelesettebb „fehér ember" alatt mindig legyen valaki. Akinek nyomorára tekintve megnyugtathatja magát, hogy az övé annál egyelőre még magasabban áll. Ezen érdekek kielégítésére kiválóan alkalmas az értelmiség és politikai érdekképviselet híján védekezésképtelen, antropológiai sajátosságai által pedig egyértelműen megjegyezhető, elkülöníthető cigányság.

E keretekben alakult ki a roma népesség huszadik század végére hagyományozott meghatározottságának számos tényezője. Csalog Zsolt csoportosításában: a települési szegregáció (a cigánytelepek vagy elkülönült cigány települési egységek, melyeken belül a lakásfeltételek, infrastrukturális ellátottság messze elmaradtak az általános mögött); a munkaerőpiaci szegregáció (a falusi munkanélkülivé vagy félmunkanélkülivé válás tendenciája, deklasszálódás, a két világháború közötti időre már megélhetést sem biztosítottak a hagyományos cigány foglalkozások, a tradicionális foglalkozások eltűnése, a jellegzetesen „cigány" - a szakképzetlen alkalmi- és segédmunkákra koncentráló - munkakörök kialakulása); egészségügyi-oktatási-művelődési leszakadás (Csalog 1984:2).

1945 után a deklarált jogegyenlőség burkolt egyenlőtlenséget takart. Az új politikai berendezkedés 1961-ig folyamatosan érvényesülő sematikus felfogása szerint a munkásosztály és a parasztság, az addig elnyomott szegényrétegek diadala okán nincsen értelme cigányproblémáról beszélni, hiszen - mint mondták - a romák is együtt haladhattak a politikai hatalom birtokosaival, a dolgozó osztályokkal a felemelkedés útján. Pedig éppen ekkor szorult volna külön segítségre a cigányság.

Arisztotelész sokat idézett mondása szerint az egyenlőtlenekkel egyenlően bánni a legnagyobb igazságtalanság. A cigányság nem csupán gazdasági szempontból volt margón: perifériaállapotán a deklarált egyenlőség, a földosztás önmagában mit sem segíthetett. (Mint ismeretes, a földosztás nem érintette lényegesen a cigányságot, minthogy sem földművelési indíttatása nem volt, sem pedig a jogszabályban szerepelt juttatottak megfogalmazott kategóriáiban nem szerepelt.) A szociális helyzeten a politikai változás mit sem változtatott. A cigányság közigazgatási kezelése sem módosult igazán, a foglalkoztatási struktúrából való kiszorultsága maradt a régi, sőt az ipari igények növekedése még konzerválta is a szakképzetlen munkaerő újratermelési folyamatát. A nagy, koncentrált ipari építkezések tovább erősítették a cigányközösségek fellazulását, a munkavállaló férfiak tartós távolléte gyengítette a belső kohéziót (vö. Csalog 1980 és Kemény 1976).

1961-et követően óvatos reformpolitikát regisztrálhat a történész. A politika egyik oldalon tartott a kérdés éles megfogalmazásától, másik oldalon azonban érzékelve a probléma nagyságát, többnyire közigazgatási úton tette meg lépéseit a megítélése szerint üdvözítő megoldás felé. E politika lényegében a Mária Terézia féle patriarchális elképzelések felelevenítése volt, kisebb durvasággal és nagyobb, huszadik századi „humánummal". A kormányzat a szociális juttatások rendszerével operált. A központi elgondolások célja a cigányság anyagi-szociális „megerősítése" volt. Kétségtelenül helyes módon buldózerekkel rontották szét a cigánytelepeket (melyekből 1961-ben még 2100 volt), s a roma lakosság egy részének emberi életfeltételeket biztosítottak. Sokan azonban másként élték meg a váltást. A kiköltöztetés során őket a környezetüktől, életmódjuktól idegen, a „fehér lakosság" számára sokszor életcélként megfogalmazott panellakásokba telepítették. Tudjuk, hogy a cigánypolitikának ez az erőszakosan boldogító változata eredménytelen volt, sőt, bizonyos ellentéteket érlelt a társadalom és a romák között.

Nem segített a munkaerőpiaci szegregáción, a műveltségi-oktatási elmaradottságon, keveset a települési elkülönültségen (s erőszakos mivolta miatt ez is inkább ellentétes hatást váltott ki). A társadalom gazdasági nehézségei miatt a kívánt ütemet sem tudták biztosítani. Volt azonban egy másik, sikeresebb ága a cigányok ügyének. Minthogy a szocialista elgondolások a romák dolgát általános társadalompolitikai ügyként fogták fel, más területeken is lépett a kormányzat (Bencsik 1988:98-115). S letagadhatatlan néhány, a mai helyzetben reményt adó jelenség csírájának kialakulása. így a cigány értelmiség jelentkezése és megizmosodása, a cigány művelődési hálózat lassú kiépülése (klubok, oktatási formák, újságok), s a 70-es évek végére, 80-as évek elejére az „etnikai csoport"-ként történt elismerés, ahonnan a nemzetiségként, nemzeti kisebbségként való tudomásulvétel már nem esett távol.

Megállapítható tehát, hogy a hagyományos nagy problémákkal e nagy egyenlősítő rendszernek sem sikerült megküzdenie. Az évszázados üldöztetés, a diszkrimináció törvényszerűen eredményezte azt, hogy jelentős részük a társadalom „alsó", a legtöbb szociális, gazdasági problémával küzdő rétegéhez tartozik. A problémákat az úgynevezett „kemény" társadalmi mutatók, a réteghelyzetet meghatározó tényezők, az ezek következtében létrejött életkörülmények váltják ki. Ilyen tényezők: az alacsony iskolai végzettség, a kedvezőtlen foglalkoztatási struktúra, az alacsony jövedelmi szint, a lakóhely gazdasági és infrastrukturális elmaradottsága, a fogyasztás egyoldalú szerkezete, a közélettől való távolmaradás, valamint a mindezek által törvényszerűen kitermelt negatív életmódelemek, szokások. „Aki ilyen körülmények között él, azzal -attól függetlenül, hogy milyen etnikumhoz vagy nemzetiséghez tartozik - több a probléma, a gond" - figyelmeztet a kriminológus Tauber István, az 1980-ban végzett előítélet-vizsgálatának eredményei szerint (Tauber 1984:174).