Idealizmus:  filozófiai irányzat, amely a filozófia alapkérdésének megoldása tekintetében a materializmussal ellentétes, amennyiben a szellemi, a nem anyagi elsődlegességéből és az anyagi másodlagosságából indul ki. Ez viszi közel a valláshoz, amely szerint a világ időben és térben véges, s az isten teremtette. Az idealizmus a tudatot a természettől elszakítva vizsgálja, s így szükségképpen misztifikálja mind az emberi tudatot, mind a megismerési folyamatot, és rendszerint szkepticizmust és agnoszticizmust hirdet. A materialista determinizmussal a következetes idealizmus a teleologikus felfogást állítja szembe (Teleológia). A burzsoá filozófusok az „idealizmus” kifejezést több értelemben használják, magát az irányzatot azonban az egyetlen igazi filozófiának tekintik. A marxizmus-leninizmus bebizonyította e filozófia tudományos tarthatatlanságát, de ellentétben a metafizikus és vulgáris materializmussal, amely az idealizmust csupán képtelenségnek és ostobaságnak tartja, hangsúlyozza, hogy a filozófiai idealizmus bármely konkrét formájának ismeretelméleti gyökerei vannak. Az elméleti gondolkodás fejlődése során az idealizmus lehetősége – a fogalmaknak tárgyuktól való elszakítása – már a legelemibb absztrakcióban fennáll. Ez a lehetőség csak az osztálytársadalom viszonyai között válik valósággá, ahol az idealizmus úgy jelenik meg, mint a mitológiai, fantasztikus vallási képzetek folytatása tudományos köntösben. Társadalmi gyökereit tekintve az idealizmus a materializmussal ellentétben, rendszerint azoknak a konzervatív és reakciós rétegeknek és osztályoknak a világnézeteként jelentkezik, amelyek nem érdekeltek a valóság hű tükrözésében, a termelőerők fejlesztésében és a társadalmi viszonyok gyökeres átalakításában. Az idealizmus abszolutizálja az emberi megismerés fejlődése során szükségszerűen felmerülő nehézségeket, s ezáltal fékezi a tudományos haladást. Mindezek ellenére az idealizmus egyes képviselői új ismeretelméleti kérdések felvetésével és a megismerési folyamat formáinak értelmezésére tett kísérletekkel ösztönzően hatottak több filozófiai probléma kidolgozására (pl. Hegel a fogalmak dialektikájában „megsejtette” a dolgok dialektikáját). Ellentétben a polgári filozófusokkal, akik az idealizmus sokféle önálló formáját különböztetik meg, a marxizmus-leninizmus az idealizmus valamennyi válfaját két csoportra osztja: objektív idealizmus, amely a valóság alapjául egy megszemélyesített vagy személytelen szellemet, valamiféle világfeletti Én tudatát fogadja el, és szubjektív idealizmusra, amely az egyéni tudatra építi a világot. A szubjektív és az objektív idealizmus közti különbség nem abszolút. Egyrészt sok objektív idealista rendszer tartalmaz szubjektív idealista elemeket, másrészt a szubjektív idealisták, a szolipszizmus elkerülése végett gyakran objektív idealista álláspontra helyezkednek.

Idealizmus Ismeretelméleti és Osztálygyökerei: az idealista filozófia keletkezését és létezését magyarázó okok és feltételek. Az idealizmus ismeretelméleti (gnoszeológiai) gyökere: a metafizikus egyoldalúság és a szubjektivista tendencia érvényesülése az emberi megismerés magyarázatában. Az idealizmus a valóságos emberi megismerés talaján keletkezik, annak bonyolult, ellentmondásos voltából fakad. Magában a megismerési folyamatban benne rejlik annak lehetősége, hogy az ember érzeteit, fogalmaik elszakítsák a reális dolgoktól, továbbá, hogy a képzelet eltávolodjék az objektív valóságtól. Ez a lehetőség úgy válik valósággá, hogy a megismerés egy-valamely vonását, oldalát, határát egyoldalúan eltúlozva elszakítják az anyagtól, a természettől, és abszolutizálják. „Egyenesvonalúság és egyoldalúság, merevség és megcsontosodás, szubjektívizmus és szubjektív vakság” az objektív idealizmus eltúlozza, abszolutizálja a fogalmak, az absztrakt gondolkodás szerepét, a szubjektív idealizmus pedig  - az észleletek, az érzetek szerepét, egyformán szembeállítva ezeket az objektív világgal. Az idealizmus osztálygyökerei abban rejlenek, hogy a társadalom antagonisztikus osztályokra hasadt, a kizsákmányoló osztályok uralma megszilárdult, a szellemi és fizikai munka különvált és szembekerült egymással. Így szakadt el a megismerő tevékenység a dolgozó tömegek gyakorlati tevékenységétől, és így vált az ideológiai tevékenység az uralkodó osztályok monopóliumává. Ezzel azonban kialakult és megszilárdult az az illúzió, amely szerint az emberi tevékenység szellemi , eszmei oldalának abszolút önállósága és sajátos alkotó szerepe van. Mindez azt a helytelen felfogást szülte, hogy az eszmék, a fogalmak, általában az eszmei, elsődleges az anyagival, a természettel, a léttel szemben. Az idealizmus imeretelméleti gyökerei szorosan összefonódnak azokkal az osztálygyökerekkel, amelyek nemcsak kialakították, de meg is szilárdították az idealista világnézetet a kizsákmányoló osztályok érdekében.

 Ideológiai Harc: az osztályharc egyik formája. Korunkban rendkívül éles ideológiai harc folyik a szocialista és a burzsoá ideológia között. A különböző társadalmi rendszerű államok békés egymás mellett éléséért folytatott harc feltételezi és megköveteli a burzsoá ideológia ellen aktív harcot, reakciós lényegének leleplezését, a tömegek felszabadítását befolyása alól, a tömegek eszmei felvértezését a kapitalizmussal szemben. A szocializmus további sikeres építése egyre inkább előtérbe helyezi az ideológiai harcot, a kispolgári gondolkodásmódnak, a nacionalizmus maradványainak leküzdését, az emberek szocialista gondolkodásának és erkölcsének további erősítését.

 
Idő és Tér: az anyag alapvető létezési formái. Az idővel és térrel kapcsolatos alapvető filozófiai probléma, hogy objektív realitás-e az idő és tér, vagy pedig ezek tiszta absztrakciók, melyek csupán az ember tudatában léteznek. Az idealista filozófusok tagadják az idő és tér objektív jellegét: az időt és a teret egyéni tudat tartalmától teszik függővé (Berkley, Hume, Mach), az érzéki szemlélet a priori formáinak tekintik (Kant), vagy az abszolút szellem kategóriáiként fogják fel (Hegel). A materializmus az időt és a teret objektív jellegűnek tartja, tagadja az időn és téren kívüli létet. Az idő és tér elválaszthatatlan az anyagtól. Ebben nyilvánul meg egyetemes jellegük. A térnek három dimenziója van, az időnek pedig csak egy; a tér az egyidejűleg létező objektumok elhelyezkedésének rendjét fejezi ki, az idő pedig az egymást követő jelenségek egymásutániságát. Az idő visszafordíthatatlan, vagyis minden anyagi folyamat egyetlen irányban fejlődik: a múltból a jövő felé. A természettudomány fejlődése rávilágított annak a metafizikus koncepciónak a tarthatatlanságára, amely szerint az idő és a tér az anyagi folyamatoktól függetlenül és egymástól elkülönülten létezik. A dialektikus materializmus nem az időnek és a térnek a mozgó anyaggal való egyszerű kapcsolatából indul ki, hanem abból, hogy az anyagi mozgás az idő és tér lényege, tartalma, s hogy következésképpen az anyag, a mozgás, az idő és a tér elválaszthatatlan egymástól. Ezt az eszmét megerősítette a modern fizika.

Ifjúsági mozgalom: a nemzeti és nemzetközi keretek között folyó osztályharc fontos része és ereje. Az ifjúsági mozgalom olykor ösztönös, általában azonban tudatos és szervezett harc a társadalmi ellentmondások megoldásáért és a fiatalság létfeltételeinek megjavításáért, a sajátos ifjúsági érdekek érvényesítéséért. Különböző ifjúsági szervezetek, csoportok, megmozdulások formájában létezik, amelyek ha nem is minden esetben kapcsolódnak szervesen valamelyik pártmozgalomhoz, valamely ideológia hatása alatt állnak. Különböző ifjúsági szervezetek vannak: egységes ifjúmunkás, diák, paraszt. Bármilyen alapon szerveződik is az ifjúsági mozgalom, sohasem szakítható el a konkrét társadalmi-politikai feltételektől és az általános osztályharctól. A szocialista országokban az ifjúsági mozgalom a szocialista ideológia és a szocializmus bázisán működik a kommunista pártok ifjúsági szervezeteként, a kommunista pártok irányítása alatt. Azokban a szocialista országokban, amelyekben többpártrendszer van, más pártoknak is lehet ifjúsági szervezete, ami azonban nem változtat az ifjúsági mozgalom  szocialista jellegén. A fejlett tőkés országokban az ifjúsági mozgalom ideológiai, politikai és szervezeti arculata rendkívül ellentmondásos és sokrétegű. Az ifjúság legjobb erői a kommunista ifjúsági szervezetekben egyesülnek, a megmozdulások résztvevőinek többsége a demokratikus és békeszerető erők oldalán küzd. Emellett és részben ezzel összefonódva az ifjúsági mozgalmat ösztönös, anarchista, ultrabaloldali és avantgardista akciók is jellemzik. Az ifjúság egy kisebb része a szélső jobboldali pártokat követi, szemben áll a haladó ifjúsági mozgalommal. A fejlett tőkés országok ifjúsági mozgalom a hatvanas évek végén különösképpen fellendült. Ez a mai kapitalizmus ellentmondásainak éleződését és válságát, az osztályharc frontjának kiszélesedését tükrözi. A kommunista pártok nagy figyelmet fordítanak az ifjúság nevelésére, az ifjúsági mozgalom egy részében jelentkező téves nézetek leküzdésére, s arra, hogy az ifjúság harcát a munkás osztályharcához kapcsolják.   

Igazság: a valóság helyes, hű gondolati tükrözése, ami végső soron a gyakorlat kritériumával ellenőrizhető. Az igazság mint jellemző sajátosság, a gondolatokra vonatkozik, nem pedig magukra a dolgokra és nyelvi kifejezésük eszközeire. A marxizmus adta először következetesen materialista megalapozását az igazság fogalmának, s mutatott rá tanulmányozásának új, dialektikus vonatkozásaira. (Objektív igazság, Abszolút és viszonylagos igazság, Az igazság konkrétsága, Az igazság kritériuma).

Igazság Konkrétsága: az igazság vizsgálatának követelménye, amely azon alapszik, hogy figyelembe vesszük egy-egy jelenség konkrét lét feltételeit azt, hogy az igazság a hely és idő meghatározott körülményeitől, a vonatkoztatási rendszertől és mértékegységektől függ. Valamely ítélet igazsága vagy hamissága nem állapítható meg, ha nem vesszük figyelembe azokat a feltételeket, amelyek mellett megfogalmazták. Ez az ítélet: „A háromszög belső szögeinek összege 180 fok”, csak az euklidészi geometriában igaz, de például a Bolyai – Lobacsevszkij-féle geometriában hamis. Így tehát nincs elvont igazság, az igazság mindig konkrét. A konkrét történeti megközelítés, a hely és az idő körülményeinek figyelembevétele különösen fontos a társadalmi fejlődés elemzésében, ahol állandóan új jelenségek keletkeznek, ahol a fejlődés egyenlőtlen, s ráadásul minden egyes országban sajátos formát ölt.

 
Imperializmus: a kapitalizmus fejlődésének legfelső és legutolsó foka, amely a XIX. század végén – a XX. század elején kezdődött. Az imperializmus elméletét Lenin „Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsőbb foka” című művében (1916) feltette ki rendszerezve és részletes formában. Lenin elemezte kora kapitalista országainak gazdasági életét, összefoglalta mindazt, ami az imperializmus gazdasági lényegét alkotja és ennek alapján öt fő ismérvét emelte ki. Ezek a következők: 1 a termelés és a tőke koncentrációjának magas fejlettségi foka, amely monopóliumok kialakulásához és ezeknek a kapitalista államok gazdasági életében betöltött döntő szerepéhez vezet. 2. A monopolista banktőke egybeolvadása a monopolista ipari tőkével, s így a finánctőke, a fináncoligarchia létrejötte. 3. A tőkekivitel jelentőségének növekedése, ellentétben az árukivitellel. 4.a monopolizálás folyamatainak eredménye a hatalmas nemzetközi monopóliumok kialakulása, amelyek gazdaságilag felosztják egymás között a világot. 5.a világ területi felosztásának befejeződése a legnagyobb kapitalista hatalmak maroknyi csoportja között. A monopolkapitalizmus szakaszába lépve a kapitalizmus rothadó, élősdi kapitalizmussá válik. Ezt az időszakot Lenin a szocialista forradalom előestéjeként jellemzi. Az Októberi Szocialista Forradalommal, amely egyik legfontosabb láncszeménél tépte szét az imperializmus láncát, kezdetét vette az imperializmus összeomlása. Különösen nagy erővel megy végbe a kapitalizmus rothadásának folyamata napjainkban. A tőkés országokban megfigyelhető új jelenségek teljes mértékben igazolják a lenini elemzést. Az imperialista világrendszert rendkívül éles ellentétek marcangolják, a gazdasági válságok egyre mélyebbek, pusztítóbbak, a munkanélküliség nemcsak növekszik, hanem krónikus jelleget is ölt. A tőkés rendszer rothadását és élősdiségét jól mutatja a militarizmus uralma. A militarizmus elnyeli a természeti és emberi erőforrásokat, kimeríti és tönkreteszi a népeket, újabb pusztító háborúkat készít elő. Az imperializmus a nemzetek legnagyobb elnyomója. A mai szakaszban a monopolkapitalizmus állammonopolista kapitalizmussá alakult át, amely a monopóliumok erejét egyesíti az állam erejével a tömegek kizsákmányolásának fokozása, a monopóliumok gazdagítása, a kapitalista rendszer megszilárdítása céljából. A szocialista világrendszer kialakulása elmélyítette az imperializmus válságát, meggyorsította a pusztuláshoz vezető folyamatokat. Egyre nagyobb erővel bontakoznak ki a nemzeti felszabadító, imperialistaellenes forradalmak. Összeomlóban van a gyarmati rendszer. Egyre nő az ellentét a munka és a tőke között. A kapitalizmus politikája és ideológiája mélyreható válságot él át. Az imperialista burzsoázia által folytatott antikommunista politika meggyorsítja az imperializmus hanyatlását.

Individualizmus: a burzsoá ideológiára és erkölcsre jellemző alapelv, amely az egyes személy érdekeit szembeállítja a társadalom érdekeivel; az egyéniség bálványozása, előtérbe helyezése. Olyan magatartás, amelyre jellemző az önös érdekek mindenek fölé helyezése, az önzés, a kapzsiság, a közösséggel való szembehelyezkedés. Az individualizmus valamennyi formájában idegen a szocializmustól, amely a kollektivizmust állítja vele szembe.

Infláció: pénzromlás, pénzhígítás. Nagy mennyiségű pénz kibocsátása, amely a pénz vásárlóerejének lényeges csökkenéséhez, pénz elértéktelenedéséhez vezet. A tőkés gazdaságban az infláció eszköz a nemzeti jövedelemnek az uralkodó osztályok érdekében történő újrafelosztására, a gazdaság terheinek a dolgozókra történő áthárítására. A hetvenes évek elején az egész tőkés világban meggyorsult az infláció. A szocialista gazdaságban az infláció veszélye akkor jelentkezhet, ha a lakosság fizetőképes kereslete lényegesen és tartósan meghaladja az árukínálatot. Kibontakozását az állam a termelés növelésével, importtal, bér-, kamat- és hitelintézkedésekkel, árszabályozással akadályozhatja meg.
 
Infrastruktúra: a termelési folyamatokban közvetlenül részt nem vevő, de ahhoz szervesen hozzátartozó gazdasági feltételek (úthálózat, közművek, kikötők, közlekedés, közoktatás stb.) gyűjtőneve. Színvonala kifejezi, hogy valamely országban mennyire vannak meg  a gazdasági fejlődés feltételei.

 
Integráció: gazdasági értelemben a gazdaság egyes ágazatainak, részeinek együttműködése, egyesülése. Az integráció a termelőerők fejlődésének szükségszerű következménye, mivel a termelés óriási mérvű társadalmivá válása és specializációja a kis országok gazdasági elzárkózásának megszüntetését, a nemzetközi munkamegosztás fejlesztését követeli meg. A tőkés gazdasági integráció a második világháború után különböző szervezetek létrehozásában nyilvánult meg (Közös Piac, Európai Szabadkereskedelmi Társulás). A szocialista célzatú országok között is szükségszerű az integráció létrehozása, erősítése. Ennek politikai és gazdasági tartalma: az érdekek kölcsönös figyelembe vétele, az egyenlőség elve. Célja: a gazdasági fejlődés meggyorsítása, a színvonalkülönbségek csökkentése. A KGST 1971. évi 25. ülésszakaszán elfogadták a tagállamok együttműködését továbbfejlesztő, a nemzetközi szocialista gazdasági integráció megvalósítását célzó Komplex Programot.

Integráció -EU :kapitalista országok integrációja regionális terjedelemben  a monopolista konkurencia viszonyai közepette.

 Intellektuális: értelmi, szellemi; szellemi tevékenységgel, gondolkozóképességgel összefüggő.

 
Intenzitás: a munkával kapcsolatos fizikai és szellemi erőkifejtés mértéke, a munkavégzés feszítettségének foka. Az intenzitás fokozása azt jelenti, hogy azonos munkafeltételek mellett, azonos idő alatt, de nagyobb fizikai és szellemi erőfeszítéssel érnek el nagyobb teljesítményt. A gyakorlatban nem választható el a munka termelékenységének növekedésétől. A szocialista társadalomban az intenzitás csak olyan mértékben növelhető, amely biztosítja a munkaidő és munkaerő ésszerű kihasználását, de nem káros a dolgozók egészségére. Ez  munkaidő-veszteségek kiküszöbölésével, a munkakörülmények javításával, a termelési eszközök jobb kihasználásával érhető el.

 Intenzív Gazdálkodás: az a gazdálkodási módszer, amelyben a gazdasági növekedés fő eszköze a technika és a technológia fejlesztése, a termelés jobb megszervezése, a dolgozók szakképzettségének növelése, s általában a termelési erőforrások hatékonyabb felhasználása. Ilyen körülmények között a termelés növelése elsősorban a termelékenység emelkedése útján, nem pedig a foglalkoztatottak számának növekedésével valósul meg. A hatvanas évek óta, miután a korábbi, túlnyomóan extenzív gazdaságfejlesztés tartalékai kimerültek, a magyar népgazdaság fejlődése egyre inkább az intenzív gazdálkodás útján valósul meg.

 Internacionálé: nemzetközi egyesülés, szervezet. A munkásmozgalom nagy nemzetközi szervezetei voltak: a Marx és Engels vezetésével működő I. Internacionálé.(Nemzetközi Munkásszövetség) 1864-76 között. Fő feladata a tudományos szocializmus elterjesztése, az önálló munkáspártok megteremtésének előkészítése, a különböző országok gazdasági és politikai irányítása és szervezése volt. II. Internacionálé, amely 1889-1914 között működött, a kilencvenes évek végéig pozitív szerepet játszott: széles munkástömegeket nyert meg a szocializmus eszméinek, megerősítette a munkásosztály szervezeteit, vezetésével a proletáriátus jelentős gazdasági, politikai és szociális vívmányokat harcolt ki. A kilencvenes évektől azonban pártjaiban egyre fokozottabban jelentkezett az opportunizmus. Az imperializmus kialakulása idején, a századfordulótól kezdve eluralkodott benne az opportunizmus, a revizionizmus, amely végül is csődbe juttatta. Vezetői az első világháború kirobbanásakor nyíltan elárulták a munkásosztály érdekeit és az imperialista kormányok oldalára álltak. III. Internacionálé (Kommunista Internacionálé, Komintern), a világ kommunista pártjainak egyesülése, amely fennállása idején, 1919-43 között hatalmas szerepet játszott a kommunista pártok irányításában és szervezésében, a kommunista világmozgalom erősítésében, a tömegek forradalmi harcaiban, a haladó erők tömörítésében, következetesen képviselte a proletár internacionalizmus eszméjét, védelmezte a SZU-t, támogatta a gyarmati népek nemzeti felszabadító mozgalmait, fellépett az imperializmus háborús törekvései ellen, előkészítette a népek antifasiszta harcát, döntő szerepet játszott a kommunista pártok erősítésében. A jobboldali szociáldemokrata vezetők a II. Internacionálé utódaként 1919-ben megalakították a Szocialista Munkás Internacionálét. Ez a szervezet kommunista és szovjetellenes tevékenységet fejtett ki, fellépett a munkásság forradalmi akciói ellen, akadályozta a munkásegység kialakulását. 1940-ben beszüntette működését. 1951-ben újra megalakították Szocialista Internacionálé néven.
A Latin – Amerika szocialista célzatú országai ma az V.-ik Internacionálét akarják életre hívni.

 
Ipari – Agrár Ország: olyan ország, amelynek a nemzeti jövedelmében az ipar részesedése meghaladja a mezőgazdaságét, de azért a mezőgazdasági termelés aránya is számottevő. Magyarország jelenleg ipari-agrár országnak tekinthető.

Ipari Forradalom: a termelés technikájának forradalmi jellegű átalakulása, a kézműipari manufaktúrától a gépesített ipari termelésig vezető korszak. Angliában kezdődött, a 18 század második felében. Magyarországon csak a 19 század végén ment végbe. Az ipari forradalom gyökeres változást hozott társadalmi téren. Megteremtette a kapitalizmus technikai alakját, kialakult a burzsoázia és a munkásosztály. A fejlődés megkövetelte a feudális viszonyok széttörését és a polgári társadalom megteremtését.

Ipari Ország: olyan ország, amelynek nemzeti jövedelme túlnyomórészt az iparból származik.

 
Isten: természetfeletti mindenható lénynek, a „világ teremtőjének” és „irányítójának” fantasztikus alakja; a zsidó vallásban – Jahve, az iszlámban – Allah, a kereszténységben – a Szentháromság (az Atya-, a Fiú- és a Szentlélekisten) stb. az istenképzetek alkotják a vallás mai formáinak alapját. A vallás korai fejlődési szakaszaiban az isten fogalma még nem létezett (Totemizmus, Fetisizmus, Animizmus). Amikor felbomlott az ősközösség, fejlődésnek indultak a törzsi egyesülések, kialakultak az osztályok és az állam, törzsi és állami istenek alakjai tűntek fel. Az egy és mindenható Istenről, a mennyei uralkodóról alkotott képzet „csak képmása az egy ….. keleti despotának”. A teológia felhasználja az idealizmust, amely fiziológiailag próbálja bizonyítani Isten létét, szépítgeti és elhomályosítja az Isten eszme tartalmát, és Istent úgy igyekszik feltüntetni, mint abszolút eszmét, világakaratot, valamiféle személytelen racionális principiumot. A marxizmus leleplezte az Isten-eszme reakciós voltát és tarthatatlanságát, kimutatta, mennyire hiábavaló az Isten-eszme védelme, amikor azt a természet- és társadalomtudomány egész fejlődésmenete cáfolja. Lenin ezt írta: „Az isten (történelmileg és köznapi élet értelmében véve) mindenekelőtt olyan eszmék komplexuma, amelyeket a külső természet és az osztályelnyomás által megfélemlített ember ostoba tehetetlensége szült – olyan eszmék komplexuma, amelyek állandósítják ezt a tehetetlen félelmet, elaltatják az osztályharcot”.

 
Istenbizonyítékok: az idealista filozófia logikai bizonyítékai a vallás fő dogmája – az isten létezésébe vetett hit – igazolására. Az istenbizonyítékok közül kiemelkedik: 1. A kozmológiai istenbizonyíték: isten mint minden dolog és jelenség végső oka létezik. Ez a bizonyíték a világ időbeli végességének és egy nem anyagi ok létezésének a feltételezésén alapszik. (Már Platón és Arisztotelész is érvelt vele, az újkorban Leibniz és Wolff szállt síkra mellette). 2. A teológiai bizonyíték: a természetben minden olyan célszerűen van elrendezve, hogy ez csak úgy magyarázható meg, ha megengedjük egy, az összes jelenségeket irányító, változásaiknak célt adó természetfeletti észlény létezését. (Szokratész és Platón vetette fel, majd a skolasztika, elsősorban Aquinói Tamás fejlesztette tovább). Ezt az érvet Darwin evolúciós elmélete döntötte meg, amely feltárta a célszerűség természeti okait. 3. Az ontológiai istenbizonyítékot Ágoston vetette fel, azt állította, hogy minden emberben benne rejlik istennek tökéletes lényének a fogalma. Ilyen fogalom pedig nem keletkezhetnék, ha a valóságban nem volna tökéletes lény, következésképpen, Isten létezik. A középkorban ezt a bizonyítékot Canterbury Anselm támogatta. A gondolatilag létezőt az objektíve reálisan létezővel azonosító ontológiai istenbizonyíték tarthatatlansága annyira nyilvánvaló volt, hogy nemcsak a materialista filozófusok szálltak szembe vele, hanem számos teológus is (pl. Aquinói Tamás is elvetette). Az Isten az Aquinói Tamás által kidolgozott formában váltak ismertekké, aki a kozmonológiai és a fiziko-teológiai istenérven kívül a világban levő, metafizikusan felfogott mozgásból és véletlenekből is isten létére következtet: Isten mint legfőbb mozgató létezik; Isten mint szükségszerű lény létezik. Ezenkívül más formában is felhasználja az ontológiai istenbizonyítékot is: szerinte a dolgok viszonylagos tökéletességéből következik egy legtökéletesebb lény létezése. A különféle idealista tanítások más istenbizonyítékokat is használtak: ismeretelméleti, pszichológiai, erkölcsi bizonyítékokat. Az Istent idealista oldalról Kant cáfolta, azt állítva, hogy Isten tapasztalaton felüli, csak ésszel felfogható lény, s ezért léte nem bizonyítható. Az Isten elemzése azt mutatja, hogy logikai hibán (körben forgó bizonyítás – circulus in demonstrando) alapulnak, és végső soron nem az észre, hanem a vak hitre épülnek.

 Iszlám: az egyik világvallás, amely főként a Közel- és Közép-Kelet országaiban, Észak-Afrikában, Délkelet-Ázsiában, valamint a Szovjetunióban a közép-ázsiai köztársaságok, az Észak-Kaukázus, a Kaukázuson túl, a Tatár és a Baskir Autonóm Köztársaság lakói körében terjedt el. Az iszlám Arábiában keletkezett a VII században az arab népeknél, az ősközösségi társadalom felbomlása és az osztálytársadalom kialakulása idején, amikor a népek egységes feudális-teoretikus állammá, az Arab kalifátussá egyesültek. E folyamatok ideológiai tükröződése volt az iszlám, amely az uralkodó osztályok érdekeit védő vallássá vált. A mohamedánok „szent” könyvében, a Koránban kifejtett iszlám hitvallás a primitív vallások? Továbbá a zsidó vallás, a kereszténység, a zoroasztrizmus elemeiből alakult ki. Alapja az isten (Allah) mindenhatóságát hirdető dogma. A mohamedanizmus gerince az isteni eleve elrendelés tana. A Korán szerint Allah eleve elrendelte minden ember sorsát, az ember tehetetlen istennel szemben, s rabszolgai alázatra és türelemre szólítja fel a hívőket, Allah és földi helytartói iránt, amiért mennyei boldogságot ígér a túlvilágon. Az iszlám jellemző vonása az eszme, hogy ellenségnek tekintendő minden „hitetlen” (gyaur), vagyis minden olyan ember aki nem mohamedán vallású, aki nem fogadja el a nők alacsonyabbrendűségére vonatkozó tanítást, a többnejűség törvényességét. Az iszlám igazolja a társadalmi egyenlőtlenséget, s a forradalmi harctól a földöntúli boldogság tétlen várásának világába viszi az embereket.

 
Jaltai Konferencia:  1945: a szövetséges hatalmak kormányfői, Sztálin, Roosevelt és Churchill 1945 február 4-től 18-ig tanácskozást tartottak. A tárgyalásokon kidolgozták a katonai terveket a közös ellenség végleges legyőzésére. Megállapodtak Németország megszállási rendszerében, és hogy a háború után egységes politikát követnek vele szemben. Elhatározták, hogy megsemmisítik a német militarizmust és nácizmust, felelősségre vonják a háborús bűnösöket. A Németország által fizetendő jóvátétel összegét 20 milliárd dollárban határozták meg. A megállapodás előtt eltérő vélemények és tervek voltak Németországról. Roosevelt és Churchill Németország feloszlatása mellett voltak, Sztálin szemben állt a feldarabolás tervével. A további együttműködés biztosítására megállapodtak abban, hogy a külügyminiszterek évenként 3-4 alkalommal találkoznak. Elhatározták, hogy nemzetközi konferenciát hívnak össze az ENSZ megteremtésére, s hogy a nagyhatalmaknak vétójoguk lesz a Biztonsági Tanácsban, hogy a békét és biztonságot érintő fontos problémák eldöntéséhez a Tanács állandó tagjainak (az öt nagyhatalom) egyetértése szükséges. Megállapodtak abban, hogy Németország kapitulációja után néhány hónappal a SZU háborút indít Japán ellen.

Jelenségek Egyetemes Összefüggése: a világ egyik legáltalánosabb léttörvénye, amely az összes tárgyak és jelenségek egyetemes kölcsönhatásának eredménye és megnyilvánulása. Kifejezi minden rendszer összes elemeinek és tulajdonságainak belső strukturális egységét, valamint azt a végtelenül sokféle kapcsolatot, amely bármely adott rendszert más környező rendszerekhez vagy jelenségekhez fűz. A testek egyetemes kölcsönhatása szabja meg maguknak a konkrét anyagi objektumoknak a létezését és összes specifikus sajátosságaikat. A jelenségek egyetemes összefüggése végtelenül sokféle formában nyilvánul meg. Felöleli a testek egyedi tulajdonságai vagy a természet konkrét jelenségei közötti viszonyokat, amelyek specifikus törvényekben jutnak kifejezésre, valamint az anyag egyetemes tulajdonságai és fejlődési tendenciái közötti viszonyokat, amelyek specifikus törvényekben jutnak kifejezésre, valamint az anyag egyetemes tulajdonságai és fejlődési tendenciái közötti olyan viszonyokat, melyek a lét egyetemes dialektikus törvényeiben nyilvánulnak meg. Minden törvény éppen ezért a jelenségek konkrét kifejeződése. A jelenségek egyetemes összefüggése folytán a világ nem a jelenségek kaotikus tömkelege, hanem a mozgás egységes törvényszerű világfolyamata. A tárgyak és jelenségek közötti összefüggések lehetnek közvetlenek, állandók és időlegesek, lényegiek és nem-lényegiek, szükségszerűek és véletlenek, funkcionálisak és nem funkcionálisak stb. A jelenségek egyetemes összefüggése szoros kapcsolatban áll az oksággal, de az ok és okozat egymásba csap át, egyetemes összefüggésbe és kölcsönhatásba nő át. Ennek a kölcsönhatásnak egyik esete a visszacsatolás valamennyi önszabályozó rendszerben. A jelenségek közötti összefüggést nem szabad csupán a testek fizikai kölcsönhatására korlátozni. Vannak ezenkívül hasonlíthatatlanul bonyolultabb biológiai és társadalmi viszonyok, amelyek a maguk specifikus törvényeinek vannak alárendelve. Az anyag progresszív fejlődése és egyre magasabb szervezettségű formákra való átmenete arányában egyre bonyolultabbakká válnak a testek kölcsönös kapcsolatának formái is, minőségileg új mozgásformák jelennek meg. Ezzel a törvényszerűséggel találkozunk a társadalom fejlődésében is, ahol a termelési módban végbemenő haladással és a civilizáció fejlődésével mind bonyolultabbakká válik mind az egyes emberek, mind az államok közötti kapcsolatok, egyre sokrétűbbekké a politikai, gazdasági, ideológiai stb. viszonyok. Az „egyetemes összefüggés” elvének nagy ismeretelméleti jelentősége van. Az objektív világ megismerése csakis a jelenségek közötti összefüggés oksági és más formáinak kutatása, a leglényegesebb kapcsolatok és viszonyok kiemelése alapján lehetséges. A megismerés haladása abban realizálódik, hogy a gondolat mozgása a jelenségek és folyamatok közötti kevésbé mély és kevésbé általános összefüggések tükrözésétől mélyebb és általánosabb összefüggéseinek és viszonyainak tükrözése felé halad. A tudományok kialakulása, differenciálódása és osztályozása maga is a jelenségek általános összefüggésének tükrözése. Ezzel magyarázható az, hogy a tudományos megismerés haladásával a tudományok kapcsolata és kölcsönhatása szorosabbá válik, hogy „határtudományok” alakulnak ki, amelyek régebben különálló ismeretterületeket kapcsolnak össze (pl. a biokémia, az asztrofizika stb).

 
Jellem:  az egyén állandó pszichikai tulajdonságainak összessége, amelyek végső soron élettevékenységétől és életkörülményeitől függnek, s tetteiben kifejeződik. A jellem ismeretében nagy vonásokban előrelátható, hogyan viselkedik majd az ember meghatározott körülmények között. Az egyén társadalmilag értékes tulajdonságainak kifejlesztésével irányítani lehet a magatartást, a jellem fejlődését. A jellem abban nyilvánul meg, hogy miként viszonyul az ember önmagához, más emberekhez, a rábízott ügyekhez, dolgokhoz. A jellem leginkább a társadalmi gyakorlatban, a munkában, az ember tetteinek rendszerében, akarati tevékenységében fejeződik ki, ami egész magatartására rányomja bélyegét. A jellem társadalmi-lélektani természetű, vagyis a személyiség világnézetétől, az általa felhalmozott ismeretektől és tapasztalatoktól, a magáévá tett erkölcsi elvektől, az emberek irányításától és velük való aktív kölcsönhatástól függ. Mivel a jellem nem veleszületett, az ember tevékenységének körülményei alakítják, formálják, és így a nevelés függvénye.

Jó és Rossz: a társadalmi jelenségek és az emberi magatartás erkölcsi értékelését kifejező történelmileg változó tartalmú etikai kategóriák. Jó az, amit a társadalom (vagy az adott haladó osztály) erkölcsösnek, támogatásra méltónak talál. A rossznak ezzel ellentétes jelentése van. A kizsákmányolók – isteni elrendelésre vagy „metafizikai” elvekre hivatkozva – „örökérvényűnek” és általános emberinek tüntetik fel a maguk elképzelését a jóról és a rosszról. Az idealista erkölcsi rendszerek közül az egyik legjelentősebb Kant elmélete, mely szerint jó az, ami megfelel a minden észlényben benne rejlő és az ember életkörülményeitől független erkölcsi parancsának (Kategorikus imperativusz). Már az ókori filozófiában kifejlődött a jó és a rossz, az erkölcsi magatartás materialista igényű értelmezése. A hedonizmus (Arisztipposz, Epikurosz) szerint jó csak az, ami élvezetet okoz. Ezt az etikai tanítást fejlesztették tovább a XVIII századi francia materialisták, különösen Helvetius. A Marx előtti materializmus, bár abból indult ki, hogy az erkölcsi magatartás forrása az ember természetében, életkörülményeiben és nevelésében rejlik, a jóra és rosszra vonatkozó elképzelést mégis öröknek tartotta. A mai polgári etikát a leginkább az jellemzi, hogy egyrészt megkísérli erkölcsileg megindokolni és igazolni a dolgozók és a gyarmati népek kizsákmányolását, másrészt tagadja az erkölcsi ítéletek jelentőségét (logikai pozitivizmus az etikában). A marxista-leninista etika elveti a jóról és a rosszról való képzetek metafizikus értelmezését. „Népről, népre, korról korra olyannyira változtak a jóról és a rosszról való képzetek, hogy egymásnak gyakran homlokegyenest ellentmondanak.” 

 
Jobboldaliság: nyílt vagy burkolt opportunizmus, a marxizmus-leninizmustól való elhajlás. Képviselői lebecsülik vagy teljesen elvetik a proletárdiktatúrát, tagadják a forradalmi harcot, túlbecsülik az osztályellenség erőit és alábecsülik a munkásosztály harckézségét, forradalmi öntudatát. A jobboldali elhajlók megtagadják a marxizmus-leninizmus alapvető tételeit, az osztályharcban megalkusznak. Képviselői sok esetben a munkásosztály árulóivá válnak.

Jog: az uralkodó osztály törvényerőre emelt akarata, melynek tartalma az adott osztály anyagi életfeltételei, osztályérdekei határozzák meg. Formailag a jog magatartási normák és szabályok rendszere, melyeket az államhatalom szab meg és szentesít. A jogszabályok sajátos vonása, az állam kényszerrel biztosítja végrehajtásukat. A felépítmény része lévén, a jogot az adott társadalom uralkodó termelési viszonyai határozzák meg: a jog egyben kifejezi és megszilárdítja e viszonyokat és a rájuk épülő egyéb társadalmi viszonyokat. A jog történelmi típusai a társadalmi-gazdasági alakulatoknak felelnek meg. A rabszolgatartó, feudális és polgári jog közös vonása a magántulajdon uralmi és alárendeltségi viszonyaira épülő kizsákmányolás szentesítése és védelme. A rabszolgatartó és a feudális jog nyíltan törvényesítette a kisebbség fölötti hatalmát és az uralkodó osztályok kiváltságos helyzetét. A burzsoá jog képmutató, mert a tőkések reális jogait fejezi ki és emeli törvényerőre, míg a dolgozók számára csupán formális jogokat biztosít. Az imperializmus korában a burzsoázia mindinkább elveti az egykor általa meghirdetett és kialakított törvényességet, és áttér az elnyomás törvénytelen módszereire. Antagonisztikus társadalomban az osztályharc hatást gyakorol a jogra, amely bizonyos fokig az osztályerőviszonyokat is tükrözheti. Azok az engedmények, amelyeket az uralkodó osztály kénytelen a dolgozók nyomására meghozni, nem változtatnak a jog osztálytartalmán. Minőségileg új típusú jog a szocialista jog, amely törvényesen rögzíti a szocialista tulajdonon alapuló új termelési és társadalmi viszonyokat. A szocialista jog a kommunizmus építésének eszköze. A szocialista jog a nép törvényerőre emelt akarata, a történelem során első ízben hoz létre és biztosít valóban demokratikus szabadságjogokat. Ellentétben a burzsoá joggal, a dolgozóknak valódi jogokat ad, amelyeket az állam a rendelkezésre álló minden eszközzel biztosít.

 
 „Jóléti Állam”: modern polgári közgazdasági és szociológiai elmélet, amely szerint a monopoltőkés állam gazdaságszabályzó tevékenysége (konjuktúraösztönzés, költségvetési költekezés, progresszív adóztatás, teljes foglalkoztatottság stb.) az egész társadalom javát, jólétét, biztosítja a tőkés gazdasági élet válságmentes fejlődését és ezzel a lakosság általános jólétét. Célja a kapitalizmus ellentmondásainak leplezése és az osztályharc lecsendesítése.

 
Kapitalista Világgazdasági Rendszer: /felbomlóban lévő!/ a fejlett tőkésországok, valamint a tőlük gazdaságilag vagy politikailag függő fejlődő országok gazdaságainak összefüggése. A kapitalista világgazdasági rendszeren belül a leggazdagabb fejlett tőkésországok az egyenlőtlen csere, a tőkekivitel stb. útján kizsákmányolják az elmaradott területeket. Az országok közötti fejlettségbeli különbség tovább fokozódik.

Kapitalizmus:  a feudalizmust felváltó társadalmi-gazdasági alakulat, amely a termelési eszközök magántulajdonán, a bérmunka kizsákmányolásán alapszik. A tőkés termelés alaptörvénye: az értéktöbblet-szerzés. A kapitalizmust a termelés anarchiája, időszaki válságok, krónikus munkanélküliség, a tömegek nyomora, konkurencia és háborúk jellemzik. A kapitalizmus alapvető ellentmondása a munka társadalmi jellege és az elsajátítás magántőkés formája közötti ellentmondás, mely a tőkés társadalom két alapvető osztálya, a proletáriátus és a burzsoázia antagonizmusában nyilvánul meg. A proletáriátusnak a kapitalizmus egész történetén végighúzódó osztályharcát a szocialista forradalom tetőzi be. A tőkés alap felépítményének fő elemeit a politikai és jogi intézmények, valamint a polgári ideológia rendszere alkotják. A kapitalizmus ideológusai által proklamált egyenlőséget teljesen formálissá teszi a gazdasági egyenlőtlenség, s a dolgozókat a politikai élettől távol tartó államgépezet. A XVI században kialakult kapitalizmus haladó szerepet töltött be a társadalom fejlődésében, mivel jóval nagyobb munkatermelékenységet biztosított, mint a feudalizmus. A XIX és XX század fordulóján legfelsőbb, végső szakaszába lépett, amelyet a monopóliumok és a fináncoligarchia uralma jellemez. Ebben a stádiumban széles körben elterjedt az állammonopolista kapitalizmus, amely hallatlan mértékben fokozza a militarizmust, s egyesíti a monopóliumok hatalmát az állam erejével. Az első világháború és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom jelzi a kapitalizmus általános válságának kezdetét. A második világháborúval s a több európai és ázsiai országban ezt követően zajlott szocialista forradalommal kezdődött e válság második szakasza. Jelenleg a kapitalizmus általános válságának fejlődése új szakaszba lépett, melynek sajátossága, hogy kialakulása nem világháborúval függ össze. A kapitalizmus rothadása az Egyesült Államokban, napjaink vezető imperialista országában észlelhető leginkább, amely a militarizált gazdasági élet és a krónikus munkanélküliség országává vált.

 
A Kapitalizmus Általános Válsága: a tőkés társadalom mindenoldalú, a gazdasági alapra és a felépítményre egyaránt kiterjedő, a rendszer hanyatlását kifejező válsága. Nem azonos a túltermelési gazdasági válságokkal, amelyek a gazdasági élet visszatérő megrázkódtatásai. A kapitalizmus általános válsága egész történelmi korszakot ölel fel, amely az első világháborúval és a Nagy Októberi Szocialista Forradalom győzelmével kezdődött el, s a szocialista forradalom világméretű győzelmével zárul. Jellemzői: 1. A kapitalizmus megszűnt Földünk kizárólagos társadalmi-gazdasági rendszere lenni. 2. A gyarmati rendszer válsága, majd a hatvanas években teljes szétesése. 3. A kiéleződött piacprobléma. 4. A krónikus kapacitás-kihasználatlanság, munkanélküliség. 5. Az állammonopolista tendenciák erősödése. 6. A kapitalizmus ellentmondásainak éleződése. Tekintettel arra, hogy a kapitalizmus általános válsága az első világháborúval – amelyet az imperializmus belső ellentmondásai váltották ki – és a Nagy Októberi Szocialista Forradalommal kezdődött, fejlődését is egyrészt az imperializmus belső ellentmondásai, másrészt a szocialista világforradalmi folyamat határozzák meg.

 
Karrierizmus: önző, becsvágyó, a közösség érdekének rovására történő, eszközökben nem válogató törtetés az egyéni sikerért, előbbre jutásért a szolgálatban vagy más munkaterületen.

Keresztény Erkölcs: a keresztény vallás által hirdetett erkölcs, amelyet az egyház legmagasztosabb és leghumánusabb erkölcsként, normáit pedig általános emberi normákként tünteti fel, s érvként itt elsősorban a szeretet parancsára hivatkozik. Valójában az egyház bizonyos világi normákat monopolizált és szentesített, s ezeket a kizsákmányoló osztályok szolgálatába állította. A kereszténységben – amely történetileg az elnyomottak vallásaként született meg – kifejezésre jutottak a tömegek vágyai is (különösen a kisemmizettek testvériségének, a felebaráti szeretetnek az eszméjében). Az egyház azáltal, hogy az általános szeretet és megbocsátást prédikálja, a tömegek ellen fordítja a parancsolatokat. Ezért a keresztény erkölcs képmutató és álszent. Az igazság diadalát és az elnyomottak szenvedéseiért való jutalmát az egyház „isteni országától” várja, melynek eljövetele nem az emberektől, hanem egyedül Isten akaratától függ: ebből következően erkölcstelennek bélyegezi a tömegek harcát a társadalom átalakításáért. A keresztény erkölcs, mely az alázatosságot és az engedelmességet prédikálja, lényegét tekintve reakciós.

 
Kereszténység:  világvallás az iszlám és a buddhizmus mellett. Az I század második felében keletkezett Római Birodalom keleti tartományaiban mint a rabszolgák és az elnyomott társadalmi rétegek vallása. Az idők során sok változáson ment keresztül, az uralkodó osztályok vallása lett és államvallásként fogadták el. A kereszténység győzelmének okai: 1. A kereszténység a kizsákmányolt országokban a túlvilági boldogság és igazságosság reményét keltette. 2. A Római Birodalomnak egységes vallásra volt szüksége, mely minden emberhez szól, tekintet nélkül osztály és nemzeti hovatartozására. 3. Az uralkodó osztályoknak előnyös volt, minthogy érintetlenül hagyta a társadalom osztályalapjait és az elnyomást Isten nevével szentesítette. A kereszténység további fejlődésében, az egyházi szervezet és a vallásgyakorlat megteremtésében fontos szerepe volt a niceai ökuménikus zsinatnak (325), amelyben kidolgozták a hit szimbólumait, és rögzítették a kereszténység alapvető dogmáit. A mai kereszténység nem egységes a hittételek, a vallásgyakorlat és a szertartások tekintetében. Három fő irányzata van: a katolicizmus (Katolikus egyház), a pravoszláv vallás és a protestantizmus de ezenkívül számos különféle szektára is felbomlik (baptisták, adventisták, jehovisták stb). a keresztény tanítás alapja: a keleti vallások képzetei, fogalmai az engesztelő áldozatról és az isteni megváltásról, de hatással voltak rá a sztoikusok (többek közt Seneca) és Philón tanai is. A kereszténység fő tanítása, a mitikus istenemberrel, Jézus Krisztussal, az Isten fiával kapcsolatos, aki a legenda szerint az égből szállt földre, ahol szenvedett és meghalt, majd feltámadt, hogy megváltsa az emberiséget az eredendő bűntől. A földi élet, a kereszténység tanítása szerint csak ideiglenes tartózkodás az ember számára, előkészület a túlvilági örök életre. A kizsákmányoló rend és csak a múlt maradványaként létezik, majd a kommunista társadalom építésének folyamatában fokozatosan megszűnik.

 
Kettős Igazság:  filozófiai terminus, a filozófia és a teológia igazságának egymástól való kölcsönös függetlenségét hirdető felfogását jelöli. A kettős igazság a középkorban keletkezett és célja az volt, hogy a filozófiát és a tudományt kiszabadítsa a vallás uralma alól. Ez a legvilágosabban az arab filozófiában jutott kifejezésre. Averroes például azt vallotta, hogy a filozófiában vannak a teológia számára elfogadhatatlan igazságok és fordítva. Ezt a tanítást fejlesztették tovább az averroizmus képviselői, a nominalizmus képviselői (Dun Scotus? William Occam), a reneszánsz korában Pomponazzi és mások. Napjainkban a kettős igazságról szóló tanítást a teológia és a reakciós burzsoá filozófia a vallás védelmére és a tudományos materialista világszemlélet elleni harcra használja fel.

 
Kétfrontos Harc: egyidejű harc mind a jobboldali, mind a „baloldali” elhajlás ellen. Az teszi szükségessé, hogy a kispolgárságra jellemző ingadozások hatnak a munkásosztályra, következésképpen a kommunista pártokban is jelentkezhetnek. Az MSZMP következetes harcot vívott mindkét elhajlás ellen, ám az eredményessége  nem volt sikeres..

 Kínálat: az az árú- és szolgáltatásmennyiség, amelyet adott áron megvételre ajánlanak. A kínálat nagysága, illetve a kereslethez való viszonya az áralakulás fontos tényezője.

 Kisárutermelés:  az áruk előállítása a termelő saját munkaeszközeivel és saját, illetve családtagjai munkájával. A termelési eszközök magántulajdonán alapul, de az áru előállítása nem idegen munkaerő kizsákmányolásával történik. Jellegzetes képviselői a kézművesek és a paraszti kistermelők.

 
Kisipar: a gyáripartól az üzemek, telepek nagysága alapján elhatárolt, azt el nem érő ipari tevékenység. Magyarországon kisiparon a magán kisipart értjük. 1973-ban az országban 70 ezer önálló magán kisiparos volt. Rajtuk kívül mintegy 20 ezren munkaviszonyuk megtartása mellett rendelkeztek iparengedéllyel.