A forradalmak után lényegesen megváltozott Ady régi Magyarországa. Az ellenforradalom, ha meg is hagyta változatlanul az ország szociális strukturáját, új uralkodó rétegeket emelt be a régi feudális alkotmány sáncaiba. Az egyháznak, nagybirtoknak, tőkének új testőröket hozott. Amint Budapestet és az országot kiürítették a román csapatok, úgy nyomult előre az őszirózsás és a proletár forradalom résein az ellenforradalom új fekete serege. A Habsburg militarizmus bukásával katonatiszti állásukból kikopottak, a trianoni béke-folytán a Kis-Magyarországra özönlő állami, megyei és városi tisztviselők hada volt ez megspékelve egyébfajta menekülőkkel, akiknek élén a két forradalom által egyénileg háttérbeszorultak csoportja vitézkedett. A hadsereg és az elszakadt állami területek és vármegyék e földönfutói az eszközökben nem válogatva vágtak: maguknak utat az új Magyarországon a kenyérhez és az érvényesüléshez.

Földnélkül maradt urak, pozícióikból kicseppent kurta nemesek, háborút átnyomorgott hivatalnokok, kalandor exisztenciák s vidékies kicsiny műveltségű emberek szabad prédájává vált az ország. Éhesek voltak ezek, önzők, elégedetlenek, álforradalmárok. Ahelyett, hogy a két forradalom után az elnyomottak sorsa javult volna, nemzeti konstruktív diadalként magukat ültették pozícióba. S amint kicsavarták az igazi forradalmi rétegek kezéből a forradalmi országot, épp úgy kicsavarták a forradalom zászlóját, Ady Endrét is. Amint az ébredők, fajvédők s egyéb ellenforradalmi csoportosulások programmjába becsempészték a két forradalomnak, a proletár-forradalomnak is, valamelyes demagógiává változtatott követelményét ily módon vált az övék Ady, a forradalom költője is. Ellenforradalmi taktika lett Adyt kiütni a forradalmárok, a proletárok s a zsidók kezéből. Negyvennyolc után az urak kisajátították a maguk számára Petőfit, most épp úgy kisajátították maguknak Ady Endrét. Petőfiből lett a szerelem dalnoka, Adyból az összeomlott Magyarország tragédiájának lantosa. Eltitkolták mindkettőjük igazi forradalmiságát.

Míg az ellenforradalom kebelén megindult Ady fölött az osztozkodás, a magyar uralkodóosztályok művelt, vezetői között voltak akiknek fájt Adyt prédául dobni és igyekeztek a zseni értékét megmenteni a magyar kultura új honfoglalóitól, másrészt a torz írásmagyarázóktól. Ady ilyen jóakaratú kritikusai közül való Makkai Sándor püspök (A magyar fa sorsa), de ő is összetéveszti Adynál a formát a lényeggel csak azért, hogy Adyt megtarthassa nemzeti költőként az uralkodó osztály számára. Makkai abban látja Ady szerepét, hogy „egy sötéten látó tragikus nemzedék lelkének kiáltó szava volt és néma, elnémított, kifejezésre jutni nem tudó vészsíkoltásának adott rettentő és megrázó hangot egy boldog nemzedék önfeledt és vak uralmának közepette.” Igaz, hogy Ady egy tragikus nemzedék vészsíkoltása volt, de ez a „forma.” A lényeg, a tartalom: az, amiért Ady síkoltott. Ez pedig a magyar népi elnyomatás volt. Ady sirály volt de tudta, hogy miért sikoltoz. Jelezte a vihart, de tudta, hogy miért jön ez a vihar. Makkai ezt mondja: „A születési és vagyoni alapon való nemzetnevelés lassanként a szellemi középszerűség, sőt kisszerűség uralmát rögzítette meg és elzárta a haladás utját, ami kicsiny és ütközőpontban lévő nemzet számára, melynek egyedüli életlehetősége a szellemi rugékonyság, befogadóképesség, progresszivitás és egyetemességre törekvés: végzetes hiba. Ezt a hibát azonban sem akkor, sem ma, a mi viszonyaink között s a mai viszonyok között azon a szociális forradalmi uton, amiről Ady is, bárcsak lényétől idegenül beszélt, helyrehozni nem lehet.”

Ha a magyar feudalizmus százados rémuralmának bűneit ilyen enyhe szavakba öltözteti valaki, akkor természetes, hogy tagadja a szociális forradalom jogosultságát s meghamisítja Ady forradalmi lényét. S ugyanabba a hibába esik, mint csaknem száz év óta a mindenkori magyar progresszió: meglátja a hibákat, elismeri a tényeket, de nem tud és nem is akar rajtuk változtatni. A haladó magyaroknak, a magyar reformereknek, a nyugati magyaroknak ez volt mindig az átka. Ez az a magyar betegség vagy magyar bánat, amiről Ady a „Négy-öt magyar összehajol” cimű versében ír. „Szomorú fejekkel négy-öt magyar összehajol” s forgatják tovább a speciális magyar földgömböt, forgatják most már a bús magyarok számára meggazdagítva Adyval, mert hiszen ha Ady lényétől idegen volt a szociális forradalom, amint ők állítják, Ady is beletartozik a speciális magyar földgömbbe, mely forog a világürben magárahagyottan, társnélkül, oktalanul és céltalanul.

Szerencsére Ady nem volt ilyen, mint amilyennek jóakaratú magyarázói igyekeznek arcát megrajzolni. Leegyszerűsítem Ady forradalmiságát, hogy ez a forradalmiság kézzelfogható legyen azok számára is, akik Ady szociális izű verseit, proletár-verseit, mondjuk nem magyar, de kimondottan proletár költészetét nem akarják Adyénak elismerni s idegen portékaként lehámlasztják „nemzeti”, „uri”, „fajmagyar” lényéről. Ady nem ír verset a nyolcórai munkaidőért, az általános titkos választói jogért, szakszervezeteknek sem lesz házi költője, még azt sem énekli, hogy „világ proletárjai egyesüljetek.” Ő megelégszik a magyar Helikon szerény szegfűjével s megelégszik azzal a szerény forradalommal, amit számára Magyarország adhat, ha felgyujtja az ódon vármegyeházat, az uri szérűket. Hunnia uri trágyadombját. Adynak ezt a forradalmiságát nem látni s ezt lényétől idegennek találni annyi, mint megtagadni Ady igazi lényét, a lázadó bocskoros kisnemest, aki sarkaiból akarja kiforgatni az egész magyar úri világot. Ha azt, amit Ady magyar verseiben hirdet, tudatosan és programmszerűen megvalósítom: kész földosztás, szekulárizáció, úri javak elkobzása.

Hiába rugdalóznak Ady új barátai: Ady magyar verseiben az induló osztályharc költője s mindaddig, amíg ez az osztályharc élesedik, míg célt nem ér, addig ennek a forradalmi harcnak Ady a költője. Ezért érhető az ellenforradalmi Magyarország vitustánca Ady körül. Érdemes Makkaiban a magyar uralkodó-osztály egész gondolkozását figyelemmel kisérni, mert hiszen ő a jóakaratú Ady megértő és Ady magyarázó, az első, aki az újabb generációból védelmére sietett azokkal szemben, akik magyarságát és hazafiságát kétségbevonták s így igyekeztek ledorongolni. Makkai Adyt tulmagyarrá, tulhazafivá keni fel, hogy az egyetemes magyarság költőjévé tegye, de tulajdonképpen az uralkodó osztályokbeli magyarság költőjévé avatja. Nagyon tévednek azok, akik Ady énjétől, egyéni busongásától s panaszaitól megkülönböztetik Adynak azokat a verseit, melyekben a magyarságot ostorozza s a magyarság tragikumát jajongja s újmént különveszik „forradalmi” verseit, melyekben a magyar uralkodóosztályok ellen fordul. Makkai is azok közé tartozik, akik számára van a saját sorsát, a magyarság sorsát s az elnyomottak sorsát külön-külön sirató Ady.

Ady lelkének ilyen széttagolása csak komplikálja azt az Adyt, akinek lelkivilága, gondolatköre, kifejezési módja, nyelve, képei, szimbólumai, szavai, illatai, izei, Isten-fohászai és sátáni káromkodásai úgy is eléggé nehezen megközelíthetők a tőle messziállók számára. De az ilyen Ady-feldarabolásokra semmi szükség sincs, mert Adyban nincs külső Ady-sors és külön nemzetsors, Adyban együtt van az egyéni és nemzeti, az emberi és osztálytragikum, amint azt verseinek szakadatlanul összefüggő láncolata megmagyarázza. (A fajtám sorsa).

Csak nem kell félreérteni, vagy meghamisítani Ady tételét. Akiknek fülük van az Ady versekre, ezt kell megérteniök Ady verseiből: A Duna-Tisza között egy Keletről jött kicsiny nemzet él sok erénynyel, de még több hibával. Ennek a nemzetnek ezer esztendő sem volt elég arra, hogy beilleszkedjék a haladásba, a nyugati világba s ma is komp-ország Kelet és Nyugat között. Ez a fél-keleti félnyugati voltos vergődés magyar tragikum, de nem abban, amit Adyval akarnak erősítgetni, hogy „Kelet népe, a magyar nemzet eltévesztette az utját, amikor idejött és itt hazát teremtett magának” s ezért a „lelkek temetője”. Ady szerint nem abban van a magyar tragikum, hogy a magyarság a Duna-Tisza közé került, hanem abban, hogy itt nem tudott magának európai s nyugati államot alakitani. Ezért van még mindig „gémeskút, malomalja, fokos” s ezért a „halálszagú, bús magyar róna” és ezért „boldogok itt, kik nem éltek, a legkülönbek sohse éltek, itt meddő a nagy gerjedés s százszor boldogok a vetéltek”. Ady nem azt sikongja, „hogy nemzetünk a Kárpátok koszorújába jutott: ez egy szörnyű, helyrehozhatatlan végzetes eltévedés.” Ady azt sikongja, hogy ezt a földrajzilag sem megfelelő s kezdeti átokban leledző országot a magyar úrak elherdálták s ezer év alatt nem tudták az itt lakók hazájává tenni. A forradalom, a parasztforradalom emlegetése és ujból és ujbóli felírása Dózsa György nevének a magyar égboltra nem költői keresettség, hanem Ady legbensőbb, legigazabb hitének örökkön emlegetése a magyarság megváltásáról: „Dózsa György, Dózsa György. Csak Dózsa Györgynek Vörös, póri szekerét tolják. Ma minden vallott nagy motollák, Vallások, ritusok, hitek”. (Még egyszer jönne, — 1914 május 17).

Akármennyire szentségtörően hangzik is az irodalmi s a hazafias füleknek, Ady csakis egy kiadós, véres magyar parasztforradalommal látta volna elintézettnek a magyarság sorsát. Ezer évig vártak a magyar urak s az ország átalakítását ezer évig meg nem csinálták: ezen már csak a hegyesre köszörült kaszák segíthetnek. (Egyszer volt csak. — 1914 március).

Ady egyéni költői s magyar bússágainak mindenütt ugyanaz a szociális gyökere van, Ady mindenfajta elégületlenségeinek egy az oka s a magyar állapotok ellen ő örök lázadó s ha káromlásainak poharát kiürítette, békétlenkedéseiben ezt a tragikumot sirató. Adynak ezt a mindenütt jelenvaló lázongását száz és száz Ady verssel, félredobott, megvetett, de gyönyörű s legigazibb Ady verssel lehet bizonyítani, azokkal szemben is, akik az uralkodó-osztálybeli öntudattól fütve, túl nemzeti búsongással telítve félreteszik Ady forradalmi verseit s gyászmagyarrá festik át Ady forradalmi piros arcát.

Itt mégegyszer leakarok számolni azzal, mintha Ady azt hirdette volna, hogy ez a komp-országos magyar sors, a magyar bánat, a magyar átok azért volna, mintha valami különös magyar végzet, külön magyar elrendeltetés ülne a magyarság nyakán. Ady, akármennyire elhomályosítják is ezeket a verseit, a magyar tragikumot abban látta, hogy a grófokkal, papokkal, úrakkal, vagyis az egész feudális és klerikális uralommal szemben az elszolgaiasodott, eltespedt és vezetőiben elbúsult magyarság nem tudja kivivni a felszabadulását. (A szétszóródás előtt).

Az új magyar értelmiség bús, tragikus, nacionalista költőt teremt Adyból, olyat, akinek tulajdonképpen semmi köze se volt a világ járásához, akinek egész lénye „őszinte, élő-eleven megtestesítője a tényleg létező, szomorú, de szükséges magyar öntudatnak, a Kelet és Nyugat között meghasonlott, többé nem keleti és még mindig nem nyugati magyar meghasonlással teli lelkének.” Ady magyarsága, fajisága, nemzeti volta hirdette csakugyan, hogy van „bús, kipányvázott, magyar lélek”, de nem abban van Ady tragikussága, hogy ezt hirdette s nem abban nagysága, hogy ezt meglátta s nem abban, hogy az ugynevezett magyar tragédiát megérezte és megjósolta. Ha Ady mást nem tesz, akkor bármilyen szépen is magyarázzák, csak „bús magyar” költő lett volna. Ady jelentősége abban áll, hogy száz és száz versében hirdette, hogy le kell rombolni a magyar mát, a magyar feudalizmus kezéből ki kell venni az uralmat, mert másként a magyarság elpusztul, nyugati országot kell teremteni az elmaradt, az úrak bűnei miatt lemaradt magyar földből. Ezért nem lehet félredobni lázongó, ostorozó, elégületlenkedő magyar maradiságot perzselő verseit, mert ezekben van Ady szociális forradalmisága s abban Ady tragikuma, hogy az általa hirdetett magyar tragédia az általa hirdetett okokból a magyar úri osztály évszázados önzéséből be is következett.

Érthető, hogy a magyar uralkodóosztályok, akiknek bűneiből és önzéséből az összeomlás bekövetkezett, máig sincsenek emiatt beismerésben, mert ezzel a mai uralmuk és osztályrendszerük alapjait támadnák meg s így máig sincs elég lelkierejük elviselni az immár nemzetivé kent költőnek ostorozó verseit s azokat mint kellemetlen forradalmi ballasztot elsülyesztik, de még meg is bélyegzik, mint „a költő lelkétől és természetétől idegen területre való tévedés szülötteit”, mert „nagyon sokszor mesterkéltek, erőltettek, nagyhangúak, sőt izléstelenek.”

Hogy mennyire csak osztályérdekből fakadó az ilyen Ady esztétizálás, ideiktetok egy nagyszerű Ady verset, a megtagadott „mesterkélt”-ek közül: „Ki egyetlen, bús vaksi szemmé Teszed a testünk, Szent festék, mellyel az egekre Lázadó, nagy képeket festünk: Áldassál, emberi verejték. — Ez a teremtés s Istenerőnek Emberi áldása. Minden izzadt ember egy könny-csepp, A Végzet könnyitő sírása: Áldassál, alkotó Verejték”. (Áldassál emberi verejték.) Vagy pl. egy forradalmisága miatt „nagyhangu”: Az egész világgal Rendünk egyszerre ugyse leszen. De itthon: félelmesen. Minden árulókkal Számoltunk volna előbb, Mi, a híres kérkedők. — Lopó nagy urakkal. Kik nyakunkon tartják jármokat, Beszéltünk volna sokat. — Előbb itthon rendet Csinálnának kuruc csapatok Ütvén grófot és nagy papot.” (Sírva gondolok rá. — 1914 április 19.)

Adynál nem esetleges, pillanatnyi ez a forradalmiság, ezek a lenézett és megtagadott magyar és forradalmi versei nem „alkalmi” költemények, amint szeretik magyarázva emlegetni, hanem egy élete fogytáig öntudatosan, makacsul és sorsdöntően folytatott harc látomásai és riadói.

Ady verseiből követni lehet a magyar Pokol ellen indított, a szociális forradalomért folyó nehéz, itt-ott lelanyhuló s néha reménytelennek tűnő harc szakaszait. Hogy ez a harc állandó volt s Ady örök forradalmi-transz szárnyaló megnyilvánulása a megtagadott versekben, nem Ady igazolására, — mint inkább a kicirkalmazott nemzeti és osztályzárkozottság megcsufolására idéztem Adynak e néhány élete hajló szakában irott versét. Akikkel tizenkétkötetnyi Ady vers sem tudja elhitetni Ady forradalmi voltát, azok osztályönzését éppen azért, mert osztályérdekből fakad, az Ady idézetek egész sora sem tudja megváltoztatni. Önmagunknak esik jól, ha dacosan, szilajon és keményen újra és újra felcsendül az elnémított és megtagadott Ady. (Piros gyász ünnepén. — 1914 március 31.)

Álombaringatós, hazug s a trianoni sebekre áfium tehát az az Ady magyarázat, mely külön magyar tragikum költőjévé akarja avatni Adyt, hogy ezzel is megszabadítsa magát az összeomlás felelőssége alól. Ahelyett, hogy azt mondanák: a költő megjósolta, hogy elpusztulunk, ha kaszára nem hányjuk a nagyurakat, ezt mondják: A költő megjósolta, hogy elpusztulunk, mert mi különös, keleti krizantém nemzet vagyunk s tulajdonképpen itt a Duna-Tisza között nincs igazi hazánk. Ahelyett, hogy igyekeznének meglátni a forradalmi költő nagy tanulságait, melyeket a korral haladni nem akaró, elmaradt nemzetről mond, egy társadalomról, ahol a XX. század elején a nyugati kapitalizmus bűnein túl még mindig ott szorit a feudalizmus parasztéheztető s nyúzó csontkeze, új nemzeti himet varrnak s megfejelik a csodaszarvas romantikus regéjét.

Róluk írta meg előre Ady: „Sokan sírnak majd még miattam S elsiratják, amit sirattam. Alkonyulnak, mire virradtam S igazaimat majd riadtan Érzik majd egy véres piacban, Hova befutottak inatlan: Sokan sírnak majd még miattam. (A „dies irae”.)

Akármilyen szárnyalós megértő is akar lenni az uralkodó osztályos Ady magyarázat a hamis Ady legenda harsonása s Ady igazi arcának eltorzítója. Adyt megakarja tenni elefántcsonttoronyban székelő arisztokratikus léleknek, aki „annyira történeti öntudatú nemes és annyira uralkodásra és bámultatásra termett zseni volt, annyira „született ur”, hogy a szociális kategóriák, osztálytagolódások és a szocialista ideológia szerinti emberszemlélet ránézve teljesen idegen és mélyebb értelemmel nem biró jelszó maradt” s „ez akkor nálunk még újszerű, meglehetősen éretlen fanyarságú, vad és idegenszerű proletárképződmény őszinte érdeklődésre, de pláne szenvedélyes rajongásra és szeretetre ezt a magyar uri költőt, ezt a fejedelmi individualitású szellemi arisztokratát nem indíthatta.” Igazi „fajvédő”, azaz osztályvédő szemlélet ez, mely ugyanakkor, amikor elismeri Ady vallásos voltát, önmagával viaskodó isten-verseiben annak dacára, hogy a vallásos Ady nem dogmatikus s nem teológus, visszautasítja Ady lényének szociális forradalmiságát azon az alapon, hogy az az Ady távol áll a szocializmustól, mert hiányzik verseiből a szocializmus dogmatikus elismerése.

Adynak, ennek a differenciálódott léleknek minden szava, gondolata együtt van a többi emberrel. Ha kimélyíti és északfokká teszi magát s emberi valójában gyötrődik, ha a maga embervoltának istenségét, azaz teljességét keresi, magában a többi embert tükrözi vissza és egy mondata sincs sehol, ahol zordan, hidegen, fellegvárába zárkózna. Ady embersége, Ady forrongása és lázadozása amellett, hogy a magyaré s az elnyomotté: az örök emberé, aki sohasem találja meg sem a bérét, se a királyságát. Ady az emberi, sátáni lázongás, a soha nem elégedettség, a soha benemteltség, a soha meg nem nyugodás. Ő ne lenne tehát forradalmi? S ő ne lehetne mindenkié, amikor mindenki számára nyiló virág s mindenki számára tárja ki kelyhét? De Ady száz és száz versében azok számára is nyilvánvalóan megmondja, hogy kihez tartozik, akik a többi száz és száz verséből, amelyekben beleveti magát az emberiségbe, ki nem akarnák ezeket hallani.

Az Ady kérdésben a magyar uralkodóosztály, még annak emelkedett és világnézetileg is haladottabb rétege is a magáénak s a maga képére teremtettnek akarja megtartani Adyt akkor is, amikor az úgynevezett egyetemes magyarság költőjének hirdeti, de ebből az „egyetemességből” azzal, hogy Ady forradalmiságát elferdítik, eleve kizárják a munkást, proletárt és parasztot. A jóakaratu polgári Ady kritikusok is szemethunynak mindeneken túl két tény előtt. Az első az, aminek elismerésébe Hatvanytól kezdve Makkaiig senki sem akar belemenni, pedig itt van Ady lényege. Megteszik Adyt „úr”-nak, „nemes”-nek, „fajmagyar”-nak, arisztokratának, pedig Ady a lázadó Dózsa György ivadéka, a hatalomból és földből kisemmizett bocskoros nemes, tehát az örök, föld és hatalomra éhes forradalmár. A másik tény az, hogy Adyról úgy beszélnek, mint akinek nem is lehetett csak magyar világszemlélete s aki a kor szociális forrongásaitól nagyon távol állhatott. Vannak, akiknek még ma is nagyon idegenek a szocializmus tanításai, de nem kell feledni, hogy Ady már 1904-től fogva megszakításokkal csaknem állandóan Párisban élt s akik ez időkben vele odakint éltünk, igen jól láttuk a szocializmus mindjobban kiformálódó hatalmát és erejét és a világot balra sarkalló események szemszögéből szemléltük állandóan a magyar életet. Számunkra nem volt új dolog a magyar proletárság napról-napra terebélyesedő hatalma, mi nem kényszerből s nem azért, mert „csalogattak” dolgoztunk annak idején a Népszavának s nem azért kerültünk mind elválaszthatatlanabb lánccal odakötve azokhoz, akik a magyar „Sors” megváltoztatását akarták, mintha Adyt „hívták” volna s ahol „ügyesen ki is használták zászló gyanánt.”

Egyáltalában nem azért. Hanem azért, mert egyedül és megdönthetetlenül a szociális haladásban s legelőbb is a paraszti tömegek feltétlen felszabadításában láttuk Magyarország jövendő sorsát. Ez több volt „szimpatizálásnál.” Ez uttal csak kettőnk szívügyéről s világfelfogásáról beszélek, az Adyéról, akinek tizenkét kötete csak a siketek számára nem tanuskodik amellett s magaméról, aki nem távolról nézném ma is a magyar eseményeket, ha nem ez s nem így lett volna halálig tartó s halálos hitem.

De mindezeken túl egyszer már az Ady-magyarázókat le kell szállítani arról az úri paripáról, amire magukkal Adyt állandóan ültetik. Nem keresztényeknél s nem fajtabelieknél ez csetlős-botlós tévedés. De akiknek folyton-folyvást a magyarsággal van teli a szájuk, azoknál csodálatos, hogy arisztokrata gőggé fujják fel állandóan Ady paraszti dölyfét. Igaz: Ady különleges költő, Ady a zseni, Ady a differenciált, finom lélek, egy elkülönbözött valaki, akinek semmi közössége sem a költőnek, se a polgárnak a magyar ugarral, de igenis van közössége azokkal, akiket ő ebből a magyar ugarból akar teremtődni látni. De az „ur” Adynál személyére vonatkoztatva nem az uralkodó osztálybeli „ur”, az ő urasága nem egy Csák-Mátés, vagy Eszterházys uraságot jelent, hanem jelenti a mindenkitől való megkülönböztetettséget, mintahogy a „szolga” sem szolga nála, hanem a behódoló, alacsony, lelki senki. S még egyet: az a polgári s nemzeti Ady-magyarázat mindig megértő igyekezik lenni, ha Ady sátáni, isteni, szerelmi vagy feketezongorás verseinek finomságairól esik szó, de azonnal leengedi a vassorompót, ha a forradalmi Ady piros és véres arca tűnik fel a magyar mezők felett, mint egy éjszakánta világító teli hold. „Ady” — mondja Makkai — „tévedett, mert az uralkodó szűklátókörűség elleni vádjaival nem oda fordult s nem azokat hivta harcra s nem arra a harcra hivta őket, ahová s akiket s amire kellett volna.” Kérdem, hol voltak ezek a fel nem található magyarok? Ady tizenöt éven át írt, zokogott, lázított kint a magyar fórumon és szava mindenkihez eljutott. El a haladó középosztályhoz, az életbe induló diáksághoz, az egyetemek s a középiskolák tanulóihoz, a hajnalhasadást érezni kezdő proletársághoz, a jobbindulatú vidéki történelmi osztályokhoz, a városi és merkantil zsidósághoz, az érzékenyebb asszony olvasókhoz s az egész fiatal leánysereghez. Hol voltak tehát még azok a magyarok, „akiket hívni kellett volna?” A Tisza oldalán?

Apponyi elesett reakciós környezetében? Parlamenti politikai pártoknál vagy társadalmi tömörüléseknél? Vastag-nyaku kálvinistáknál, akik ellene fordultak vagy a Rákosi Jenős sváb magyaroknál, akik eleitől fogvást máglyára tették? Avagy talán a magyar fél-városi, fél-falusi cíviseknél? Hiábavaló szellemet idézni a multból akkor, amikor még a jelenben is kifacsart értelmezéssel vállalják magukénak a magyar középosztálybeliek az Ady igéit. Egyszerűen csoda volt, hogy Adyt annyira is magukénak vallották bizonyos rétegek, mintahogy vallották, de egyszersmint egy újabb fejezet a magyar átokból, hogy csak annyian vallották magukénak, mint ahogy vallották.

S e vitatkozásnál sokkal tulabbmenő beszéd során még legutoljára egyet. Ady érdekében állandóan „a magyar ifjusághoz” fordulnak. Értsd alatta az egyetemi s főiskolai ifjuságot. Vagyis azokhoz, akikből a leendő magyar uralkodó osztályok tagjai erednek. Ugy hiszem, hogy nemcsak Magyarországon, de mindenütt a világon lejárt az ideje, hogy a jövő hordozójának csak a főiskolai ifjuságot tekintsék. A nevelés, a tanulás, a képzettség válaszfalai már nagyon régen leomlottak s nincs ország s nincs világ, ahol az egyetemi ifjuságot speciális kulturahordozónak vallanák. Olyan országban, mint Magyarország, ahol ez az ifjusági réteg a numerus klauzussal még meg is szorítódik, igazán fajmagyaros gesztus kifejezetten az egyetemi ifjusághoz fordulni Ady hívásáért, amikor lejebb ágyazva a proletárok, munkások, ifjumunkások és a feltörekvő dolgozók ifjusága soraiban sokkal fogékonyabb s el nem mulóbb Ady hívőkre találunk, ha Adyt meg nem hamisítjuk. A magyar szellemi vezetők azonban még mindig úgy látják, hogy egyetemi szellemi kasztok pillérjein s nem a dolgozókon s munkásokon épül a világ.