Dialektikus Materializmus: tudományos filozófiai világnézet, a marxizmus egyik alkotórésze, filozófiai alapja. A dialektikus materializmust Marx és Engels alkotta meg, s Lenin és más marxisták fejlesztették tovább. A dialektikus materializmust a XIX. Század negyvenes éveiben keletkezett és a tudomány eredményeivel, a forradalmi munkásmozgalom gyakorlatával szoros összefüggésben fejlődött. Megjelenése valóságos forradalmat jelentett az emberi gondolkodás történetében, a filozófia történetében. Ez a forradalom egyben tartalmazza a folytonosságot is, mert kritikusan feldolgozza az emberi gondolkodás valamennyi korábbi haladó vívmányát. A korábbi filozófiai fejlődés két fő útja egyesült a dialektikában és termékenyült meg az új felfogás, a mélyen tudományos, új világnézet révén. Ez egyrészt a materialista filozófia irányvonala, amelynek kezdetei a távoli múltba nyúlnak vissza, másrészt pedig a dialektikus világszemlélet irányvonala, amelynek szintén régi hagyományai voltak a filozófia történetében. A tudománnyal és az emberiség történelmi gyakorlatával szoros összefüggésben fejlődő filozófiai gondolkodás törvényszerűen a materialista világszemlélet győzelméhez vezetett. Ám a régi materialisták felfogásának lényeges fogyatékossága volt, hogy egyes dialektikus gondolataik ellenére ezek a gondolkodók metafizikusak, mechanikusak voltak, hogy a természet materialista felfogását a társadalmi jelenségek idealista magyarázatával egyesítették. Azok a filozófusok, akik az újkorban dialektikus nézetek vallottak, alapjában véve idealisták voltak, ami különösen mutatkozott meg Hegel rendszerében. Marx és Engels nemcsak egyszerűen átvették és egybeolvasztották a régi materialisták tanítását és az idealisták dialektikáját. A természettudomány legújabb vívmányai, az emberiség egész történelmi tapasztalata alapján bebizonyították, hogy a materializmus csak akkor lehet tudományos és következetes, ha dialektikussá válik, a dialektika pedig csak akkor lehet igazán tudományos, ha materialistává válik. A dialektikus materializmus kialakulásában igen lényeges mozzanat volt a társadalmi fejlődés menetére és törvényeire vonatkozó tudományos szemlélet kidolgozása (történelmi materializmus). Dialektikus materialista világnézet nélkül lehetetlen volt legyőzni az idealizmust annak utolsó menedékében: az emberi társadalom lényegének magyarázatában. Következetes filozófiai világszemléletet kialakítani, az emberi megismerés törvényeit megmagyarázni azonban éppoly lehetetlen volt a társadalom materialista felfogása nélkül, a társadalmi és történeti gyakorlatnak és elsősorban a társadalmi termelésnek mint az emberi lét alapjának elemzése nélkül. A marxizmus megalapítói megoldották ezt a feladatot. A dialektikus materializmus tehát grandiózus filozófiai színtézisként jött létre, amely egységes felfogás alapján átfogja a természet, a társadalom és a gondolkodás egész bonyolult hálózatát, s amely szervesen egyesíti magában a valóság megmagyarázásának és elemzésének filozófiai módszerét a világ gyakorlati-forradalmi megváltozásának eszméjével. Ez az utóbbi a dialektikus materializmus legjellemzőbb vonása, szemben a régi filozófiával, amely lényegében a világ magyarázatára szorítkozott. Ebben nyilvánul meg a marxista filozófiának mint a legforradalmibb osztály, a kizsákmányoláson alapuló társadalmi rend magsemmisítésére és az osztály nélküli kommunista társadalom felépítésére hivatott munkásosztály világnézetének osztálytartalma. A dialektikus materializmus létrejöttével lényegében befejeződött az a történelmi folyamat, amelynek során a filozófia speciális kutatási tárggyal rendelkező tudománnyá vált. A filozófia tárgyát a természet, a társadalom és a gondolkodás fejlődésének legáltalánosabb törvényei alkotják, az objektív világnak és a világ tudati tükrözésének azok a legáltalánosabb elvei és alapjai, amelyek megadják a jelenségek és folyamatok helyes tudományos megközelítését, a valóság értelmezésének, megismerésének és gyakorlati átalakításának módszerét. A dialektikus materializmus sarkköve a világ anyagi természetéről szóló tan, az a felfogás, amely szerint nincs a világon semmi más, mint anyag és az anyag mozgásának és változásának törvényei. A dialektikus materializmus engesztelhetetlen ellensége a természetfölötti lényekre vonatkozó különféle elképzeléseknek, bármilyen köntösbe bújtatja is ezeket a vallás és az idealista filozófia. A dialektikus materializmus által kidolgozott dialektikus fejlődéselmélet (dialektika) rávilágít azokra az általános törvényekre, amelyek folytán az anyag mozgásának és változásának, az alacsonyabb rendű formákba való átmenésének a folyamatai végbemennek. Az anyag, a tér és az idő modern fizikai elméletei, amelyek elismerik az anyag minden fajtájának változékonyságát és az anyagi részecskéknek kimeríthetetlen képességét a minőségi átalakulásra, nemcsak hogy teljes összhangban állnak a dialektikus materializmussal, hanem a szükséges filozófiai eszméket és módszertani elveket is csak abból meríthetik. Ugyanezt mondhatjuk a természet más jelenségeit vizsgáló tudományokról is. Ugyancsak a dialektikus materializmus elveit igazolja a mai történelmi gyakorlat, amellyel az emberiség éles fordulatot tesz a társadalmi élet elavult, régi formáitól az új, szocialista formák felé. A dialektikus materializmus, amennyiben egybekapcsolja a létről, az objektív világról és annak az emberi tudatban való tükröződéséről szóló tanítást, egyben ismeretelmélet és logika is. A dialektikus materializmusnak ezen a területen tett elvileg új lépésre, amellyel szilárd tudományos alapokra helyezte a megismerésre vonatkozó elméletet az, hogy az ismeretelméletbe belefoglalta a gyakorlatot. „Mindazok a misztériumok, amelyek az elméletet miszticizmusra csábítják, az emberi gyakorlatban és e gyakorlat megértésében találják racionális megoldásukat”. A dialektikus elméletnek a megismerés fejlődésére való alkalmazásával a dialektikus materializmus megállapította az emberi fogalmak történeti jellegét, feltárta a viszonylagos és abszolút kölcsönös viszonyát a tudományos igazságokban, kidolgozta a megismerés haladásában érvényesülő objektív logika kérdését (Dialektikus logika, Megismerés). A dialektikus materializmus, fejlődő tudomány. Elvei és tételei a természettudomány minden nagy felfedezésével, a társadalmi élet formáinak változásával konkretizálódnak, fejlődnek, magukba olvasztva a tudománynak és az emberiség történelmi tapasztalatának új feladatait.

 Dogmatizmus:  többféle jelentésű terminus. A filozófiában és a tudományban olyan gondolkodásmódot jelöl, amely változatlan fogalmakkal, formulákkal operál a hely és idő konkrét feltételeinek számbavétele nélkül, vagyis semmibe veszi az igazság konkrétságának elvét. A dogmatizmus keletkezése a vallási képzetek fejlődésével függött össze, az egyháznak azzal a követelményével, hogy valamennyi hívő megdönthetetlen igazságként, kritika nélkül fogadja el dogmáit, s tartsa azokat magára nézve kötelezőnek. Az antik sztoikusok a dogmatizmushoz soroltak minden pozitív tanítást a világról. Az újkorban Kant „dogmatizmusnak” nevezte a racionalista filozófiát Descartes-től Ch. Wolffig és szembeállította vele a maga kriticizmusát. A jelenkori filozófiában a dogmatizmus a világ változékonyságának és fejlődésének eszméjét tagadó antidialektikus koncepciókkal függ össze, valamint burzsoá szociológia velejárója, amely támadja a társadalom fejlődésére és a valóság forradalmi átalakítására vonatkozó marxista-tanítást. A politikai életben a dogmatizmus szektássághoz, az alkotó marxizmusról való lemondáshoz, szubjektivizmushoz, a gyakorlattól való elszakadáshoz vezet. A jelenkori viszonyok között a nemzetközi munkásmozgalomban a dogmatizmus a revizionizmussal egyetemben komoly veszélyt jelent. A dogmatizmus hívei szembeszállnak a békés egymás mellett élés politikájával, tagadják a viszonylag békés átmenet lehetőségét a szocializmusba, a pártéletben a lenini normák helyreállításának szükségességét stb.
 
Egzisztencia: az egzisztencializmus alapvető kategóriája, amelyet Kierkegaard honosított meg a filozófiai irodalomban. Az egzisztencia fogalmán az ember nemtudatosított belső „léte” értendő, amely különbözik empirikus létezésétől, ez utóbbi ugyanis nem valóságos. Az egzisztencia mint a lét lehetősége magától az embertől, az ő akarásától függ, de végső soron (pl. Jaspers szerint) valamilyen titokzatos „transzcendenciában”, azaz istenben gyökerezik. Az egzisztencia nem megismerhető, az egzisztencia „megvilágosodik”, vagyis „felvillan” a „kritikus pillanatokban” (ataraxia, hőstett, halál stb.). az egzisztencialistáknál e kategória az irracionalizmus és az erkölcsi relativizmus megalapozásául szolgál.

Egyén és Társadalom: az egyén és társadalom kölcsönhatása történelmi korszakonként változó, miként nincs „társadalom általában”, csak meghatározott társadalmi-gazdasági alakulatok léteznek, nincs „egyén általában” sem, mert az egyén mindig a történetileg adott társadalom terméke. Az egyén és társadalom örök ellentétét hirdető elmélet azt ítéli „öröknek”, ami sajátosan a kapitalizmusra jellemző és történelmileg átmeneti jellegű. A szocializmusban az egyén és társadalom kölcsönhatását új törvényszerűségek jellemzik: az egyéni és társadalmi érdekek egyesítése, végső soron pedig teljes harmóniája. Mind a társadalom egésze, mind a társadalom egyes tagjai érdekeltek a technika haladásában, a munka termelékenységének állandó növekedésében, az anyagi és kulturális szükségletek fokozott kielégítésében. Az egyén és társadalom érdekeinek az alapvető kérdésekben meglevő összhangja nem zárja ki egyes időleges és átmeneti jellegű ellentmondások lehetőségét, amikor is az egyéni érdeket alá kell rendelnünk a társadalminak. A társadalmi és egyéni érdekek sikeres összehangolása függ egyrészt a társadalmi gazdaság növekedésétől, a vezető szervek tevékenységétől és attól, hogy felismerik e az egyén és a társadalom valóságos objektív érdekeit.
 
Egyenlőség:  a polgári forradalmak egyik fontos követelése volt. A feltörekvő burzsoázia elsősorban a régi kiváltságok megszüntetését és a törvény előtti állampolgári jogegyenlőséget értette alatta, amely az antagonisztikus osztálytársadalmakban megvalósíthatatlan. Tényleges társadalmi egyenlőség csak a kommunizmusban valósul meg. Előfeltétele: mindendolgozó felszabadítása a kizsákmányolás alól, a termelési eszközök magántulajdonának felszámolása, a termelőerők magas színvonala. A szocialista társadalomban az egyenlőség tartalma: mindenki egyenlő kötelessége arra, hogy képességei szerint dolgozzék, és minden dolgozó egyenlő joga arra, hogy ennek fejében munkájának megfelelő díjazásban részesüljön; a kommunista társadalomban: a „mindenki képességei szerint, mindenkinek szükségletei szerint” elv megvalósulása. A marxizmus-leninizmus elveit az egyenlőség kispolgári értelmezését, amely a javak egyenlő felosztására irányul.
 
Egyenlőtlen Fejlődés: a való világ fejlődéstörvénye, amely különösen az imperializmus korszakában jellemző. Az egyenlőtlen fejlődés következtében a korábban viszonylag elmaradott tőkés országok behozzák és túlszárnyalják a fejlettebbeket. Új erőviszonyok jönnek létre, ennek következtében kiéleződnek a tőkésállamok közti ellentétek. Az egyenlőtlen gazdasági és politikai fejlődés így vált a tőkés országok közötti gazdasági, politikai és katonai konfliktusok, a helyi és a világháborúk alapjává. Az egyenlőtlen fejlődés törvénye fontos tényezője annak is, hogy a szocialista forradalom feltételei nem egy időben érnek meg a különböző tőkés országokban. A szocializmusra való átmenet sem történhet meg egy csapásra.

 
Egyesült Nemzetek Szervezete, ENSZ:  United Nations Organization, UNO: székhely: New York, alakuló ülése 1945. április 25. és június 26. között volt az USA-beli San Franciscóban. Alapokmánya, melyet június 26-án 50 állam írt alá, október 24-én lépett életbe. Az Alapokmány értelmében az ENSZ célja a béke fenntartása, és a népek biztonságának erősítése. Tagja lehet minden békeszerető állam, amely magáévá teszi az Alapokmány céljait. Új tag felvételére a Biztonsági Tanács tesz javaslatot, s azt a Közgyűlésnek kétharmados többséggel kell elfogadnia. Az ENSZ a legreprezentatívabb nemzetközi szervezet, a békés egymás mellett élésért folytatott harc jelentős fóruma. A szocialista országok a szervezet különböző fórumain a fejlődő országok jelentős csoportjainak támogatásával számos javaslatot tesznek, hogy elősegítsék a béke és biztonság politikájának sikerét. Szervei: Közgyűlés- az ENSZ parlamentje, amelyben az összes tagállam képviselteti magát (legfeljebb 5 állandó és 5 pótküldöttel, de csak egy szavazattal). Évente általában egyszer ülésezik (az ülésszak kezdete rendszerint szeptember harmadik hetének keddje), de a főtitkár a Biztonsági Tanács egyöntetű határozata alapján, vagy a tagok többségének javaslatára, vagy egy tag javaslatára, ha a többség támogatja, összehívhatja a rendkívüli ülésszakot. Az ENSZ szervei a Közgyűlésnek felelősek. A kérdésekben kétharmados (fontos kérdés) vagy egyszerű többséggel döntenek. A Közgyűlésnek 7 főbizottsága van  (politikai és biztonsági; gazdasági és pénzügyi; szociális, humanitárius és kulturális; adminisztratív és költségvetési; jogi; speciális politikai), ezenkívül ad hoc bizottságokat is kialakíthat. Így alakult meg pl. 1961-ben a Leszerelési Bizottság; - Biztonsági Tanács; - Gazdasági és Szociális Tanács; Gyámsági Tanács- feladata a gyámság gyakorlása azon területek felett, amelyek még nem rendelkeznek teljes önkormányzattal. 8 tagja van: 4 ország, amely még gyámsági területtel rendelkezik, 3 állandó tag (köztük a SZU), amely nem rendelkezik gyámsági területtel, és 1 nem állandó tag, akit 3 évre válasz a Közgyűlés. –Nemzetközi Bíróság; Titkárság- élén áll a Közgyűlés által 5 évre választott főtitkár. Négy helyettese van (politikai és biztonsági ügyek, gazdasági és szociális ügyek, gyámsági és önkormányzattal nem rendelkező területek ügyei). A Titkársághoz tartozik az ENSZ Gyermek-alapja (UNICEF). Az ENSZ-hez tartozó szakosított szervezetek: Egészségügyi Világszervezet; Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezet; Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezet; Kormányközi Tengerészeti Tanácskozó Szervezet; Leszerelési Bizottság; Meteorológiai Világszervezet; Nemzetközi Atomenergia Ügynökség; Nemzetközi Munkaügyi Szervezet; Nemzetközi Polgári Légügyi Szervezet; Nemzetközi Távközlési Unió; Nemzetközi újjáépítési és Fejlesztési Bank; Nemzetközi Valuta Alap; Postaügyi Világunió.
Az ENSZ mára átalakult, és egyre inkább az USA és szövetségesei politikájának rendelődik alá.
 

Egyetemes Jóléti Állam: a mai tőkés társadalom egyik mítosza, amelyet a reformizmus teoretikusai terjesztenek. Lényege, azaz állítás, hogy a XX. század közepén a kapitalizmus „ népi kapitalizmussá” alakult át, s mint ilyen, megteremti az „egyetemes jóléti államot”, amely osztályok feletti erő és alkalmas arra, hogy megszüntesse a termelés anarchiáját és a gazdasági válságokat, felszámolja a munkanélküliséget és biztosítsa minden dolgozó jólétét. Szociáldemokrata ideológusok és politikusok rámutatva a fejlett tőkés országokban élő dolgozok anyagi helyzetének a háború utáni években történt bizonyos javulására, valamint a burzsoá és reformista kormányok által hozott több szociális reformra – amelyeket a nemzetközi munkásmozgalom nyomására léptettek életbe -, az „egyetemes jóléti államot” szocializmusnak tünteti fel, vagy legalábbis a „szocializmus küszöbének”. Az „egyetemes jóléti állam” mítoszát a tények cáfolják. A százezrek és milliók munkanélkülisége és nyomora társadalmi valóság még olyan fejlett országokban is, mint az Egyesült Államok. A társadalombiztosítás rendszerint a dolgozók terhére valósul meg. A demokratikus reformok felemás jellegűek és ténylegesen uralkodó politikai rezsim gyakran meghiúsítja őket. Az „egyetemes jóléti állam” lényegében az állammonopolista intézkedések rendszer, amelyeknek célja a kapitalizmus erősítése és a szocializmusért harcoló munkásosztály erejének gyengítése.

Egyetemes népi - közösségi Állam: Sztálinista tévedés   az egész nép akaratát, és érdekeit kifejező szervezet,  mint a kommunizmus felépítésének eszköze. A szocializmus teljes és végleges győzelmének eredményeként  se jött létre a Szovjetunióban, mint a proletárdiktatúra államának örököse, miután a proletárdiktatúra  nem teljesítette történelmi feladatait, és a társadalom a kommunizmus építésének  az első- alsó szakaszába sem  léphetett. Elsikkasztott forradalom!
 
Elit Teória:  az osztálykülönbségek megtartásának szükségességéről vallott burzsoá elmélet, amely szerint a társadalomban szükség van a legkiválóbbak uralmára, ami a kapitalista társadalomban egyenlő a monopoltőkések és kiszolgálóik, a menedzserek, a nagypolgári értelmiségiek uralmával. Az elit teória szerint az elit néptömegek felett áll, s azokat kormányoznia kell. Az elit teória egyes irányzatai valamennyi társadalmi osztály, hivatás, foglalkozás „legjobbjainak” együttműködését és uralmát hirdetik. Mások azon az állásponton vannak, hogy a modern társadalom csak a technokrata elit hatalma alatt fejlődhet.
 
Ellenforradalom:  a forradalomban legyőzött reakciós osztályok támadása a haladó új társadalmi rendszer ellen; a forradalom előtti, vagyis a már idejétmúlt gazdasági, társadalmi és politikai rendszer erőszakos visszaállítása. Az imperialisták jellemző vonása az ellenforradalmiság, támogatnak minden haladásellenes erőt, kívülről szervezik az ellenforradalmat és az ellenforradalom exportjára törekednek. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelme után a volt kizsákmányoló osztályok összefogtak az imperialista hatalmak fegyveres erejével, hogy közös ellenforradalommal megdöntsék az első szocialista államot. Hasonló helyzet állt elő az 1919-es Magyar Tanácsköztársasággal szemben is. A belső és a nemzetközi ellenforradalmi erők a legkülönbözőbb módszereket alkalmazták (összeesküvések, szabotázsakciók, ideológia diverzió, „fellazítás”, az elkövetett hibák, nézeteltérések és elhajlások kihasználása, gazdasági nyomás, hidegháborús propaganda, szovjet- és kommunistaellenség terjesztése, háborús provokációk). A belső és a nemzetközi ellenforradalmi erők összefogása mutatkozott meg az 1956-os ellenforradalomban. A történelmi tények ugyanakkor  azt bizonyítják, hogy a szocializmust célzó országok ereje kudarcra volt képes ítélni  az ellenük ellenforradalmi kísérleteket, de a tőkés restaurációt többségük nem tudta megakadályozni. Következésképpen a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet létezik, ha beszükülten is.
 
Ellentét: az ellentmondás egyik oldalát kifejező kategória. Az ellentmondást, amely a fejlődés forrása, hajtóereje, az ellentétek, az ellentétes oldalak, tendenciák egysége képezi. Az ellentétek fogalmával szokták jellemezni ezenkívül az ellentmondás fejlődésének, érettségének bizonyos fokát. Eltérően a különbségtől, amelyben az ellentmondás még nem bontakozott ki és jelentős mértékben még „magánvaló”, az ellentét már kibontakozott ellentmondás, az ellentmondás fejlődésének magasabb foka, amikor az ellentétes oldalak és tendenciák harca a fejlődés és megoldás döntő szakaszába lép.

 
Ellentétek Egységének és Harcának Törvénye: a valóság és az emberi megismerés egyetemes törvénye, amely a materialista dialektika lényegét, „magvát” alkotja. Minden objektumellentéteket rejt magában. Ellentéteken a dialektikus materializmus olyan mozzanatokat, „oldalakat” stb. ért, amelyek (1) megbonthatatlan egységben vannak, (2) kölcsönösen kizárják egymást, mégpedig nemcsak különböző, hanem ugyanazon vonatkozásban is, vagyis (3) kölcsönösen áthatják egymást. Egységük viszonylagos, harcuk abszolút. Az ellentétek harca azt jelenti, hogy az ellentmondás a tárgy lényegén belül szüntelenül megoldódik, és ugyanolyan szüntelenül újra képződik, ez pedig a régi tárgynak új tárggyá való átalakulására vezet. Ez a törvény ily módon megmagyarázza minden mozgás objektív belső „forrását”, nem folyamodva semmiféle külső erőhöz, s lehetővé teszi a mozgásnak önmozgásként való értelmezését. Feltárja a tárgyak sokféleségének igazi konkrét egységét mint konkrét, nem pedig holt azonosságát. Ezáltal lehetővé teszi a tárgy konkrét teljességének és fejlődésének a „fogalmak logikájában” való reprodukálását. Éppen ezért alkotja ez a törvény a dialektika „magvát”. Ez fejezi ki legtömörebben a dialektikus és metafizikus gondolkodás ellentétességét. A metafizika a mozgás „forrását” csupán valami magától a mozgástól különböző és vele szemben külsőlegesből, a sokféleségben megnyilvánuló egységet pedig valami „túlvilágiból” magyarázza. A metafizika a mozgást és a sokféleség konkrét egységét a mozgás külső eredményének és a tárgy oldalai csupán külsőleges szembeállításának, egymás mellé állításának leírásával helyettesíti. A dialektika egész története e problémák körül folytatott harc s a megoldásukra tett kísérletek története. Az ellentmondások dialektikájának atyja Hérakleitosz, aki az ellentmondásokat a dolgok objektív tulajdonságának tartotta. Az eleaiak (Zénón) teljesen szubjektívvá tették, és a mozgás, a sokféleség cáfolására szolgáló eszközzé degradálták az ellentmondást (negatív dialektika- aporia). A két felfogás színtézisére Platon tett kísérletet. A reneszánsz korában Nicolaus Cusanus és Giordano Bruno az „ellentétek egybeesésének” eszméjét fejezte ki. Kant csak a szubjektum és az objektum szétválasztása árán „küszöbölte ki” az antinómiákat, ellentmondásokat. Az így támadt szakadék áthidalására tett kísérletek vezettek a dialektikus ellentmondás eszméjéhez (Fichte, Schelling, Hegel). Az ellentmondás problémájának kidolgozása terén Hegel tette a legtöbbet, amit az idealizmus talaján meg lehetett tenni. A modern polgári filozófiára jellemző az a tendencia, hogy egyfelől ésszerűtlennek nyilvánítja az ellentmondást mint állítólag megoldhatatlant, másfelől kísérletet tesz e kategória tagadására, terminológiai megkülönböztetésekkel váltva fel azt (pozitivista jellegű koncepciók). A marxizmus materialista módon magyarázta és kidolgozta az ellentétek egységének és harcának törvényét, mint a „megismerés törvényét, és az objektív világ törvényét”. Ennek a törvénynek a dialektika, a logika és az ismeretelmélet egysége elvének szellemében való értelmezése az ellen irányul, hogy e törvényt „példák összességére” redukálják. E törvény a megismerésben betöltött metodológiai funkciójának alapja-objektív egyetemessége. Egyetemességének bizonyítása ugyanakkor megköveteli a megismerés folyamatában betöltött funkciójának vizsgálatát. Ez a törvény határozza meg a tudományos elméletnek felépítését is, minthogy feltárja az egységes kettéhasadásának dialektikáját. Az ilyen felépítés klasszikus példája Marx „Tőké”-je. Az ellentmondások megoldása magának a tárgynak a logikája szerint viszi előre a kutatást, és az új fogalmak kidolgozásának racionális módszere. A dialektikus ellentmondás a megismerésben nem szorítkozik a tézis és antitézis összeütközésére, hanem az ilyen összeütközés megoldása felé vivő mozgásban rejlik. A dialektikus ellentmondás megértése annyit jelent, mint megérteni megoldásának módját. Megoldásának semmi köze a formállogikai ellentmondások kiküszöböléséhez. Egy elméleten belüli dialektikus ellentmondás adekvát megfogalmazása csakis az absztrakttól a konkréthoz való felemelkedés folyamatában lehetséges. Éppen ezért egy elmélet teljes kifejtése nem szorítható egyetlen „ellentmondásmentes rendszer” keretei közé. A fejlődés folyamata külső, viszonylag önálló ellentétetek összeütközése útján megy végbe. A dialektika nem kezdettől fogva különböző lényegekként, hanem az egységes kettéhasadásának eredményeként, végső soron a belső ellentétekből leszármazottakként fogja fel a külső ellentéteket. A társadalmi fejlődésről szóló marxista tanítás e törvény alkalmazására. A társadalom ellentmondásainak kutatására épül; megalapozta azt a tételt, amely szerint az osztályok harca az osztálytársadalom fejlődésének mozgatóereje, s ebből a tételből vonja le valamennyi forradalmi következtetését. A szocializmus a kapitalizmusban meglevő ellentmondások kibontakozásának és társadalmi forradalom útján való megoldásának törvényszerű eredménye.

Ellentmondás: a dialektika kategóriája, amely mindenfajta mozgás belső forrását a változás és a fejlődés alapelvét fejezi ki. a dialektikát éppen az különbözteti meg a metafizikától, hogy elismeri az ellentmondást a külvilág tárgyaiban és jelenségeiben. „A… dialektika annak az ellenmondásnak a tanulmányozása, amely magában a tárgyak lényegében rejlik…”(Lenin művei). A gondolkodásban, a fogalmakban és elméletekben tükröződő dialektikus ellentmondásokat meg kell különböztetni az úgynevezett „logikai” ellentmondásoktól, amelyek a gondolkodásban rejlő zavart és következetlenségeket fejezik ki. Az ellentmondás két oldalának egymáshoz való viszonyát az ellentétek egységének és harcának törvénye fejezi ki.

Elmélet és Gyakorlat:  a filozófiai kategóriák, amelyek a megismerésnek, valamint a természet és a társadalom átalakításának mint egységes társadalmi-történeti folyamatnak szellemi és anyagi oldalát jelölik. Az elmélet az emberi tudatban általánosított emberi tapasztalat, az objektív világról alkotott ismeretek összessége; az ismeretek viszonylag önálló rendszere, amelyben a fogalmak belső logikája a dolgok objektív logikáját tükrözi. A régi, empirikus és pozitivista (egyebek közt pragmatista) nézőponttól eltérően a marxista filozófia nem az egyén szubjektív motívumok szerint történő cselekvésnek tartja a gyakorlatot. A gyakorlat az embereknek a társadalom létezését és fejlődését biztosító tevékenysége, mindenekelőtt az emberi élet alapját alkotó anyagi termelés objektív folyamata, az osztályok forradalmi, átalakító tevékenysége és a világ átalakítására irányuló társadalmi tevékenység minden más formája. A tudományos kísérlet szintén a gyakorlat egyik formája. Az elmélet és gyakorlat elszakíthatatlan egységben van egymással, nem létezhet egymás nélkül, állandóan hat egymásra. E kölcsönhatás alapja a gyakorlat. Éppen a gyakorlati társadalmi-termelési tevékenység szüli, és határozza meg a fejlődés minden fokán a tudatot, s egyúttal a valóság elméleti elsajátítását is. Az emberek tudatosan cselekednek, ilyen vagy olyan módon értelmezik a valóságot. Ez nem azt jelenti, hogy tevékenységükben valamilyen szigorú következetes tudományos elmélet vezeti őket, de tevékenységüket mindig az ismeretek bizonyos halmaza irányítja. Az emberi történelem hajnalán az ilyen ismeretek egyedüli létezési formája az egységes, osztatlan, „köznapi tudat” volt. A munka során kialakult jártasságot tudatosítása, a tevékenység és a megfigyelés eredményeinek, a hagyománynak és a hitnek az általánosítása, a társadalmi lét hű és fantasztikus tükrözése a mindent magában foglaló „elmélet” nem volt a fogalmak logikailag felépített rendszere, nem volt a valóság objektív törvényeinek tudományos reprodukciója. Azonban a gyakorlattal való kapcsolata olyan teljes volt, hogy közvetlenül „beolvadt” a „reális élet nyelvébe”, az emberek gyakorlati tevékenységébe. Amikor a munka szellemi és fizikai munkára vált szét, az elmélet és a gyakorlat társadalmilag polarizálódott. Továbbra is függtek egymástól, s kölcsönhatásban voltak, de a társadalmi tevékenység viszonylag önálló formáivá alakultak. „Ettől a pillanattól kezdve a tudatnak módjában áll, hogy emancipálja magát a világtól és áttérjen a <tiszta> elmélet, teológia, filozófia, erkölcs stb. kialakítására”  a „tiszta” elmélet megjelenése volt az emberiség történelmének az egyik legnagyobb forradalmi ugrása. Az elmélet kutatás fejlődése, a „tiszta” elmélet absztrakt logikai formája lehetővé tette, hogy az ember mélyen behatoljon a természeti jelenségek lényegébe, s megteremtse az állandóan fejlődő tudományos világképet. Ugyanakkor maguknak a tudósoknak a számára az elmélet és gyakorlat kapcsolata nem volt már többé olyan nyilvánvaló. Így a magántulajdonon alapuló társadalomra jellemző individualista világnézettel együtt különféle illúziók támadtak: a megismerést úgy tekintették, hogy az a „teoretikus” részéről a környezet individuális passzív szemlélésének aktusa, s eljutottak az idealista filozófiai rendszerekig, amelyek az elméleti tudatot (eszméket) a valóság megteremtőjének tekintették. „Ettől a pillanattól kezdve a tudat valóban azt képzelheti, hogy valami más, mint a fennálló gyakorlat tudata….”(Ugyanott). A tőkés termelési mód, amely társadalmasítja a munkát és addig soha nem látott méretekben fejleszti a termelőerőket, objektív feltételeket teremt az elmélet gyakorlattól való elszakadásának leküzdésére. Emellett az elmélet szerepe nemcsak a termelés folyamatában nő meg felmérhetetlenül. A tömegeknek a magántulajdon megszüntetésére irányuló gyakorlati tevékenysége egyesül az élenjáró marxista elmélettel, amely feltárja a társadalom objektív törvényeit, és a proletáriátus pártjának egész tevékenységét a tudományosan felismert cél, a kommunizmus elérésére irányítja. A munka felszabadításával, az osztályantagonizmusok megszüntetésével, a szellemi és fizikai munka közötti határok csökkenésével, megszűnésével megszűnik az elmélet és gyakorlat szembenállása is. A tömegeket meghódító elmélet anyagi erővé válik. A köz javára felszabadított munka által létrehozott új, hatalmas termelőerők megkívánják, hogy a tudományos elmélet közvetlenül részt vegyen a termelés folyamatában.

El Nem Kötelezett Országok: a - tömbönkívüliség elvét valló államok elnevezése; olyan államok, amelyek nem csatlakoznak a politikai – gazdasági - katonai tömörülésekhez. Az el nem kötelezett országok (elsősorban a volt gyarmati országok) számottevő szerepet játszanak a nemzetközi politikában, bár jelentős különbségek vannak köztük. Egyesek szoros szálakkal fűződnek a volt gyarmatosítókhoz, mások a legfontosabb nemzetközi kérdésekben a szocialista országokkal megegyező álláspontra helyezkednek. Az el nem kötelezett országok időnkét értekezletet tartanak (belgrádi értekezlet, kairói értekezletek, lusakai értekezlet, algíri értekezlet). Az el nem kötelezett országok szerepének az az értékmérője, milyen mértékben valósítanak meg haladó társadalmi – gazdasági átalakításokat, illetőleg vesznek részt az antiimperialista harcban.

Elosztás:  1. az egyéneknek, társadalmi csoportoknak, osztályoknak a megtermelt javakban való részesedési aránya, a részesedés konkrét társadalmi formája. Az elosztás elsősorban a termelési eszközök tulajdonformájától függ. A termelési eszközök magántulajdonán alapuló társadalmakban a kizsákmányoló osztályok a társadalom összjövedelméből magas arányban részesednek. A kapitalizmusban az elosztás alapvető formája a tőkések által elsajátított – profit és a munkásoknak fizetett – munkabér. A szocializmusban a javak elosztása alapvetően a végzett munka arányában történik. Fő formája a bér és a fizetés, illetve a szövetkezeti tagok részesedése. 2. az áruk, termékek különböző piacok szerinti szétosztása, illetve ezek között áramlása.
 
Ember: társadalmi lény. Biológiai szempontból, létrejöttének természeti feltételeit tekintve, a föld állatvilág legmagasabb fejlődési fokát képviseli. A legfejlettebb állatoktól a tudat és a tagolt beszéd különbözteti meg. Míg az állat viselkedését teljes egészében az ösztönök –a környezetre való reakciók- határozzák meg, az ember viselkedését közvetlenül a gondolkodás, az érzelmek, az akarat, valamint a természetben, a társadalomban és a benne magában érvényesülő törvények ismeretének foka határozza meg. Az idealisták abszolutizálják az emberi viselkedés e sajátosságát, s az ember lényegét az észben, a szubjektív tudatos törekvésben, a vallásosságban stb. látják. A valóságban az ember és az állat gyökeres különbsége elsősorban abban rejlik, hogy az ember munkaeszközöket készít, hogy hatást fejtsen ki a természetre és alakítsa azt. Míg az állat alkalmazkodik a természeti feltételekhez, az ember a termelésaktusában a természetet alakítja önmagához. Az ember nem létezhet egyedül, hanem meghatározott társadalmi feltételek között alakul ki. „….Az emberi lényeg –írta Marx- nem valami az egyes egyénben benne lakozó elvontság. Az emberi lényeg a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége”. Csak a marxizmusnak sikerült tisztáznia, hogy az ember tevékenységét meghatározó valóságos objektív motívumok végső soron anyagi életfeltételeiben gyökereznek. Az ember sajátos vonásai, amelyekben emberi mivolta kifejezésre jut, a tudat, a lelki élet, a legkülönfélébb munkaeszközök készítésének és használatának képessége stb., mind a társadalmi munka terméke. A marxizmus az „örök emberi természetről” szóló régi filozófiai tanok helyébe a konkrét emberi természetről szóló tanítást állította. Ez az emberi természet a társadalom, történetileg adott rendjétől függ. Ugyanakkor az ember a társadalom bármely adott fokán az egész emberiség fejlődésének terméke, az ember magáévá teszi és magába ötvözi az emberiség egész eddigi története során elért eredményeit. Az, hogy az ember milyen formában sajátítja el az egész megelőző kultúrát, hogy a történetileg adott társadalmi viszonyoknak az emberre gyakorolt hatása milyen sajátosságokat mutat, véső soron a termelés jellegétől függ. Az antagonisztikus osztályviszonyokat létrehozó alakulatokra jellemző munkamegosztás feltételei között az ember nem fejleszthette ki szabadon fizikai és szellemi lehetőségeit, és szükségképpen egyoldalúan fejlődött. Ez az egyoldalúság mindenekelőtt a szellemi és fizikai munka ellentétében jutott kifejezésre. Az ember (mint a kapitalizmusban megfigyelhető) munkatevékenysége során az atomizálódott társadalomban a gép alkatrészévé változott stb.; az emberek többsége – a dolgozó tömeg -  a kizsákmányolás áldozata lett, kirekesztődött a tevékeny társadalmi életből, a felhalmozott kulturális értékek élvezetéből. Az ember csak a szocializmusban és különösen a kommunizmusban tesz szert arra a lehetőségre, hogy sokoldalúan kifejlődjék, hogy maximálisan felszínre hozza, érvényesítse és kifejlessze egyéni hajlamait és képességeit.

Energia Megmaradásának Törvénye:  az egyik legfontosabb megmaradási törvény, amely szerint az energia, miközben az egyik formából a másikba alakul, nem vész el és nem teremtődik. Amikor az anyagi rendszer egyik állapotából a másikba megy át, energiaváltozása szigorúan megfelel a rendszerrel kölcsönhatásban levő testek energianövekedésének vagy –csökkenésének. Az energia egyik formájából a másikba való átalakulásának folyamatait szigorúan meghatározott számszerű ekvivalensek szabályozzák. Az energia megmaradásának törvényét a XIX. század közepén Mayer, Joule, Helmholtz és mások munkája tárta fel. E felfedezést az anyag és a mozgás megmaradásának eszméi előzték meg, amelyeket Descartes, Leibniz és Lomonoszov mondtak ki. Az energia megmaradása törvényének mélyfilozófiai értelme van: a mozgás elpusztíthatatlanságáról szóló materialista tanítás természettudományos igazolása. Engels az energia megmaradása törvényének felfedezését ama három nagy felfedezés egyikének tekintette, amelyek megteremtették a dialektikus materialista természetfelfogás természettudományos alapját. Ebben a törvényben az anyagi világ egysége fejeződik ki. Az energia megmaradása törvényének felfedezésével – Engels szavai szerint „a természetben előforduló minden mozgás egysége nem filozófiai állítás, hanem természettudományi tény”. A modern fizika mind szilárdabban és sokoldalúbban támasztja alá az energia megmaradásának törvényét és megcáfolására tett kísérletek tarthatatlanságát.

Engels Frigyes (1820-1895):  a proletáriátus vezére és tanítója, aki Marxszal együttműködve megalkotta a marxista tanítást, a tudományos kommunizmus elméletét, a dialektikus és történelmi materializmus filozófiáját. A németországi Barmenben született. Fiatal éveitől kezdve igyekezett részt venni a fennálló állapotok megváltoztatásáért vívott harcban. 1841 őszén katonai szolgálatra vonult be Berlinbe, s közben szabad idejében egyetemi előadásokat hallgatott. Csatlakozott az ifjú-hegeliánusok balszárnyához. Ebben az időben élesen és behatóan bírálta Schelling reakciós, misztikus eszméit („Schelling és kinyilatkoztatás”, 1842 stb). egyidejűleg Hegelt is bírálta konzervatív következtetéseiért és idealista dialektikájának ellentmondásaiért. Az igazi fordulat Engels nézeteiben Angliában következett be, ahova apja unszolására utazott, hogy a kereskedelem tanulmányozásával foglalkozzék. Szembetalálkozott az akkor legfejlettebb tőkés ország munkásosztályának életével, és mélyen elgondolkodott a proletárok elviselhetetlen gazdasági helyzetének okain, politikai jogfosztottságukon. Tanulmányozta azokat az ideológiai fogyatékosságokat, amelyek a chartista mozgalmat jellemezték. A chartisták ugyanis utópista módon arról álmodoztak, hogy a tőkések majd önként lemondanak a hatalomról. Ennek az időnek az eredménye volt a „Vázlatok a politikai gazdaságtan kritikájához” (1844), amelyet Marx a gazdasági kategóriák vázlatos kritikájának nevezett, továbbá „A munkásosztály helyzete Angliában” című munka (1845-ben jelent meg). Engels munkáiban Engels tudományosan megalapozta a proletáriátus történelmi küldetését és nagy jövőjét, elsőként mondta ki, hogy a proletáriátus nemcsak szenvedő osztály, hanem felszabadulásáért harcoló osztály is. Angliában Engels szocialista lett. Rövidesen elhagyta Angliát és 1844-ben Párizsban találkozott Marxszal. E találkozással megpecsételődött a két nagy ember mély és megható barátsága, amely azon alapult, hogy közös eszméket vallottak és közös gyakorlati harcot vívtak a proletáriátusnak a tőkés rabságból való felszabadításáért. 1844 és 1846 folyamán közösen írt munkáikban „ A német ideológiá”-ban és „A szent család”-ban kritikailag átértékelték Hegel, Feuerbach és követőik akkoriban uralkodó filozófiai nézeteit, s kidolgozták a dialektikus és történelmi materializmus alapjait. Egyidejűleg szerteágazó gyakorlati munkát fejtettek ki a „Kommunisták Szövetsége” megszervezése terén, amely később a proletáriátus forradalmi pártjává fejlődött. 1847-ben Engels „A kommunizmus alapelvei” címmel megírja a Szövetség programtervezését, s ennek alapján készül el utóbb „A Kommunista Párt kiáltványa” (1848). Ezzel megszületett a marxi elmélet, a munkásosztály tudományos ideológiája a maga teljességében, egységes egész voltában. A proletárharc elméleti propagandájában és a demokratikus erők tömörítésében nagy szerepe volt, Engels újságírói tevékenységének. Az 1848-1849-i németországi események során Engels átesett a tűzkeresztségen: fegyveres harcban vett részt a forradalmi erők oldalán. A forradalom leverése után az utolsó hazafias osztagokkal hagyta el hazáját. Az emigráció éveiben „A német parasztháború” s a „Forradalom és ellenforradalom Németországban” című munkáiban általánosította a német forradalom tapasztalatait. Rámutatott arra, hogy a parasztság a proletáriátus szövetségese, s leleplezte a burzsoázia árulását. Marx után ő is Angliában telepedett le. Tevékenyen részt vett a munkásmozgalomban, az I Internacionálé létrehozásában, a kispolgári opportunista és anarchista nézetek elleni harcban. Ettől az időtől fogva négy évtizeden át minden módon segítette Marxot „A tőke” megírásában, sőt a második és harmadik kötetet –hatalmas kutatómunkát végezve- nagy barátjának halála után ő maga adta ki. Míg Marx fő figyelmét „A tőké”-n végzett munka foglalta le, Engels továbbra is a dialektikus és történelmi materializmus filozófiájának mindenoldalú megalapozásán és fejlesztésén munkálkodott. Óriási mértékben hozzájárult a marxizmus filozófiájának megalapozásához. Idevágó munkái, mint például a „Ludwig Feuerbach és a klasszikus német filozófia felbomlása”, az „Anti-Dühring”, „A család, a magántulajdon és az állam eredete” stb., mindmáig klasszikus kifejtései a marxista filozófia lényegének és jelentőségének. Különösen nagy érdeme Engelsnek, hogy alkalmazta a dialektikus materializmus eszméit a természettudományra, azok a tételek, amelyeket Engels a „Feuerbach…” ban, az „Anti-Dühring” – ben és különösen „A természet dialektiká”-jában kifejtett, olyan eszmék, melyeknek mélységét csak jó néhány évtizeddel később fogták fel. Engels lényegében anticipálta a XX. század számos alapvető tudományos felfedezését (így például az anyag és a mozgás elválaszthatatlanságának gondolatát s az ezzel összefüggő tanítást a tér és az idő egységéről, az anyag formáinak kimeríthetetlenségét és az atom szerkezeti bonyolultságát, az életet mint anyagi mozgásformát, amely a szervetlen természet fejlődésének bizonyos fokán jelent meg; előlegezte a „ hőhalál ”- elmélet bírálatát stb.). Széles körű ismeretei alapján Engels kidolgozta a tudományok osztályozásának rendszerét, oly módon, hogy mindegyik tudományág specifikumát az anyag objektív mozgásformáiból vezette le. Ezzel függ össze az is, hogy Engels erélyesen elutasította azt a törekvést, amely a filozófiára a tudományok tudományának illetéktelen szerepét akarta ráerőszakolni. Engels a filozófia módszertani jelentőségét hangsúlyozta. Iránytűt adott a filozófiának a múlt számtalan rendszere és iskolája közti tájékozódásra, amennyiben megfogalmazta a filozófia alapkérdését, s kimutatta e tudomány osztályjellegét. Igen fontos Engels tevékenysége az ismeretelmélet továbbfejlesztése és az agnoszticizmus bírálata terén. Elévülhetetlen jelentőségű az, ahogyan a dialektikus logika többi kérdését fölvetette és kidolgozta. A történelmi materializmus alapkérdéseinek kifejtése során nagy figyelmet szentelt a materialista történetfelfogással kapcsolatos vulgáris elképzelések bírálatának. Bebizonyította, hogy az emberi lét gazdasági feltételeinek meghatározó szerepe egyáltalán nem kisebbíti az eszmék szerepét, s a személyiség történelmi szerepét sem. Harcolt az alap és az ideológiai felépítmény kapcsolatára és kölcsönhatására vonatkozó mechanisztikus elképzelések ellen stb. Engels nagy érdeklődést tanúsított az oroszországi forradalmi mozgalom iránt előre látta, hogy közeleg az orosz forradalom, s nagy reményeket fűzött hozzá. Engels élete utolsó pillanatáig részt vett Európa politikai életében. Marx mellett elismert vezetője volt a munkásmozgalomnak, s Marx halála után is megmaradt „az európai szocialisták tanácsadójának és vezetőjének” (Lenin).

 
Erkölcs: társadalmi tudatforma, amely a társadalmi valóság erkölcsi viszonyait és kategóriáit (jóság, a jó, az igazságosság stb.) az emberi együttélés, magatartás azon normáinak, szabályainak összességét tükrözi és rögzíti, amelyek az embereknek egymás és a társadalom iránti viszonyát és kötelességeit szabályozzák. Az erkölcs jellegét a társadalmi-gazdasági rend határozza meg. Az erkölcs normáiban az osztály, valamely társadalmi réteg vagy a nép érdekei tükröződnek. Az osztálytársadalomban az osztályok érdekeinek ellentétessége folytán többféle erkölcs létezik. Ha valamely osztály reakcióssá válik, erkölcse megszűnik jogosult lenni, szélsőségesen egoistává válik és ellentétbe kerül a történelmi fejlődés menetével. ha azonban az erkölcs történelmi fejlődés követelményeit fejezi ki, akkor haladó jellegű. Az erkölcs nemcsak magatartási szabályok rendszere, hanem az emberek szellemi arculatának, a társadalmi réteg, az osztály, illetve a nép pszichológiájának és ideológiájának jellemző sajátossága. Erkölcsös (vagyis morális) az a magatartás, amely objektíve jó és igazságos, amorális (erkölcstelen) pedig az, amelyik rossz, igazságtalan. Az erkölcsértékelést is tartalmaz. Az értékelő viszony nemcsak az ítéletekben (ideológiák), hanem az emocionális-akarati reakciókban, affektusokban (szokásokban) is megmutatkozik. Azok az emberek közötti viszonyok, amelyek a magatartás etikai értékelésében, az életformában fejeződnek ki, alkotják az erkölcsi viszonyokat. Az erkölcs az emberi társadalom létrejöttével együtt, tehát az állam és a jog létrejötte előtt megjelent már, és a történelmi fejlődés hosszú útját tette meg, miközben jellege a termelési mód és a társadalmi rend változásaival együtt változott. Az osztálytársadalmakban az antagonisztikus osztályok harca az erkölcs terén is kifejezésre jut. Az erkölcsi szabályok és viszonyok tehát nem egyszer s mindenkorra adottak, mint a metafizikus gondolkodók vélik, és nem is az ész vagy a szellem tiszta termékei, mint az idealista filozófusok és a teológusok állítják. A vallás az osztálytársadalmakban lényegében a kizsákmányolók erkölcsijét védi. A polgári erkölcsöt a magántulajdonosi szellem hatja át: a polgári évek és szokások az egoizmusban, az individualizmusban, az emberek iránti ellenséges viszonyban fejeződnek ki. Az imperializmus erkölcsije legkövetkezetesebben és legreakciósabban a fasizmusban fejeződik ki. A tőkés társadalmi rend pusztulásával a polgári erkölcsöt a szocialista erkölcs váltja fel. A szocialista erkölcs forrása a proletáriátusnak már a régi társadalmi renden belül létrejött erkölcs, az erkölcsi alapelvek szerepe: az emberek egymás közötti és a társadalommal szembeni viszonyait mindinkább erkölcsi elvek szabályozzák, az adminisztratív igazgatás szerepe pedig fokozatosan csökken.

 
Erkölcsi Ítélet: olyan ítélet, amely vagy határozott módon megfogalmazott erkölcsi követelményt (normát, erkölcsi parancsot), vagy valamilyen társadalmi jelenség, esemény, illetve tett erkölcsi értékelését tartalmazza. Például: „Minden ember dolgozzék!”, vagy „A naplopás bűn”. A modern polgári etika képviselői az erkölcsi ítéletet rendszerint elszakítva vizsgálják attól a társadalmi szereptől, amelyet ezek az értékelések, normák, parancsok betöltenek és csupán logikai szerkezetüket és jelentésüket elemzik, s ennek folytán téves következtetésekre jutnak.

Erkölcsi Norma: a társadalomra, valamely osztályra, társadalmi rétegre, illetve az egyes emberekre érvényes etikai tartalmú magatartási szabály. Az erkölcsi normák abban különböznek a jogaiktól, hogy bennük nem jogi törvény, hanem szokás, társadalmi követelmény stb. formájában rögzítődik az emberek viszonya egyes jelenségekhez, mint jóhoz, igazságoshoz, mások pedig mint rosszhoz, igazságtalansághoz. Az erkölcs normatív jellegét az határozza meg, hogy a társadalom (vagy osztály) saját érdekeivel összefüggésben tilt minden olyan magatartást, amely a társadalom (osztály) számára hasznos, értékes ellen irányul, és ösztönzi a közjót elősegítő, gyarapító tetteket. Az erkölcsi követelményekben a valóság etikai tartalmú tulajdonságai tükröződnek: az egyik objektíven hasznosnak, jónak, igazságosnak bizonyul, a másik pedig nem.

 
Erkölcsi Tanítások:  a személyiség erénynek vagy bűnnek minősülő sajátosságai. A kommunizmus építésének korszakában a pozitív erkölcsi tulajdonságok: a becsületesség, szerénység, munkaszeretet, a társadalmi kötelesség teljesítése, kollektivizmus, humanizmus, hazafiság és internacionalizmus.

 
Esztétika:  a világ esztétikai megragadásának törvényszerűségeivel, a művészetnek mint e megragadás különös formájának lényegével, fejlődéstörvényeivel, társadalom átalakító szerepével foglalkozó tudomány. Az esztétika mintegy 2500 évvel ezelőtt, a rabszolgatartó társadalomban, Egyiptomban, Babilóniában, Indiában és Kínában született meg.  Az idealisták a szellem termékének tekintették az esztétikai jelenségeket; a materialisták viszont a természetben és az emberi életben keresték az esztétikai jelenségek forrását; de szemléleti jellege miatt a Marx előtti materializmus sem tudta megalkotni a tudományos esztétikát. A marxizmus létrejöttével forradalmi fordulat következett be az esztétikában; az esztétikai vizsgálódás területére is kiterjesztették a történeti fejlődés materialista felfogását és a dialektikus materialista ismeretelméletet. Ez elméleti alapul szolgálhat a kardinális problémák sokoldalú kidolgozásához, az esztétika területén jelentkező polgári és revizionista torzítások elleni harchoz. A marxista-leninista esztétika problematikáját és feladatait elsősorban az szabja meg, hogy specifikus tárgyának – vagyis a világ esztétikai elsajátításának – három egymással elválaszthatatlanul összefüggő oldala van: 1. Az esztétikum az objektív valóságban; 2. A szubjektív esztétikai (az esztétikai tudat); 3. A művészet. Az esztétika a három oldal lényegét, törvényszerűségeit és konkrét megnyilvánulásait a maguk dialektikus egységében vizsgálja. A marxista-leninista esztétika az idealista és vulgármaterialista elméletekkel ellentétben, alkotó, gyakorlati és céltudatos tevékenységként határozza meg a világ esztétikai elsajátításának objektív alapját. E tevékenységben szabadon, sokoldalúan és harmonikusan bontakozik ki az emberek társadalmi lényege, a természet és a társadalom átalakítására irányuló alkotóereje. Az esztétika fő kategóriái – a szép és a rút, a fenséges és az alantas, a tragikus és a komikus, a hősi és a sekélyes – nem egyebek ebben a megvilágításban, mint a világ emberi elsajátításának sajátszerű megnyilvánulásai a társadalmi lét, az emberi élet minden egyes területén: a munkában, a termelő tevékenységben, a társadalmi és politikai tevékenységben, a természethez, a kultúrához, a mindennapi élethez stb. való viszonyban. Az esztétikai elsajátítás szubjektív oldalát – az esztétikai érzést, az ízlést, az értékítéletet, az élményeket, eszméket, eszményeket – a marxista-leninista esztétika az objektív esztétikai folyamatok és viszonyok sajátos visszatükrözési és megtestesülési formájának tekinti. Az esztétika azt is vizsgálja, hogyan születik meg az emberben az esztétikai élmények sokfélesége: az emberi alkotó munka szép termékeiben való esztétikai jellegű gyönyörködés, a nép szabadságának magasztos céljaiért vívott harc öröme, az embert rabságban tartó viszonyok rútsága, aljassága által keltett undor stb. A művészet, a műalkotás az esztétika tárgyának legfontosabb mozzanata. A marxista-leninista esztétika szerint a művészet a szépség törvényei szerint való alkotásnak, a művészeti tudatnak és visszatükrözésnek az egysége, a világ elsajátításának különös formája. A művészetet és annak törvényszerűségeit vizsgáló esztétika összefügg valamennyi olyan elméleti és történeti jellegű szaktudománnyal, amelynek tárgya a művészet. Maga az esztétika azonban filozófiai tudomány. Az embernek a valósághoz való esztétikai viszonyában (így többek között a művészetben) érvényesülő általános törvényszerűségeket vizsgálja, eltérően a művészetet kutató tudományoktól, amelyeket kizárólag maga a művészet érdekel. Minthogy az esztétika a filozófiához hasonlóan, világnézeti tudomány, problematikájának sarkkövét annak a kérdésnek a tisztázásában látja, hogy milyen viszonyban van az esztétikai tudat, a művészet a társadalmi léttel, az emberi élettel. A marxista-leninista esztétika materialista módon oldja meg ezt a kérdést s ezen az alapon tudományosan feltárja a művészet és műalkotás folyamatának különböző oldalait: a művészet eredetét, lényegét, a társadalmi tudat egyéb formáival való összefüggést, művészet pártosságát és népiségét, történeti törvényszerűségeit, a művészi forma sajátosságait, a művészi tartalom és forma kölcsönös összefüggését, a művészi módszert és a stílust, a szocialista realizmus alapelveit, annak társadalom átalakító jelentőségét a kommunizmus építésében stb.

Etika: az erkölccsel foglalkozó tudomány. Magába foglalja a normatív etikát és az erkölcselméletet. Az előbbi az erény, a jó, a rossz stb. kérdését tárgyalja, kidolgozza a magatartás erkölcsi kódexét, megmutatja mire kell törekednünk, milyen viselkedés jó, mi az élet értelme. Az erkölcselmélet az erkölcs keletkezését, lényegét és fejlődését, az erkölcsi normákat meghatározó törvényszerűségeket, ezek történeti jellegét vizsgálja.
 
Evolúció és Revolúció: a fejlődés elválaszthatatlanul összetartozó oldalait jelölő filozófiai kategóriák. Az evolúció a mennyiségi változások lassú, fokozatos növekedésének felel meg a jelenségek fejlődésében, a revolúció pedig a többé-kevésbé gyors minőségi változásnak. Az evolúció és a revolúció dialektikus materialista felfogása leküzdötte a lapos evolucionizmus (Spencer) metafizikus egyoldalúságát, amely a fejlődést a fokozatos mennyiségi változásokra korlátozta és lehetetlenné tette az anyag mozgásának megértését, de leküzdötte a katasztrófaelméletet is, amely tagadta a revolúció előkészítéséül szolgáló mennyiségi változások folyamatát, és vagy egy nagy személyiség akaratára (voluntarizmus), vagy a véletlenre, vagy a világ teremtőjére építette világmagyarázatát. A mozgás magába foglalja mind a mennyiségi fokozatosságot (evolúció), mind annak megszakadását (revolúció). A revolúció nem valamilyen önkényes elhatározás következménye, hanem objektív folyamat, amelyben „a feszültség legmagasabb fokára jutott” régi ellentmondások feloldódnak, s ezen a talajon keletkező jelenségek új ellentmondások harcának és megoldódásának következtében fejlődnek tovább. Ezért tarthatatlan a felületes evolúció elmélete, amely szavakban elismeri ugyan az új minőség megjelenését a fejlődési folyamatban, de végső soron tagadja a dialektikus önfejlődést, nem látja, hogy a revolúció feltételeit a megelőző evolúció magában rejti. Az evolúció és a revolúció lényegét más mai polgári ideológusok és revizionisták is kiforgatják, akik tagadják a társadalmi forradalom (revolúció) elkerülhetetlenségét. Az előbbiekben tárgyalt összefüggésen kívül az evolúció fogalmát a szó tágabb értelmében is használják, a fejlődés általában vett jellemzésére (pl. a szerves világ evolúciója); ebben az esetben az evolúció olyan mozgást jelent, amely a mennyiségi és minőségi változásokat egyaránt magában foglalja.

 
Élet:  az anyag egyik, a fizikainál és kémiainál magasabb rendű mozgásformája, amely számos specifikus sajátossággal rendelkezik. Az élet fő vonásait Engels vázolja ismert meghatározásában: „Az élet fehérjetestek létezési módja, amelynek lényeges mozzanata a folytonos anyagcsere a környező külső természettel”(Engels: A természet dialektikája). Ma „fehérjetesten”, vagyis „protoplazmán” az életre specifikusan jellemző több anyag – fehérje, nukleinsavak, foszforvegyületek stb.- rendszerét értjük. Az élet az egyes élő szervezetek formájában létezik, amelyek közül mindegyik magához hasonlótól származik, végigjárja egyedi fejlődésének ciklusát, magához hasonlókat hoz létre és elpusztul. Az élettelen környezettel és egymással kapcsolatban álló szervezetek ily módon egyre bonyolultabb rendszereket alkotnak, s így végső soron földünkön az élet egységes rendszerét képezik, amelynek fejlődése a legegyszerűbb formáktól az ember kialakulásához vezetett. Az élő testek lényeges sajátossága az anyagcsere, a szerves struktúrák lebontása és felépítése, a disszimiláció és asszimiláció. Az élet számos törvényszerűségének kutatása, többek között a tudomány által még meg nem oldott kérdések megoldása szempontjából fontos módszertani szerepe van helyes filozófiai értelmezésüknek. A vitalisták (Vitalizmus) az élet specifikus sajátosságait (szervezettség, célszerűség, szabályozottság stb.) egy immateriális életerő hatásával magyarázzák, s szerintük ez irányítja a „tehetetlen” anyagot. A mechanikus materialisták csupán fizikai-kémiai folyamatok bonyolultabb rendszerének tekintik az életet és tagadják specifikus sajátosságát. A dialektikus materializmus felfogása szerint az életnek, a fizikai és kémiai törvényszerűségeken kívül, amelyek alárendelt szerepet játszanak benne, sajátos biológiai törvényszerűségei vannak. Az élet tanulmányozása számos általános elméleti, filozófiai kérdést is felvet: a rész, az egész, a forma és tartalom, a preformáltság és bonyolultabb felé vivő célszerű fejlődés közötti viszony, a biológiai determinizmus sajátossága, valamint az önreprodukáló rendszerek elveinek kérdését, az evolúció problémáit stb.