Kizsákmányolás:  idegen munkaterméknek ellenszolgáltatás nélküli elsajátítása a termelési eszközök tulajdonosa által. A proletariátus, mivel nem rendelkezik termelési eszközökkel, kénytelen a munkaerejét áruba bocsátani, és a megtermelt értéktöbbletet a termelési eszközök tulajdonosa kisajátítja. A kizsákmányolást csak a szocialista forradalom számolja fel, megszüntetve a termelési eszközök magántulajdonát.

 
Kommunista:   mindenekelőtt közösségi ember, a kommunista párt tagja, aki meggyőződéses marxista-leninista, a kommunizmus ügyének harcosa, aktívan működik valamely pártszervezetben, tagdíjat fizet,  öntudatos, nem a vakfegyelem, de az öntudatosan vállalt fegyelem híve, következetesen képviseli a párt politikáját, magatartásában és erkölcsében megfelel a párt szervezeti szabályzatában előírt követelményeknek, a munkában és az élet egyéb területei élen jár, elvszerű kapcsolatokat tart környezetével és állandóan műveli magát, forradalmárként harcol, él és dolgozik. A kommunizmusban természetesen már nincs kommunista párt, aki az ellenkezőjét állítja, az nem kommunista, hanem elvakult szélsőséges, aki valójában nem akar kommunizmust, azaz az osztályok , az állam , a pártok, a tőke  és az árutermelés megszüntetését.
Kommunista Erkölcs:  a kommunista társadalmat építő emberre jellemző magatartási elvek és szabályok összessége, melynek objektív kritériuma a kommunista társadalom győzelméért folyó harc. A Szovjetunió Kommunista Pártja programjában rögzítette a kommunista erkölcs alapelveit. Ezek: a kommunizmus ügye iránti odaadás, a társadalmi javak növelése a munka révén, magas rendű társadalmi kötelességtudat, kollektivizmus, humanizmus, internacionalizmus, engesztelhetetlenség a kommunista erkölcs normáinak megértésével szemben stb. A kommunista erkölcs történelmi és elméleti forrása a munkásosztály világnézete és erkölcse, amely egyben a múlt haladó osztályainak elemi és magas rendű erkölcsi szabályait is magába olvasztotta. A munkásosztály emellett olyan új erkölcsi szabályokat is kialakított, mint például az osztályszolidaritás, az internacionalizmus, a kollektivizmus, a dolgozó nép felszabadításáért folyó harc. A munkásosztály a kommunista erkölcsben egyesíti az általános emberi erkölcs valamennyi haladó szabályát, tehát az emberiség erkölcsi fejlődésének legmagasabb fokát a kommunista erkölcs jelenti. Szabályai nem szorítkoznak pusztán az emberi magatartásra, hanem a társadalom átalakításának és a nevelésnek is hatékony tényezői. Ebben az értelemben a kommunista erkölcs szabályai az emberek magatartásán keresztül hatással vannak a kommunizmus társadalmi intézményeinek kialakulására és a társadalom fejlődésének egész menetére is. A kommunista erkölcs szabályainak általános elterjedése fokozatosan feleslegessé teszi az egyén és a társadalom közötti viszony törvényhozói és adminisztratív szabályozását, és ez forradalmat idéz majd elő magában az erkölcsben. A társadalmi kötelességtudat által meghatározott emberi magatartás kizárja a külső kényszer minden formáját és a személyiség igazi szabadságának kibontakozását eredményezi. Napjainkban a kommunista erkölcs szabályainak erősödését két területen akadályozzák a nem kommunista erkölcsi szabályok. Egyrészt a szocialista társadalmon belül a múlt maradványaként még tartják magukat régi, túlhaladott normák, s ezek a társadalom törvényeinek megértésében, erkölcstelen cselekedetekben fejeződnek ki. Másrészt  a kommunista erkölccsel szemben áll a polgári társadalom erkölcse, amely külső behatáskánt akadályozza fejlődését. E bonyolult harc során alakul ki a kommunista erkölcs, az egész emberiség eljövendő erkölcse.
 A gond csak az, hogy az SZKP nem tartotta be a saját erkölcsi előírásait,  a párt saját magát züllesztette le, és ennek révén is a szocializmust célzó forradalmi átmenetet bukásra ítélte más párttal együtt.

 
Kommunista és Munkáspártok Tájékoztató Irodája:  Bulgária, Csehszlovákia, Franciaország, Magyarország, Lengyelország, Olaszország, Románia és a SZU kommunista és munkáspártjai alapították a pártok közötti tapasztalatcsere és tevékenységük kölcsönös megegyezés alapján történő egyeztetése céljából. Az alapító tanácskozás 1947 szeptemberében Lengyelországban volt. Ezt követte az 1948 januári majd az 1948 júniusi értekezlet Romániában és az 1949 Magyarországon. A tanácskozásokon dokumentumokat fogadtak el a nemzetközi helyzetről és a pártok közötti tapasztalatcseréről, tevékenységük koordinálásáról (1947), a munkásosztály egységéről és a kommunista és munkáspártok feladatairól, továbbá a béke védelméről (1949). Az 1949-es – a JKP helyzetével foglalkozó – határozat alapján a JKP-t kizárták a Tájékoztató Irodából. Székhelye 1947-48-ban Belgrádban, 1948-56 között Bukarestben volt. 1956 áprilisában egyöntetű határozattal megszüntették az Irodát.

 
 „A Kommunista Kiáltvány”:  a tudományos kommunizmus első programja, a marxizmus alapjainak első teljes kifejtése. Marx és Engels 1848 elején adták ki. Az első fejezetben – „Burzsoák és proletárok”- feltárják a társadalmi fejlődés törvényeit és bebizonyítják a termelési módok váltakozásának elkerülhetetlenségét és törvényszerűségét.  Marx és Engels abból kiindulva, hogy az ősközösség kivételével az egész társadalom története osztályharcok története, megindokolják a kapitalizmus pusztításának szükségességét, s kijelölik az új társadalmi rend, a kommunizmus megteremtésének útját. Ugyanebben a fejezetben megjelölik a proletáriátus történelmi szerepét a régi társadalom forradalmi átalakításában és az új társadalom megteremtésében, ami egybeesik az összes dolgozók érdekeivel. A második fejezetben – „Proletárok és kommunisták” – Marx és Engels megvilágítják a Kommunista Pártnak mint a munkásosztály részének és élcsapatának történelmi szerepét. A kommunisták legközelebbi célja „a proletariátus osztállyá alakítása, a burzsoá uralom megdöntése, a politikai hatalom meghódítása a proletariátus által”. Marx és Engels ebben a fejezetben kifejtik a proletárdiktatúra eszméjét, tisztázzák a kommunisták viszonyát a családhoz, a tulajdonhoz, a hazához, és felvázolják azokat a gazdasági intézkedéseket, amelyeket a proletariátusnak hatalomra jutása után végre kell hajtania. A harmadik fejezetben – „Szocialista és kommunista irodalom” – Marx és Engels mélyrehatóan bírálják azokat a burzsoá és kispolgári áramlatokat, amelyek a szocializmus zászlaja alatt léptek fel, kifejtik az utópikus szocializmussal és kommunizmussal kapcsolatos álláspontjukat. A negyedik fejezetben – „A kommunisták viszonya a különböző ellenzéki pártokhoz” – Marx és Engels ismertetik a kommunistáknak a többi ellenzéki párttal kapcsolatos taktikáját. A Kommunista Kiáltvány ezzel a halhatatlan jelmondattal fejeződik be: „Világ proletárjai, egyesüljetek!”. A Kommunista Kiáltvány történelmi jelentőségét méltatva Lenin azt írta: „Ez a kis könyvecske kötetekkel ér fel. Szelleme mindmáig élteti és viszi előre a civilizált világ egész szervezett és harcoló proletariátusok”.
Kommunista Munka: a kommunizmus felépítésével a társadalom javára végzett munka minden embernek nemcsak kötelességévé, hanem tudatosan vállalt elsőrendű életszükségletévé válik. Lenin szavaival „…..a kommunista munka, a szó szűkebb és szorosabb értelmében, ingyenes munka a társadalom javára…..önkéntes munka, norma nélküli munka, díjazási feltétel nélküli munka, a közösség javára megszokásból végzett a közösség javára szolgáló munka szükségességéhez való öntudatos viszonyból fakadó munka, az egészséges szervezet szükségleteként végzett munka”.

Kommunista Nevelés:  a szocialista és a kommunista társadalom öntudatos, a múlt negatív tulajdonságaitól mentes, sokoldalúan fejlett embereinek kiformálása. A kommunista nevelés a kapitalizmusból a kommunizmusba való átmenet idején a társadalom átalakításának egyik legfontosabb eszköze. A szocializmus és a kommunizmus nem építheti fel az emberek tudatának, nézeteinek, erkölcsének mélyreható átformálása nélkül. A kommunista nevelés döntő tényezője az emberek társadalmi létének változása, a szocialista és a kommunista építésben való részvételük. A kommunista építés gyakorlata a kommunista nevelés legjobb iskolája; az új típusú ember megjelenése viszont erőteljesen visszahat a társadalom gyakorlati átalakítására. A kommunista nevelés folyamata nem spontán módon, nem pusztán objektív tényezők hatására megy végbe, rendszeres, céltudatos nevelőmunkát követel, s ennek sikere az élettel, a társadalom javára végzett munkával kapcsolatától függ. A kommunista nevelés döntő oldala a munkához való kommunista viszony kialakítása, amely magában foglalja a munka magas rendű társadalmi jelentőségének megértését, a néppel szembeni kötelesség tudatát. A kommunista szellemben nevelt embernek a munka elsőrendű életszükséglet, magatartásának állandó vonásai. A kommunista nevelés fontos feladata a tudományos világnézet kialakítása. Ez csak úgy fejleszthető ki, ha az ember elsajátítja a múlt egész haladó kultúráját, az emberiség által felhalmozott ismeretek gazdag tárházát. A marxista­­-leninista elmélet tanulmányozása hozzásegíti a dolgozókat a társadalmi fejlődés törvényeinek, tevékenységük történelmi jelentőségének megértéséhez. A kommunista nevelés módszeres harcot követel az emberek tudatában meglevő kapitalista csökevények – a vallási előítéletek, a burzsoá ideológia behatása – ellen. A kommunista nevelés fontos mozzanata az egészséges és fejlett esztétikai ízlés kialakítása.

Kommunista Pártok: a munkásosztály új típusú, forradalmi pártjai, élcsapatai, amelyek összeforrva a munkásosztály egészével és a dolgozók széles tömegeivel, a marxizmus-leninizmus alapján vezetik a proletáriátus harcát a szocializmus, majd a kommunizmus megvalósításáért. Szervezetileg a demokratikus centralizmus elvén épülnek fel. Biztosítaniuk kell a tudatos pártfegyelmet, a pártokon belül nem tűrhetik meg a frakciók és csoportok tevékenységét. Feladatuk a pártegyesség, a párt eszmei-politikai és cselekvési egységének megőrzése. Végső céljuk a kommunizmus világméretű győzelmének kiharcolása. A kommunista pártok a nemzetközi munkásosztály érdekeit képviselik, közösek a céljaik, eszméik, ellenségeik, a proletárinternacionalizmus vezérli őket, ezért a közöttük levő egység természetes. Mégis az utóbbi években megbomlott az egység aminek oka az, hogy a Kínai Kommunista Párt megtagadta a kommunista pártok közösen kidolgozott stratégiáját és taktikáját, szakadár tevékenységet folytat a mozgalomban. A kommunista világmozgalom fő osztagainak stratégiája: a szocialista országok kommunista pártjainak feladata a szocializmus teljes felépítése; a fejlett tőkésországok kommunista pártjainak feladata a monopoltőke megdöntése, az új típusú demokrácia, majd a szocializmus megteremtése; a gyarmati és a volt gyarmati országok kommunista pártjainak feladata a teljes függetlenség kivívása, a nem kapitalista út, illetve végső soron a szocialista út biztosítása. A közös feladatok összehangolása és a nézetek kicserélése érdekében a kommunista pártok rendszeres kapcsolatokat tartanak egymással, emellett időről időre nemzetközi tanácskozásokat rendeznek.

 
Kommunizmus: a kapitalista társadalmat felváltó társadalmi-gazdasági alakulat, a munkásmozgalom végcélja. Fejlődésének több szakasza van: alsó foka a szocializmus, felső foka a kommunizmus. A kapitalizmus és a szocializmus között ugyanakkor egy történelmi távlatú átmenet van, azaz a   „Hosszú vajúdás”-os átmenet.  Elméletileg Marx és Engels alapozta meg. Az SZKP programja a következőképpen határozza meg a kommunizmust: „Osztály nélküli társadalmi rendszer, amelyben a termelési eszközök egységes köztulajdonban vannak, ahol megvalósul a társadalom valamennyi tagjának teljes társadalmi egyenlősége, ahol az emberek sokoldalú fejlődésével együtt állandóan fejlődő tudomány és technika alapján nőnek a termelőerők, ahol a társadalmi gazdaság minden forrása teljes bőségben buzog, és megvalósul a nagyszerű elv: = Mindenki képességei szerint, mindenkinek a szükségletei szerint. = A szabad és öntudatos dolgozók magas szervezettségű társadalma, amelyben megvalósul a társadalmi önigazgatás, a társadalom javára végzett munka mindenki számára elsődleges életszükségletté, felismert szükségszerűséggé válik, képességeit mindenki a leghasznosabban fogja gyümölcsöztetni a nép javára.”

 
Komplex Program:  a KGST 25. ülésszakán (1971-ben) elfogadott, a gazdasági együttműködés további erősítését és tökéletesítését, valamint a KGST-tagállamok szocialista integrációjának fejlesztését célzó tervezet. A program a többi között rámutat: „A KGST-tagállamok abból indulnak ki, hogy – a termelőerők általuk elért magas fejlettségi színvonala, a termelés és a fogyasztás szférájában bekövetkezett nagy szerkezeti változások, a tudományos-technikai forradalom feladatainak, a műszaki haladás minden eszközzel történő meggyorsításának, a társadalmi termelés hatékonysága növelésének és a népjólét emelésének időszerűsége, valamint a szocialista termelési viszonyok jellege és az imperializmussal vívott osztályharc követelményei miatt – létfontosságú a KGST-tagállamok gazdasági és tudományos-műszaki együttműködésének állandó mélyítése és tökéletesítése, valamint a szocialista gazdasági integráció fejlesztése, a többi szocialista országokkal megvalósult gazdasági és tudományos-műszaki kapcsolatok fejlesztése. Az együttműködés további elmélyítése és tökéletesítése, valamint a szocialista gazdasági integráció fejlesztése elősegíti a szocialista világrendszer gazdasági erejének növelését, minden egyes ország népgazdaságának megerősítését. Az egység erősödése és a kapitalizmussal szemben a társadalmi élet minden területén jelentkező fölény – a győzelem fontos tényezője a szocializmus és kapitalizmus közötti versenyben.” A Komplex Programban a nemzeti és a nemzetközi érdekek szoros egységet alkotnak. Megvalósítása valamennyi tagállamnak, köztük hazánknak is érdeke.

 
Kompromisszum:  kölcsönös engedményekkel járó megegyezés ellentétes irányzatok, pártok, kormányok, osztályok vagy más erők között valamilyen közvetlen, közös cél érdekében. A munkásosztály politikájában az olyan kompromisszum helyes, amely elősegíti a fő célok elérését.

 
Koncentráció: központosítás: 1.szűkebb – politikai gazdaságtani értelemben: gazdasági egységek (tőkék) növekedése, saját forrásból (tőkekoncentráció), amikor a társadalmi gazdaság (társadalmi össztőke) mennyisége is növekszik. 2. Tágabb értelemben a termelés összpontosulása, tehát a centralizációt is magában foglalja.

Koncepciós Perek: olyan törvénysértő, jogtipró politikai perek, amelyeket koholt vádak alapján folytatnak le egyes politikusok ellen. (pl. a Rajk-per)

Konjunktúra:  a gazdasági helyzet kedvező alakulása, kedvező üzletmenet. Ebben az értelemben tőkés viszonyok között az újratermelési ciklus, megélénkülés és fellendülés szakaszának felel meg. Konjunktúráról beszélhetünk az egész gazdaság vagy egyes ágazatok viszonylatában. Ellentéte a dekonjunktúra. Tágabb értelemben a konjunktúra, a gazdasági helyzet alakulása általában.

 
Konkrét Munka:  az árutermelő munka egyik oldala, az absztrakt munka ellenpátja, amely használati értéket hoz létre. A konkrét munka által létrehozott használati értékek alkotják a társadalom anyagi gazdaságát. Az árutermelés folyamatában a konkrét munka viszi át a termelési eszközök értékét az új termékre. A kapitalizmusban a munkások konkrét munkája, a munkás által előállított használati érték a tőkés tulajdona lesz, mert a termelési eszközök magántulajdonban vannak. A konkrét munka csak annyiban érdekli a tőkéseket, amennyiben az áruk használati értéke az érték és az értéktöbblet hordozója. A szocializmusban a konkrét munka a társadalmi gazdaság növekedésének forrása. Hatékonyságát a termelékenység fejezi ki.

 
Konkurencia:  a tőkés gazdaságban az egyes tőkések, illetve tőkés csoportok egymás közötti harca a minél nagyobb profitért. A szocialista gazdaságban a szabályozott piac egyik tényezője, amely ösztönzi a vállalatokat a népgazdasági érdekek hatékonyabb kielégítésére.
Korporáció:  1. Céhbeli, rendi, kereskedelmi vagy más érdekeken alapuló egyesülés, testület, társulás, szövetség; 2. A fasiszta államok korporációs államoknak nevezték magukat, mert arra törekedtek, hogy a különböző társadalmi rétegeket foglalkozási ágak, hivatások, szakmák stb. szerint korporációkban egyesítsék, és ezáltal a fasizmusnak osztályok feletti látszatot adjanak.

Kozmopolitizmus:  reakciós burzsoá ideológia, amely tagadja az önálló nemzeti létet, lemond a nemzeti hagyományok és kultúra ápolásáról, a haza érdekeinek védelméről és a nemzeti szuverenitásról, közömbös a nemzettel és a hazával szemben. Azt hirdeti, hogy az ember világpolgár, hazája az egész világ. Lényegét tekintve a burzsoá nacionalizmus másik oldala, amely a monopoltőke nemzetközi jellegét, nemzetközi terjeszkedését tükrözi. A mai burzsoá propaganda igen fontos ideológiai fegyvere.

 
Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa, KGST: az európai szocialista országok gazdasági együttműködési szervezete. 1949 januárjában alakult. Alapító tagjai: SZU, Bulgária: Csehszlovákia? Magyarország, Lengyelország, Románia. 1949-ben csatlakozott hozzá Albánia, amely azonban 1962 óta nem vesz részt munkájában. 1950-ben tagja lett az NDK, 1962-ben Mongólia, 1972-ben Kuba. 1964-től kezdve Jugoszlávia mint megfigyelő vesz részt a különböző bizottságok munkájában. 1973-ban Finnország együttműködési szerződést írt alá a KGST-vel. Fő célkitűzései: a részt vevő országok gazdasági együttműködésének tervszerű alapokra helyezése; a rendelkezésre álló termelőerők leghatékonyabb felhasználása és a fejlesztés révén elősegíteni a fejlődésbeli különbségek kiegyenlítődését; a tőkésországok diszkriminációjának ellensúlyozása. A célkitűzéseket a KGST tagországai úgy valósították meg, hogy összehangolták az egyes országok népgazdasági terveit; hosszú lejáratú áruforgalmi megállapodásokat kötöttek, lépéseket tettek a szakosításra és a kooperációra és műszaki-tudományos együttműködést valósítottak meg; egységesítették a szabványokat. A KGST hatékony intézménynek bizonyult és megfelelt az eredetileg kitűzött céloknak. A KGST szervei: a Tanács, a Végrehajtó Bizottság, a Terviroda, a Titkárság, Állandó bizottságok és intézmények. A KGST országok gazdasági együttműködésében új szakaszt nyitott az 1971 évi 25. tanácsülés. Ezen elfogadták a szocialista gazdasági integráció Komplex Programját. A KGST a tőkés restaurációval megszűnt.

Kölcsönös Haderő-csökkentési tárgyalások: a SZU és más szocialista országok az európai biztonsági és együttműködési rendszer kiépítésének részeként már évek óta javasolták a NATO-államoknak a két katonai tömb fegyveres erőinek fokozatos csökkentését. Noha a SZU kezdettől fogva az összeurópai haderőcsökkentés mellett foglalt állást, hajlandó volt kezdeti lépésként elfogadni azt a NATO javaslatot, amely csak Közép-Európát érinti. A NATO hatalmak ugyanakkor eltekintettek attól a követelésüktől, hogy „ kiegyenlített” haderőcsökkentésről tárgyaljanak (egy NATO-hadosztály leszerelése fejében két Varsói Szerződés-hadosztály leszerelését). Ilyen előzmények között kezdődött meg Bécsben 1973január 31-én az előzetes megbeszélés  12 NATO-ország (Franciaország, Portugália és Izland kivételével) és a Varsói Szerződés 7 állama között. Hosszú vita alakult ki a részt vevő országok státusát illetően, míg végül 1973 május 14-én teljes jogú résztvevőnek minősítették Belgiumot, az USA-t, Hollandiát, Kanadát, Luxemburgot, Nagy-Britanniát, az NSZK-t, Csehszlovákiát, Lengyelországot, az NDK-t és a SZU-t, míg speciális státusszal rendelkező résztvevőnek Dániát, Görögországot, Olaszországot, Norvégiát, Törökországot, Bulgáriát, Magyarországot és Romániát. Miután sikerült megállapodni az eljárási módozatokban, 1973 október 30-án megkezdődtek Bécsben az érdemi tárgyalások, amelyek az európai és az általános nemzetközi helyzet függvényeként évekig elhúzódnak.
Ma az USA ,és az Orosz Föderáció között folynak START tárgyalások, mint vezető kapitalista hatalmak közötti ellentétek csillapítása érdekben.

 
„Középosztály Társadalma”: a burzsoá propaganda által népszerűsített „elmélet”, amely szerint a fejlett tőkés országokban fokozatosan megszűnnek az osztályok, illetve egy új középosztályban integrálódnak. Ez az új középosztály magába olvasztja a munkásokat és a tőkéseket egyaránt. Az „elmélet” célja, hogy elterelje a figyelmet az osztálykülönbségekről.

 Köztársaság:  respublika: olyan államforma, amelyben az államfőt és a legfelsőbb államhatalmi, törvényhozó szervet (parlamentet) az alkotmányban megállapított módon és időtartamra választják, a végrehajtó hatalom (kormány) e törvényhozó szerv előtt felelős. A köztársasági rendszer önmagában még nem határozza meg az állam osztályjellegét. Köztársaság létezett már az ókori rabszolgatartó államokban (Görögországban, Rómában), majd a feudalizmus kereskedővárosaiban (Velencében, Firenzében, Genovában, Novgorodban) is. A kapitalizmus idején létrejöttek a burzsoá köztársaságok (a legtöbb kapitalista államformája köztársaság), amelyekben a burzsoázia (a fejlett országokban napjainkban a monopoltőkések) diktatúrája valósul meg. A köztársaság szocialista formája elsőnek a SZU-ban alakult ki.
 Ma a Magyar Köztársaság=Burzsoá Köztársaság.

 
Kulturális Forradalom: a szocialista forradalom egyik általános törvényszerűsége. Azt jelenti, hogy a forradalomnak többé-kevésbé rövid idő alatt át kell építenie az egész népművelést, hozzáférhetővé kell tennie a széles néptömegek számára a kultúra legmagasabb rendű vívmányait. Ezzel létrejönnek a szükséges feltételek ahhoz, hogy a dolgozók közvetlenül részt vegyenek a gazdasági, állami és társadalmi élet irányításában, hogy kinevelődjön a szocialista értelmiség és létrejöjjön az új, szocialista kultúra. A kulturális forradalom az egyes országokban a szocialista felépítés feltételeinek megfelelő sajátos formában valósul meg. A Szovjetunióban a kulturális forradalom kivezette Oroszország dolgozó tömegeit a szellemi rabságból és sötétségből; az ország, amelyben a lakosság többsége azelőtt írástudatlan volt, hatalmas léptekkel indult el a kultúra csúcsai felé. Ma a Szovjetunióban ismeretlen az írástudatlanság, magas színvonalon áll a közoktatás, a tudomány, a technika, a kultúra.

 
Legnagyobb Kedvezmény Elve:  a nemzetközi kereskedelemben alkalmazott elv, amely szerint a szerződő felek a szerződésben meghatározott területeken egymásnak kölcsönösen biztosítják mindazokat a kereskedelmi, vám stb. kedvezményeket, amelyeket bármelyik más államnak nyújtanak vagy nyújtani fognak. A szocialista és tőkés országok közti viszonyok normalizálása megköveteli, hogy a legnagyobb kedvezmény elve érvényesüljön a gazdasági kapcsolatokban.

 
Lélektani Hadviselés:  (pszichológiai háború): háború vagy háborús előkészületek idején a szemben álló felek módszere a pszichológiai, normális erő gyengítésére. a második világháború után az imperialista külpolitika egyik fontos tényezője. Célja a szocialista országok egységének megbontása, a burzsoá ideológia terjesztése, a fellazítási politika érvényesítése. Nagy anyagi erőforrásokkal rendelkező propagandaszervezeteket állítottak e politika szolgálatába: Szabad Európa Rádió, Amerika Hangja stb.
Ma a tőkés restauráció megtartása érdekében a burzsoázia alkalmazza a lélektani hadviselés módszereit és eszközeit a baloldali pártok, és mozgalmak ellenében.

 
Lenin, Vlagyimir Iljics (1870-19249):  Marx és Engels művének folytatója, az oroszországi munkásosztály és a világproletariátusának vezetője, a Szovjetunió Kommunista Pártja és a szovjet állam megalapítója. 1870-ben Szimbirszkben (a mai Uljanovszkban) született. 1877-ben fejezte be a gimnáziumot és a kazányi egyetem jogi karára iratkozott be. Itt diákmozgalomban való részvételéért letartóztatták és rendőri felügyelet alá helyezés mellett száműzték. 1891-ben, a pétervári egyetemen magánúton fejezete be tanulmányait. Lenin Kazányban (1888-1889) és Szamarában (1889-1893-ban) tanulmányozta a marxista elméletet, ennek hatására marxistává vált és Szamarában megszervezte az első marxista csoportot. 1893-ban Pétervárra költözött és a pétervári marxisták vezetője lett. Itt igen jelentős munkát végzett a munkások között. 1894-ben írta meg első jelentős művét, a „Kik azok a népbarátok és hogyan hadakoznak a szociáldemokraták ellen” címmel, melyben bebizonyította a narodnyikok elméletének és taktikájának tarthatatlanságát és megmutatta Oroszország munkásosztályának a harc igazi útját. 1895.ben a „Harci Szövetség a munkásosztály felszabadítására” nevű szervezetben egyesítette Pétervár marxista csoportjait. Röviddel később letartoztatták, bebörtönözték, majd Szibériába száműzték. 1900 elején külföldre szökött, ahol megalapította az első összoroszországi marxista újságot, az „Iszkrá”-t. az „Ikszkrá”-nak rendkívül nagy szerepe volt az új típusú marxista párt megalakulásában és első programjának kidolgozásában, melyet a reformisták az opportunisták elleni harcban valósítottak meg. 1903-ban, az OSZDMP II. kongresszusán alakult meg a Bolsevik Párt, mely az orosz proletáriátust és a dolgozó parasztságot Lenin vezetésével harcba vitte a cári önkényuralom ellen, a szocialista társadalmi rend megteremtéséért. E harc egyes szakaszai: 1905-ben az orosz polgári demokratikus forradalom; 1917-ben a februári forradalom és a győzelmes Októberi Szocialista Forradalom. Lenin rendkívüli történelmi érdeme, hogy Marx és Engels halála után az új történelmi feltételeknek megfelelően alkotó módon alkalmazta és továbbfejlesztette a marxizmus tanait, konkretizálva azt az orosz és a nemzetközi forradalmi mozgalom tapasztalataira. A tőkés termelés elemzését – amit Marx a „Tőké”-ben már kidolgozott – Lenin az „Imperializmus legfelsőbb foka” című munkájában (1916) folytatta, és feltárta az imperializmus gazdasági és politikai fejlődésének törvényszerűségeit. A leninizmus alkotó szelleme jut kifejezésre a szocialista forradalom Lenin által kidolgozott elméletében. Ebben bebizonyította, hogy az új történelmi feltételek között lehetőség van a szocializmus győzelmére először egy vagy egynéhány országban, ezért nem szükségszerű a forradalom egyidejű győzelme az összes fontosabb tőkés országokban. Lenin dolgozta ki a proletariátus pártjáról, mint a proletariátus vezető és szervező erejéről szóló elméletet, amelynek értelmében marxista párt nélkül lehetetlen a proletárdiktatúra kivívása és a kommunista társadalom felépítése. Lenin lett az első proletárállam vezetője. Ez az állam az ő irányításával meg tudta védeni létét a belső és külső ellenség elleni harcban, és rátérhetett a szocializmus békés építésére. Lenin dolgozta ki – Marx és Engels elméletét továbbfejlesztve – a szocializmus építésének konkrét programját a Szovjetunióban, és e programot a párt és az egész szovjet nép vezérelvévé tette. A marxizmus egyes alkotórészeinek, így a filozófia fejlődésének is új korszaka fűződik Lenin nevéhez. Kezdettől fogva nagy figyelmet fordított a dialektikus és a történelmi materializmus továbbfejlesztésére. Számára a marxista filozófia az új történelmi korszakban a munkásosztály és annak pártja előtt felmerülő kérdések megoldásának eszköze volt. A marxista filozófiát egy sor új eszmével is gazdagította. 1908-ban írta meg alapvető filozófiai művét, „A materializmus és empiriokriticizmus” címmel. E művében mélyrehatóan elemezte a dialektikus materializmus talaján a természettudományok új eredményeit, továbbfejlesztette a marxista filozófia alapvető tételeit, különösen az ismeretelméletet (a materialista visszatükröződési elmélet tudományos megalapozása; az objektív igazság és fejlődésének dialektikája a viszonylagos igazságtól az abszolút igazság felé; az anyag, a tér és idő, továbbá az okság kategóriáinak meghatározása; az anyag sajátosságainak bonyolultsága és kimeríthetetlensége stb.). Lenin meglátta a machizmusban a modern polgári és revizionista filozófiának azt a tendenciáját, amely a materializmust új módszerekkel kívánja aláásni, s a gnoszeológiára és logikára specializálva magát, próbálja védelmezni az idealizmust. A machizmusra vonatkozó kritikája mindmáig időszerű, és ma is a reakciós filozófiák elleni harcra neveli a marxistákat. Lenin rendkívüli határozottsággal vetette fel a filozófia pártosságának kérdését, megkövetelve a marxistáktól az idealizmus és metafizika minden válfaja elleni következetes harcot. Lenin sokat tett a materialista dialektika továbbfejlesztése érdekében, amelyet a „marxizmus lelkének”, a marxizmus elméleti fundamentumának nevezett. Bebizonyította a dialektikának, mint a fejlődés elméletének sokoldalúságát, és megalkotta a dialektika, a logika és az ismeretelmélet egybeeséséről és egységéről szóló rendkívül fontos tételét. Lenin ezen a téren a „Filozófiai füzetek”-ben érdekes gondolatok tömegét nyújtotta, utalva arra, hogy a dialektika, a logika és az ismeretelmélet egységének mintaszerű megvalósulása Marx „A tőke” című műve. Lenin e gondolatai a dialektika további kidolgozásának egész programját alkotják. A gazdaság, a politika, a stratégia és taktika legkülönbözőbb kérdéseivel foglalkozó művei felülmúlhatatlan példái a dialektika reális életre való alkalmazásának. „A harcos materializmus jelentőségéről” (1922) című cikkében Lenin kijelölte a marxista filozófia fejlődésének további feladatait a vallásos világnézet elleni harc terén is, ezek az útmutatások ma is időszerűek. Lenin a marxista filozófia legnagyobb vívmányainak a materialista történetfelfogást tekintette. A történelmi materializmusban a társadalom fejlődéstörvényei megértésének és a társadalom szocialista átalakításáért folytatott forradalmi harcnak elméleti alapját látta. Az új korszak gazdasági, politikai és szellemi életét alkotó módon vizsgálta és ezen keresztül továbbfejlesztette a marxista szociológiát. Igen jelentősek az osztályokról és az osztályharcról, az államról és a forradalomról (Állam és forradalom-1917), továbbá a néptömegeknek a szocialista forradalomban és a kommunista társadalom építésében játszott szerepéről, a tömegek, a párt és a vezérek kapcsolatáról szóló tanulmányai (Baloldaliság, a kommunizmus gyermekbetegsége-1920). A szocialista építés során jelentkező új társadalmi törvényszerűségeknek megfelelő új eszméket dolgozott ki a gazdaság és a politikaviszonyáról, a kultúráról és a kultúrforradalomról, a szocialista erkölcsről, a szocialista művészetről stb. Jelentős Lenin elméleti munkássága a marxista filozófiatörténet területén is. Mélyenszántóan és találóan érdekelte a múlt filozófusait (az ókori filozófusokat, a francia materialistákat, Kantot, Hegelt stb). Nagyra becsülte az orosz forradalmi demokrata gondolkodók – Belinszkij, Herzen, Csernisevszkij stb. – szerepét. A leninizmus mint a marxizmus folytatása és továbbfejlesztése, a marxizmus-leninizmus mint egységes elmélet, korunkban a békéért, a demokráciáért és a szocializmusért harcoló haladó emberiség világnézete, amely persze továbbfejlesztést igényel, és a rárakódásoktól  való megtisztítást.

 
Lényeg és Jelenség:  filozófiai kategóriák, amelyek a valóság minden objektumára szükségszerűen jellemző oldalakat tükrözik. A lényeg a tárgy legmélyebb, legtartósabb tulajdonságainak és viszonyainak az összessége, amely meghatározza létrejöttét, jellegét és fejlődésének irányát. A jelenség a tárgy sokféle, külső, változó, érzéki úton közvetlenül felfogható tulajdonságainak és viszonyainak összessége, a lényeg megnyilvánulásának, megjelenésének a módja. Az idealisták hamis magyarázatát adják e kategóriáknak: vagy eszmeinek tartják a lényeget, vagy a jelenséget szubjektívnek, a lényeget pedig objektívnek és megismerhetetlennek, vagy eleve szubjektívnek minősítik magának a lényegnek és jelenségnek a megkülönböztetését, avagy pedig teljesen tagadják a lényeget, a jelenséget pedig az érzékeléssel azonosítják. A lényeg és a jelenség elválaszthatatlan egységet alkot; amiként nincsen „tiszta”, „magánvaló” lényeg, úgy nincs lényeg nélküli jelenség sem; „a lényeg megjelenik, a jelenség lényegi” (Lenin művei). A lényeg és jelenség egysége egymásba való átmenetükben is megnyilvánul. Az, ami egy bizonyos esetben (meghatározott vonatkozásban) lényeg, más esetben (illetve más vonatkozásban) lehet jelenség és megfordítva. A lényeg és jelenség egységében azonban belső ellentmondás van, a lényeg és jelenség az ellentmondás oldalai. A lényeg a meghatározó, a jelenség a meghatározott; a jelenség közvetlenül adott, a lényeg rejtett; a jelenség jegyeiben gazdagabb mint a lényeg, a lényeg azonban mélyebb; a lényeg a tárgyban mindig egy, ez azonban a jelenségek sokaságában jelenik meg; a jelenség mozgékonyabb a lényegnél, ugyanaz a jelenség különböző, sőt ellentétes lényegek megnyilvánulása lehet; a jelenség kifejezheti a lényeget hamisan, nem adekvát módon (látszat). De nemcsak a lényeg és jelenség között van ellentmondás, hanem magában a lényegben is, ezek az ellentmondások a tárgy alapvető ellentmondásai, amelyek egészében meghatározzák fejlődését. A dialektikus materializmus, a metafizikával ellentétben, elismeri a lényeg változhatóságát. A lényeg és a jelenség ellentmondása okozza a megismerés folyamatának bonyolult, ellentmondásos jellegét „…. minden tudomány fölösleges volna, ha a dolgok megjelenési formája és lényege közvetlenül egybeesnék…”  (Marx, A tőke). A megismerés célja  a jelenségtől a lényeghez való szüntelen közeledés, a dolgok mind mélyebb lényegének feltárása a külső jelenségek mögött, a lényeg különböző megjelenési módjai okainak kiderítése. Az ember a közvetlen érzéki szemlélet útján a felszínen levő jeleneket ismeri meg. A lényeg megismerése viszont az elvont gondolkodás segítségével történik. A jelenségtől a lényeghez való átmenet a tudományos megismerésben a kísérlettől (megfigyeléstől) a leíráson keresztül az interpretációhoz való átmenet specifikus formáját ölti.

Lényeges és Lényegtelen Tulajdonságok:  a dolgok vagy jelenségek tulajdonságai, amelyek az azokban betöltött szerep tekintetében különböznek. A tárgy lényeges tulajdonságai nélkül nem létezhet, de valamely lényegtelen tulajdonsága nélkül igen. A lényeges tulajdonságok a tárgy lényegéből fakadnak. A filozófiában lényeges tulajdonságokat attributumoknak, a lényegtelen tulajdonságokat akcidenciáknak nevezik. A tulajdonságok megkülönböztetésének a dolgokról alkotott ismeretek minősítése, mint a tárgyak objektív létezéséből eredő meghatározott értékelés szempontjából van jelentősége. A szubjektív idealizmus a lényeges és lényegtelen tulajdonságokat a szubjektum szempontjából magyarázza és magában a természetben nem talál ilyen különbséget. A tulajdonságok megítélésében nehézséget okoz az, hogy a megismerés kezdeti szakaszán mind a lényeges, mind a lényegtelen tulajdonságokat logikai úton, összehasonlítás révén tárjuk fel. A valóságos megkülönböztetés később, a tulajdonságoknak a lényegből való levezetése alapján történik, amikor a lényeges általánosként mutatkozik. A lényeges tulajdonságok megkülönböztetésének döntő feltétele az emberi gyakorlat, amiben a dolog a maga lényeges tulajdonságaiban jelenik meg.

Lét:  1. Filozófiai fogalom a tudattól függetlenül létező objektív világ, az anyag jelölésére. A társadalomra vonatkoztatva a „társadalmi élet” kifejezés használatos. A dialektikus materializmus, amely a világ anyagiságát és a létet azonos fogalmaknak tekinti, elveti a lét idealista elképzelését, valamint a létnek a tudati aktusból való levezetésére tett idealista kísérleteket. Ugyanakkor nem elegendő csupán a lét objektív voltának a hangsúlyozása, mivel ez esetben tisztázatlan marad a lét materiális vagy ideális jellegének kérdése. A dialektikus materializmus a létet tekinti elsődlegesnek, a tudatot másodlagosnak, mindamellett a tudatot nemcsak passzív tükröződéséként fogja fel, hanem aktív erőként, amely hatást gyakorol a létre. 2. A legáltalánosabb és legelvontabb fogalom, amely általában valaminek a létezését jelöli. Ebben az esetben a létet meg kell különböztetni a realitástól, a létezéstől, a valóságtól stb., mint az objektív folyamatok és jelenségek konkrétabb és mélyebb jellemzőitől.

 
Létért Való Küzdelem:  az élő szervezetek ellenállása az élettelen és élő természet azon tényezőivel szemben, amelyek fennmaradásukra és szaporodásukra nézve kedvezőtlenek. A létért való küzdelemben a környezet feltételeihez legjobban alkalmazkodó egyedek maradnak életben és hozzák létre a legéletképesebb utódokat. A létért való küzdelem az egy falhoz tartozó egyedek és különböző fajok egyedei között kölcsönös  viszony formája, a növény és állatvilág evoluciójának tényezője. A létért való küzdelemnek az emberi társadalomra való megengedhetetlen kiterjesztése volt a forrása a burzsoá szociológia egyik legreakciósabb áramlatának: a szociáldarwinizmusnak.

 
Létezés:  a változó dolgok egész sokfélesége összefüggéseikben és kölcsönhatásaikban. A dolgok létezése nem korlátozható belső lényegükre, vagy pusztán létükre. Hibásak azok a filozófiai elméletek, amelyek a lényeget, mint a dolgok alapját fölébe helyezték létezésüknek, és ezt alacsonyabb rendűnek, véletlennek és rövid életűnek tartották. De hibás az az elmélet is, amely a dolgok létezését lényegük fölé helyezi, és vagy egyáltalán tagadja a lényeg létezését, vagy felfoghatatlannak, az emberi megismerés és gyakorlat számára elérhetetlennek tartja. Valójában sem a lényeg nem lehetséges a létezés nélkül, (mivel a lényeg önmagában a világ teljes mozdulatlanságát jelentené, aminek semmi köze a természet és a társadalom valóságos életéhez), sem a létezés nem lehetséges lényeg nélkül (mivel az önmagában vett létezés esetén csak a külsődleges, a nyugalom nélküli szakadatlan változó, a véletlen rögzítődnék). Csak a létezés és a lényeg, a lét és a létezés egysége teszi lehetővé, hogy minden létezőt megértsünk.

Lukács György: (1885-1971) filozófus és esztéta, akadémikus. Munkásságát mint esztéta a „Nyugat”-ban és a „Huszadik Század”- ban megjelent esszéivel kezdte, majd több önálló tanulmánykötete jelent meg a dráma és a regény történeti fejlődéséről.(„A lélek és a formák”1910; „A modern dráma fejlődésének történetéről”1911). Ekkor még a német idealista filozófia talaján állt, s írásait romantikus színezetű antikapitalizmus jellemezte. A Tanácsköztársaság alatt a kulturális ügyek népbiztosa volt. 1919 után Bécsbe emigrált. 1923-ban német nyelven jelent meg első marxista igényű műve („Geschichte und Klassenbewusstsein”  - Történelem és osztálytudat), amelyben a hegeli dialektika elemzése során nem emeli ki kellőképpen a hegeli dialektika és a marxista dialektika különbözőségét. Később Németországban, majd a Szovjetunióban folytatta munkásságát. Igyekezett leküzdeni a hegeli idealista filozófia korábbi hatását, az ifjú Hegelről írott munkája azonban még mindig a hegeli filozófia eszményítése. Lukács 1945-ben visszatért Magyarországra, a budapesti egyetem tanára lett, és a kibontakozó kulturális életben jelentős szerepe volt; többek között eredményesen terjesztette a realizmus eszméjét a formalista törekvésekkel szemben. A realizmusról adott esztétikai-filozófiai elemzései lényeges pozitív eredmények mellett hibákat is tartalmaznak: túlértékelte a kritikai realizmust és alábecsülte a szocialista realizmus eredményeit és lehetőségeit. Értékeléseiben háttérbe szorultak az osztályharc és a proletárdiktatúra aktuális problémái („Irodalom és demokrácia”,1947; „A polgári filozófia válsága”,1949). E nézeteit1949-ben Rudas László, Révai József és mások élesen bírálták. Később – részleges önbírálatának eredményeként – megjelentette tanulmánykötetét a szovjet irodalom kiemelkedő alkotásairól („Szocialista realizmus”1952). „Az ész trónfosztása”(1952) című művében az irracionalista filozófia számos irányzatának sokoldalú, értékes elemzését és bírálatát adta. 1957-ben jelent meg „A különbség mint esztétikai kategória” című tanulmánya, majd 1964-ben német nyelven átfogó esztétikai műve („Die eingenart des Asthetischen” – Az esztétikum sajátossága). 1976-ban jelent meg posztumusz műve „A társadalmi lét ontológiájáról”.

Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség, KISZ: az MSZMP vezetése alatt működő ifjúsági tömegszervezet. Magyarországon 1918 novemberében alakult meg a kommunista ifjúsági mozgalom Ifjúmunkások Országos Szövetsége (IOSZ) néven. Miután az IOSZ egyesült a Szocialista Ifjúmunkások Szövetségével, Kommunista Ifjúmunkások Magyarországi Szövetsége (KIMSZ) néven működött tovább(1919 április 6-tól). Tagjai aktívan részt vettek a Tanácsköztársaság megszilárdításában, védelmében, a szocialista kultúra terjesztésében. Az ellenforradalmi rendszer idején a KIMSZ illegálisan működött és hősi harcot vívott a dolgozó fiatalok szociális és kulturális helyzetének javításáért, a SZU ellen készülő háború elhárításáért, az ifjúság politikai jogaiért. A fasiszta terror sok áldozatot követelt a KIMSZ soraiból. 1936-ban ideiglenesen feloszlatták a KIMSZ sejtjeit. A kommunista fiatalok ettől kezdve a szakszervezetek ifjúsági csoportjaiban és a Szociáldemokrata Párt szervezeteiben működő legális ifjúsági csoportokban tevékenykedtek. 1936-ban a kommunisták kerültek többségbe az Országos Ifjúsági Bizottságban (OIB). Az OIB és az SZDP ifjúsági vezető szerveként 1930-ban alakult. Az illegális KMP irányításával a kommunista fiatalok nagy befolyásra tettek szert, és jelentős eredményeket értek el a szakszervezeti és szociáldemokrata fiatalok balratolódásában, a KMP által meghirdetett munkásegyesség és antifasiszta népfrontpolitika népszerűsítésében. 1944 október 28-án újjáalakult a KIMSZ, Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) néven. Feladatául tűzte ki az ifjúság mozgósítását a német megszállók elleni harcra. A KISZ kezdeményezésével alakult meg 1944 novemberében a Magyar Ifjúság Szabadságfrontja. A KISZ fegyveres csoportokat szervezett, melyek hősiesen harcoltak a megszállók és magyar cinkosaik ellen. 1945 februárjában, Budapest felszabadulása után a KISZ beszüntette működését, mert a párt kezdeményezésére és vezetésével megalakult a Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (MADISZ). Az ifjúság demokratikus egységét azonban a MADISZ nem tudta megvalósítani, mert a koalícióban részt vevő pártok jobboldali erői létrehozták saját ifjúsági  szervezetüket és rövidesen újból működni kezdtek a reakciós ifjúsági szervezetek. Az ifjúsági egység megbontására a demokratikus erők válasza  az ifjúság egyes rétegeit tömörítő szervezetek létrehozása volt . létrejött az ifjúmunkás mozgalom tradíciójára támaszkodó Szakszervezeti Ifjúmunkás és Tanoncmozgalom (SZIT). Kommunista kezdeményezésre fejlődésnek indult az egyetemisták szervezete, a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Egységes Szövetsége. (MEFESZ), a Népi Kollégiumok Országos Szövetsége (NÉKOSZ) és a gyermekeket tömörítő úttörőmozgalom. Minden szervezetek munkájának koordinálására 1946 márciusában megalakult a Magyar Ifjúság Országos Tanácsa (MIOT). A szocialista forradalom előrehaladása megteremtette az egységes ifjúsági szervezet megalakításának feltételeit. 1948 tavaszán létrejött az egyes rétegszervezeteket összefogó Magyar Ifjúság Népi Szövetsége (MINSZ) és ezzel egyidőben megszűntek az egyes pártok ifjúsági szervezetei. 1950  júniusában sor került a szervezeti széttagoltság megszüntetésére és megalakult a Dolgozó Ifjúság Szövetsége (DISZ). A DISZ mozgósította az ifjúságot a szocializmus építésére. A sikerek mellett azonban hibákat is elkövetett, melyek összefüggtek az akkori pártvezetés hibáival. Az ellenséges erők az ellenforradalom előkészítése idején nagy súlyt helyeztek arra, hogy megbontsák az ifjúsági egységet és felbomlasszák a DISZ-t. Az ellenforradalom napjaiban az ifjúság egy kis részét sikerült a reakciónak félrevezetni és felhasználni szocialistaellenes céljai érdekében, sőt hozzákezdett a régi fasiszta, félfasiszta, polgári ifjúsági szervezetek létrehozásához. Az ellenforradalom leverése után rövid ideig még működtek egyes rétegszervezetek, de a szocialista hatalom megszilárdítása lehetővé tette a párt vezetése alatt álló egységes ifjúsági szervezet megteremtését. 1957 márciusában megalakult a KISZ. A KISZ az MSZMP vezetésével, a marxizmus-leninizmus alapján működik. Fő feladata segíteni a pártnak az ifjúság szocialista nevelésében, mozgósítani a fiatalokat a szocializmus építésére. A KISZ tevékenyen részt vesz az ifjúságot érintő problémák megoldásában. Az MSZMP Központi Bizottsága 1970 február 18-i ülésén foglalkozott az ifjúságpolitika kérdéseivel. Határozatában részletesen foglalkozik a pártszervezetek ifjúsággal kapcsolatos feladataival, a KISZ kommunista jellegének erősítésével. A határozat szerint az ifjúsággal kapcsolatos teendők koordinálása érdekében létre kell hozni a Központi Bizottság, a Bp-i és megyei pártbizottságok ifjúsági munkabizottságait. A Minisztertanács mellett létrehoztak egy bizottságot, melynek feladata, hogy az állami élet területén ellenőrizze és koordinálja az ifjúsággal kapcsolatos munkát. A KISZ tagja a Demokratikus Ifjúsági Világszövetségnek. A szervezet megszűnt a rendszerváltással. A KISZ a rendszerváltással megszűnt, helyette különböző ifjúsági szervezetek jöttek létre és ezen belül baloldali, kommunista irányultságúak is.

Magyar Szocialista Munkáspárt, MSZMP:  A Magyar Népköztársaság vezető, marxista-leninista pártja. 1918 november 24-én alakult a Kommunista Magyarországi Pártja (KMP) néven. A párt vezetője Kun Béla lett. A párt programja kifejezte a nép akaratát, így rövid idő alatt a néptömegek többsége a pártot követte, s ez megteremtette a proletárdiktatúra egyik legfontosabb feltételét. 1919 március 21-én a proletáriátus átvette a hatalmat, kikiáltották a Tanácsköztársaságot. A túlerőben levő imperialisták azonban leverték a Tanácsköztársaságot, és elkezdődött a kegyetlen Horthy-rendszer. A kommunisták ellen féktelen terror kezdődött, sok ezer kommunistát köztük számos vezetőt meggyilkoltak és sokan emigrációba kényszerültek. A párt súlyos illegális körülmények között folytatta harcát, nagy mozgalmakat szervezett, különösen a gazdasági válság éveiben. Az uralkodó osztály kegyetlen terrorral válaszolt a megmozdulásokra. A KOMMINTERN VII. kongresszusa után a párt munkásegység erősítését és a népfront megteremtését tűzte ki célul. Amikor Magyarország Hitler oldalán belépett a második világháborúba, a párt meghirdette a nemzeti függetlenségért, Magyarországnak a háborúból való kilépéséért a harcot. Jelszava a „ Független, szabad demokratikus Magyarországot” lett. 1942-ben a reakció súlyos csapást mért a pártra. Több száz kommunistát letartoztattak és megkínoztak, kivégezték a párt titkárát, Schönherz Zoltánt, és agyonverték a „Szabad nép” szerkesztőjét, Rózsa Ferencet. A KB melynek élére Kádár János állt, nehéz körülmények között újjászervezte sorait. 1944 májusában létrehozta a fasisztaellenes erőket egyesítő Magyar Frontot. 1944 nyarán elkezdődött a fasiszta megszállókkal szembeni fegyveres ellenállás. Ságvári Endre a fasiszta elnyomó szervek egy csoportjával vívott fegyveres harcban vesztette életét. 1944 szeptemberében a párt a Magyar Kommunista Párt (MKP) nevet vette fel. A felszabadulás után a párt demokratikus fejlődés vezető pártja lett. Programot adott az újjáépítésre, a földreformra, az államosításokra. Vezette a harcot a népi demokratikus forradalom következetes végigviteléért. 1948 júniusában  - miután a Szociáldemokrata Párt megtisztította magát a jobboldali elemektől – a két párt Magyar Dolgozók Pártja (MDP) néven egyesült. A párt hatalmas sikereket ért el a szocializmus építésében. A fejlődést megzavarta, hogy eluralkodott Rákosi Mátyás személyi kultusza, ami súlyos károkat okozott a párt- és állami életben, a gazdaságpolitikában, mindez rontotta a párt és a tömegek kapcsolatát. A párt 1953 júniusában feltárta a hibákat, ez azonban nem járt a hibák kijavításával, mert egyrészt a régi vezetés ragaszkodott hozzájuk, másrészt a hibákat és az önkritikát felhasználva egyre erősödött a Nagy Imre vezette revizionista csoport. Az SZKP XX. kongresszusa szellemében a párt 1956 júliusában helyes határozatokat hozott a hibák kijavítására, a revizionista elemek azonban mindent megtettek, hogy ezt megakadályozzák. 1956 nyarára széles ellenforradalmi front jött létre, amely az imperialisták által támogatott reakciós erőktől a párton belüli revizionistákig terjedt. Ezek, kihasználva a korábbi évek hibáit, támadásba lendültek a szocialista rendszer ellen. Október 23-án kirobbantották az ellenforradalmat. A magyar kommunisták november 4-én Kádár János vezetésével új központot hoztak létre, megalakították a Magyar Forradalmi Munkás-Paraszt Kormányt és a SZU segítségét kérték a szocializmus megmentésére. A párt neve Magyar Szocialista Munkáspárt lett. A párt – miután tisztázta az ellenforradalom okait és kidolgozta azokat a feladatokat, amelyek biztosítják, hogy a régi hibák ne ismétlődjenek meg – nagy sikereket ért el a szocializmus építésében. A párt a széles néptömegekre támaszkodva, a szocializmus minden hívét összefogva vezeti az országot. Legfelsőbb szerve az 5 évenként összehívott kongresszus. Az MSZMP megszűnt párt a rendszerváltással. Belőle alakult meg az MSZP  és az MSZMP - Munkáspárt, majd az utóbbiból az MKMP, és a M MP 2006

 
Maoizmus: általában ezzel a megjelöléssel illetik Mao Ce-tung eszméit. Ezek jegyében folyt le a hatvanas évek második felében a „nagy proletár kulturális forradalom”, s került sor a kínai politika súlyos szovjetellenes lépéseire. A mai kínai álláspont szerint Mao Ce-tung eszméi jelentik korunk marxizmusát. Megjegyzendő azonban, hogy a maoizmus nem fejlődött tételesen definiálható elméletté, ezért ez az elnevezés tulajdonképpen csak a KKP jelenlegi vonalának jellemzésére szolgálhat. Ezt az irányzatot s kommunista pártok túlnyomó többsége elutasítja, mert elméletileg ellentétes a marxizmus-leninizmussal, a proletár internacionalizmussal, a maoizmusból fakadó politika pedig szemben áll a szocialista országokkal, a kommunista világmozgalommal.

MARX, Karl (1818-1833): a tudományos kommunizmus, a dialektikus történelmi materialista filozófia, a tudományos politikai gazdaságtan megalkotója, a nemzetközi proletariátus tanítója és vezetője. 1818 május 5-én Trierben (Poroszország, Rajna tartomány) született, apja nagy műveltségű, liberális szellemű ügyvéd volt. Marx 1835-ben fejezte be a trieri gimnáziumot, majd a bonni és berlini egyetemeken tanult. Világnézeti fejlődésének kiindulópontja a hegeli filozófia, illetve ennek radikális értelmezése volt. Marx az ifjúhegeliánusok szélső baloldali csoportjához tartozott, forradalmi demokrata elveket vallott. Legkorábbi munkájában, doktori disszertációjában. Marx még idealista ugyan, de messzemenően radikális és ateista következtetéseket vont le Hegel filozófiájából. 1842-ben lett „Rheinische Zeitung” munkatársa, majd szerkesztője. Vezetése alatt az újság a forradalmi demokrácia orgánumává vált. A gyakorlati tevékenység és az elméleti meggondolások Marxot nyíltan szembefordították a hegeli filozófiával, mert a hegeli filozófia békülékeny tendenciája és konzervatív politikai következtetései miatt nem felelt meg a reális társadalmi fejlődés követelményeinek, s a viszonyokból fakadó forradalmi feladatoknak. Hegellel és az ifjúhegeliánusokkal való szembefordulását mutatja az a tény, hogy filozófiai téren kezd a materializmus álláspontjára helyezkedni. E folyamatot segítette elő a valóságos életviszonyok, mindenekelőtt a gazdasági élet tanulmányozása és Feuerbach hatása. Marx filozófiai fejlődésének végleges fordulata (1844) összefügg a forradalmi demokratizmusról a proletár kommunizmusra való áttéréssel, amely az európai osztályharc fejlődésének hatására alakult ki Marx állásfoglalásában. Különösen nagy hatást tett rá az 1844-es németországi sziléziai felkelés, valamint személyes részvétele a párizsi forradalmi megmozdulásokban, ahová 1843-ban, a „Rheinische Zeitung” betiltása után utazott. Marx világnézetének kialakulásához hozzájárult a politikai gazdaságtan, az utópikus szocializmus és a történelem tanulmányozása is. Marx új álláspontja a „Német-francia évkönyvek bírálatához. Bevezetés” és „A zsidókérdéshez”. Ezekben
bírálatához. Bevezetés” és „A zsidókérdéshez”. Ezekben a munkákban Marx először tárta fel a proletariátus történelmi szerepét, s jutott el addig a következtetésig, hogy a forradalom elkerülhetetlen, a munkásmozgalmat egyesíteni kell a tudományos világnézettel. Ebben az időben kötött barátságot Engelsszel és vele együtt kezdett hozzá az új világnézet rendszeres kidolgozásához. A tudományos kutatások eredményeinek általánosítása és az új elmélet alaptételeinek kidolgozása a „Gazdasági-filozófiai kéziratok”-ban (1844), továbbá az Engelsszel közösen írt „A szent család” 81845) és „A német ideológia”(1845-1846) című művekben, a „Tézisek Feuerbachról”(1845) című munkájában és a kiforrott marxizmus egyik első alkotásában, a „Filozófia nyomorúságá”-ban(1847) látott napvilágot.

A marxizmus mint teljes, egységes tanítás alakult ki, amelynek alkotórészei szerves egységben vannak egymással. 1847-ben az akkor Brüsszelben élő Marx csatlakozott az „Igazak Szövetsége” (később „Kommunisták Szövetsége”) nevű titkos propagandista társasághoz; részt vett a Szövetség II kongresszusán. A kongresszus megbízásából Marx és Engels összeállították „A Kommunista Párt kiáltványá”-t (1848), e nagyszerű művet, amelyben már befejeződött a marxizmus alapelveinek megformálása. E műben világosan kifejtették „az új világszemlélet, a következetes, a társadalmi élet területét is átfogó materializmust, a dialektikát, mint a legsokoldalúbb és legmélyebb fejlődéstant, az osztályharc elméletét és a proletariátusnak, az új, kommunista társadalom megalkotójának világtörténelmi, forradalmi szerepéről szóló elméletet”. A dialektikus és történelmi materializmus igazán tudományos filozófia, szerves egységet alkot benne a materializmus és a dialektika, a természet és a társadalom materialista értelmezése, a létről és megismerésről szóló tanítás, az elmélet és a gyakorlat. Ez lehetővé tette a Marx előtti materializmus metafizikusságának és jellemzőinek: a sajátos szemlélődő jellegnek, az antropologizmusnak, s a történelem idealista értelmezésének leküzdését. Marx filozófiája a világ megismerésének és átalakításának leginkább adekvát módszere. A tudomány és a gyakorlat fejlődésének története a XIX – XX században meggyőzően bizonyította a marxista filozófia fölényét az összes idealista és metafizikus materialista filozófiákkal szemben. A marxizmus tanítása abban a harcban érett és erősödött, vált a proletár ideológia egyedüli formájává, amelyet a különféle tudománytalan, proletárellenes és kispolgári nézetek ellen folytatott. Marx tevékenységének jellemző vonása – a pártosság, a tudományos elmélettől való bármilyen eltéréssel szemben engesztelhetetlenség. Marx nemcsak a tudományban volt forradalmár, hanem tevékenyen vett részt a proletariátus felszabadulásáért vívott harcban. Az 1848-1849-es forradalmak időszakában Németországban ott volt a politikai harc első vonalában. Marx megalapította és vezette a „Neue Rheinische Zeitungot”; a lap hasábjain határozottan védelmezte a proletár álláspontot a forradalomban. 1849-ben kiutasították Németországból és véglegesen Londonban telepedett le. A Kommunisták Szövetsége feloszlása (1852) után Marx proletármozgalmi tevékenysége az I Internacionálé létrehozásában (1864) és annak egész munkájában érte el tetőpontját. Marx figyelemmel kísérte a forradalmi mozgalom fejlődését minden országban. Életének végéig mindenkor az aktuális politikai küzdelmek sűrűjében élt, ebből merítette a szükséges anyagot elmélete fejlesztéséhez. Az 1848-1849-es európai polgári forradalmak tapasztalata adta az alapot a szocialista forradalom és az osztályharc elméletének továbbfejlesztéséhez. A forradalom tapasztalatai alapján fejlesztette tovább a proletárdiktatúrának, a polgári forradalomban követendő proletártaktikának, továbbá a munkásosztály és parasztság szövetsége szükségszerű voltának eszméit mutatott rá a burzsoá államgépezet szétzúzásának elkerülhetetlenségére. A Párizsi Kommün tapasztalatainak tanulmányozása alapján tárta fel a proletárdiktatúra államformáját. A tudományos kommunizmus elméletét fejlesztette tovább a „Gothai program kritikája” (1875) című műben. Marx tudományos érdeklődése főként a politikai gazdaságtanra és fő műve: „A tőke” megalkotására irányult. A tudományos politikai gazdaságtan kidolgozása a tudományos kommunizmus megalapozásának legfontosabb eszköze volt, ezért tekintette Marx legfőbb céljának „A tőke” megírását, fordította minden erejét, feláldozva családja érdekeit és saját egészségét. „A tőké”-nek kimagasló filozófiai jelentősége van, a kutatás dialektikus módszerének ragyogó megtestesülése. Marx korábbi közgazdaságtani munkájának előszavában „A politikai gazdaságtan bírálatához” (1859) címmel fejtette ki tömören a történelem materialista értelmezésének lényegét. „A tőké”-ben ez az értelmezés hipotézisből tudománnyá vált. Marx levelezése is sok, filozófiájára jellemző anyagot tartalmaz. Az emberiség történelmében egyetlen tanítás sem igazolódott még úgy a gyakorlatban, mint Marx tanítása. Marx művét az új történelmi körülmények között Lenin fejlesztette tovább.