Ez az a korszak, amely a XV. század második felével kezdődik. A városi polgárokra támaszkodó királyság megtörte a feudális nemesség hatalmát és megalapozta a nagy, lényegileg nemzetiségre épülő monarchiákat, amelyekben a modern európai nemzetek és a modern polgári társadalom kifejlődésre jutottak; és miközben polgárok és nemesek még javában marakodtak egymással, a német parasztháború már prófetikusan utalt jövendő osztályharcokra, mivel nemcsak a fellázadt parasztokat léptette színre - ez már nem volt újság -, hanem mögöttük a mai proletariátus kezdeteit, előfutárait, kezükben a vörös zászlóval, ajkukon a vagyonközösség követelésével. A Bizánc bukásából kimentett kéziratokból, a Róma romjai alól kiásott antik szobrokból új világ tárult fel az ámuló Nyugat előtt: a görög ókor; ragyogó alakjai elől eltűntek a középkor kísértetei; Itáliában a művészet soha nem sejtett virágzásnak indult, amely mintegy a klasszikus ókor visszfényeként jelent meg és azóta is utolérhetetlen maradt. Itáliában, Franciaországban és Németországban új irodalom keletkezett, az első modern irodalom; Anglia és Spanyolország kevéssel ezután megérték irodalmuk klasszikus korszakát. A régi orbis terrarum* korlátalt áttörték, a földet voltaképpen csak ekkor fedezték fel, ekkor vetették meg az alapját a későbbi világkereskedelemnek és a kézművesség átmenetének a manufaktúrába, amely viszont a modern
* - földkerekség. - Szerk. nagyipar kiindulópontja volt. Az egyház szellemi diktatúráját megtörték; a germán népek többségükben közvetlenül lerázták, és felvették a protestantizmust, a latin népeknél pedig egyre mélyebben gyökeret vert az araboktól átvett és az újonnan felfedezett görög filozófiából táplálkozó derűs szabadgondolkodás és előkészítette a XVIII. század materializmusát.

A legnagyobb haladó forradalmasodás volt ez, melyet az emberiség addig megért; olyan kor, melynek óriásokra volt szüksége és óriásokat is nemzett, a gondolkodóerő, a szenvedély és a jellem, a sokoldalúság és a tudományosság óriásait. A burzsoázia modern uralmát megalapozó férfiak igazán minden voltak, csak nem polgárian korlátozottak. Ellenkezőleg, a kor kalandos jellegének fuvallata többé-kevésbé meglegyintette őket. Alig élt akkor jelentős férfiú, aki ne tett volna távoli utazásokat, aki ne beszélt volna négy-öt nyelvet, aki ne jeleskedett volna több szakban. Leonardo da Vinci nemcsak nagy festő volt, hanem nagy matematikus, mechanikus és mérnök is, akinek fontos felfedezéseket köszönhetnek a fizika legkülönbözőbb ágai; Albrecht Dürer festő, rézmetsző, szobrász, építész volt, és amellett feltalált egy erődítési rendszert, amely már tartalmazott nem egy jóval később Montalembert és az újabb német erődépítés által feltámasztott eszmét. Machiavelli államférfi, történetíró, költő volt, és egyszersmind az újabb kor első említésre méltó katonai írója. Luther nemcsak az egyház Augeiasz-istállóját söpörte ki, hanem a német nyelvét is, megteremtette a modern német prózát és megírta szövegét és dallamát annak a győzelmi bizonyosságtól áthatott korálnak, mely a XVI. század „Marseillaise"-e lett.179 Ennek a kornak a hőseit még éppenséggel nem hajtotta jármába a munka megosztása, melynek korlátozó, egyoldalúvá tevő hatását annyiszor érezzük utódaikon. Ami azonban különösen sajátjuk, az az, hogy szinte valamennyien benne élnek a kor mozgásának, a gyakorlati harcnak a kellős közepében, pártot foglalnak és részt vesznek a küzdelmekben, egyikük szóval és tollal, másikuk karddal, némelyikük mindkettővel. Innen a jellemnek az a teljessége és ereje, amely egész férfiakká teszi őket. Szobatudósok kivételek: ezek vagy másod és harmadrangú emberek, vagy óvatos filiszterek, akik nem akarják megégetni a körmüket.

A természetkutatás is az általános forradalom közepette mozgott akkoriban és maga is ízig-vérig forradalmi volt; hiszen a létezés jogát kellett kiharcolnia. A nagy olaszokkal, az újabb filozófia elindítóival karöltve adta vértanúit az inkvizíció máglyáinak és börtöneinek. És jellemző, hogy a protestánsok előtte jártak a katolikusoknak a szabad természetkutatás üldözésében. Calvin megégette Servetót, mikor ez azon a pontón volt, hogy felfedezze a vérkeringés folyamatát, mégpedig két óra hosszat pörköltette elevenen; az inkvizíció legalább beérte azzal, hogy Giordano Brunót egyszerűen elégette.

Az a forradalmi aktus, amellyel a természetkutatás kinyilatkoztatta függetlenségét és mintegy megismételte Luther bulla-égetését180, annak a halhatatlan műnek kiadása volt, amellyel Kopernikusz - félénken ugyan és úgyszólván csak halálos ágyán - odadobta a kesztyűt természeti dolgokban az egyházi tekintéíynek.181 Innen kelteződik a természetkutatás emancipációja a teológia alól, jóllehet az egyes kölcsönös igények körüli vita napjainkig elhúzódott és olyik koponyában még korántsem jutott dűlőre De ettől fogva a tudományok fejlődése is óriásléptekkel ment előre, és azt mondhatjuk, hogy a kiindulópontjától számított (időbeli) távolság négyzetének arányában gyarapodott erőben. Minthacsak azt kellett volna bebizonyítani a világnak, hogy mostantól fogva a szerves anyag legmagasabb termékére, az emberi szellemre, a fordított mozgási törvény érvényes, mint a szervetlen anyagra.

A természettudomány most beköszöntött első időszakának fő munkája a legközelebb eső anyaggal való megbirkózás volt. A legtöbb területen teljesen a nyers kezdetekből kellett kiindulni. Az ókorból örökül maradt Euklidész és a ptolemaioszi Nap-rendszer, az araboktól a tízes számjelölés, az algebra kezdetei, a modern számjegyek és az alkímia; a keresztény középkorból semmi. Ebben a helyzetben szükségképpen a legelemibb természettudomány, a földi és égitestek mechanikája foglalta el az első helyet, mellette pedig, szolgálatában, a matematikai módszerek felfedezése és tökéletesítése. Itt nagy dolgokat vittek véghez. Az időszak végén, melyet Newton és Linné neve jelez, azt találjuk, hogy a tudománynak ezek az ágai bizonyos lezáródásra jutottak. A leglényegesebb matematikai módszereket alapvonalaikban megállapították; az analitikus geometriát kiváltképp Descartes, a logaritmusokat Neper, a differenciál- és integrálszámítást Leibniz és talán Newton. Ugyanez áll a szilárd testek mechanikájára, melynek fő törvényei egyszer s mindenkorra tisztázódtak. Végül a Nap-rendszer asztronómiájában Kepler felfedezte a bolygómozgás törvényeit és Newton az anyag általános mozgási törvényeinek nézőpontja alá foglalta őket.

A természettudomány egyéb ágai még ettől az ideiglenes lezáródástól is távol voltak. A cseppfolyós és gáznemű testek mechanikáját csak az időszak vége felé dolgozták fel jobban.* A tulajdonképpeni fizika még nem jutott túl a kezdet kezdetein, kivéve az optikát, melynek kivételes előrehaladásait a csillagászat gyakorlati szükséglete idézte elő. A kémia a flogisztikus elmélettel182 éppen csak most emancipálta magát az alkímiától. A geológia még nem jutott túl az ásványtan embrionális fokán; a paleontológia tehát még nem is létezhetett. Végül a biológia területén lényegében még a roppant növény- és állattani, valamint anatómiai és tulajdonképpeni fiziológiai anyag gyűjtésével és első rendezésével voltak elfoglalva. Az életformák egymás közötti összehasonlításáról, földrajzi elterjedtségük, éghajlattani stb. életfeltételeik vizsgálatáról még alig lehetett szó. Itt csak a növény- és állattan jutott megközelítő lezáródáshoz Linné által.
* Torricelli az alpesi folyók szabályozása alkalmával. - Engels széljegyzete.
 
Ami ezt az időszakot azonban különösen jellemzi, az egy sajátságos össz-szemléletnek a kidolgozása, melynek középpontja a természet abszolút változhatatlanságáról alkotott nézet volt. Eszerint akárhogyan jött is létre maga a természet: mihelyt megvan, megmarad olyannak, amilyen, amíg csak fennáll. A bolygók és holdjaik, mihelyt a titokzatos „első lökés" egyszer mozgásba hozta őket, folyton-folyvást keringenek előirt ellipsziseikben örökkön örökké vagy legalábbis minden dolgok végezetéig. A csillagok mindörökre szilárdan és mozdulatlanul nyugszanak helyükön, ahol az „általános nehézkedés" által tartják egymást. A Föld öröktől fogva vagy teremtése napjától fogva (ki hogy akarta) változatlanul ugyanolyan maradt. A mostani „öt világrész" mindig fennállt, mindig ugyanazok a hegyei, völgyei és folyói voltak, ugyanaz az éghajlata, ugyanaz a flórája és faunája, hacsak emberkéz nem végzett rajta változtatást vagy átültetést. A növények és állatok fajtái keletkezésükkor egyszer s mindenkorra meg voltak állapítva, ugyanaz mindig ugyanazt nemzi, és már az is nagy dolog volt, mikor Linné lehetségesnek találta, hogy hellyel-közzel kereszteződés útján esetleg új fajták keletkezhetnek.

Ellentétben az emberiség történetével, amelynek időbeli fejlődése van, a természettörténetnek csak térbeli kibontakozást tulajdonítottak. Tagadtak minden változást, minden fejlődést a természetben. A kezdetben oly forradalmi természettudomány hirtelen egy velejéig konzervatív természet előtt állott, amelyben ma is minden olyan volt, amilyen kezdettői fogva, és amelyben - a világ végéig vagy örök időkig - mindennek olyannak kellett maradnia, amilyen kezdettől fogva volt.

Amilyen magasan felette állt a XVIII. század első felének természettudománya a görög ókornak az anyag ismeretében, sőt rendezésében, olyan mélyen alatta állt a vele való eszmei megbirkózás, az általános természetszemlélet dolgában. A görög filozófusok szemében a világ lényegileg valami a káoszból keletkezett, valami fejlődött, valami létrejött volt. Az itt tárgyalt időszak természetkutatói szemében a világ valami megcsontosodott, valami változhatatlan, legtöbbjük szemében valami egy csapásra megcsinált volt. A tudomány még mélyen benne ragadt a teológiában. Mindenütt mint legvégsőt egy kívülről jövő lökést keres és talál, amely magából a természetből nem magyarázható. Ha a Newton által fellengősen általános nehézkedésnek elkeresztelt vonzást az anyag lényegi tulajdonságának fogjuk is fel, honnan ered a bolygópályák létrejöttéhez szükséges megmagyarázhatatlan tangenciális erő? Hogyan keletkezett számtalan fajtája a növényeknek és állatoknak? Hát még az ember, akiről mégiscsak megállapított dolog volt, hogy nem öröktől fogva létezett? Az ilyen kérdésekre a természettudomány igencsak gyakran azzal válaszolt, hogy minden dolgok teremtőjére hárította a felelősséget. Kopernikusz az időszak kezdetén hadat üzen a teológiának; Newton az isteni első lökés posztulátumával zárja le az időszakot. A legmagasabb általános gondolat, amelyhez ez a természettudomány fellendült, a természeti berendezések célszerűségének gondolata volt, a lapos Wolff-féle teleológia, amely szerint a macskát azért teremtették, hogy megegye az egeret, az egeret azért, hogy megegye a macska, az egész természetet pedig azért, hogy a Teremtő bölcsességét mutassa. Az akkori filozófia legnagyobb becsületére válik, hogy nem zavartatta magát az egykorú természeti ismeretek korlátozott állapotától, hogy -Spinozától a nagy francia materialistákig - kitartott amellett, hogy a világot önmagából magyarázza, a részletekben való igazolást pedig a jövő természettudományára bízta.

A XVIII. század materialistáit még hozzászámítom ehhez az időszakhoz, mert nem állt rendelkezésükre más természettudományos anyag, mint amit az imént leírtam. Kant korszakalkotó írása titok maradt előttük, Laplace pedig még jóval utánuk jött. Ne felejtsük el, hogy ez az elavult természetszemlélet, habár keresztül-kasul lyuggatta is a tudomány haladása, a XIX. század egész első felén uralkodott* és - velejét tekintve - még ma is ezt tanítják minden iskolában.**

Ezen a megkövült természetszemléleten az első rést nem természetkutató ütötte, hanem filozófus. 1755-ben megjelent Kant „Allgemeine Naturgeschichte und Theorie des Himmels"-e [Az ég általános természettörténete]. Az első lökés kérdése kiküszöbölődött; a Föld és az egész Nap-rendszer úgy jelent meg, mint az idő folyamán létrejött valami. Ha a természetkutatók nagy többségében kevesebb lett volna abból a gondolkodásiszonyból, amelyet Newton intelme fejez ki: fizika, óvakodj a metafizikától!183 - akkor Kantnak ebből az egy lángeszű felfedezéséből olyan következtetéseket kellett volna levonniok, amelyek végnélküli tévutakat, mérhetetlen mennyiségű hibás irányban elfecsérelt időt és munkát megtakarítottak volna nekik. Mert Kant felfedezésében benne rejlett minden további haladás ugrópontja. Ha a Föld valami létrejött, akkor jelenlegi geológiai, földrajzi, éghajlati állapotának, akkor növényeinek és állatainak szintén valami létrejöttnek kellett lenniök, akkor a Földnek története

* A régi természetszemlélet szilárdsága nyújtotta a talajt az egész természettudomány egy egészként való általános összefoglalásához; a francia enciklopedisták, még tisztára mechanikusan egymás mellett, azután egyidejűleg Saint-Simon és a német természetfilozófia, melyet Hegel tetőzött be. -Engels széljegyzete.
** Hogy milyen rendületlenül hihet ebben a nézetben még 1861-ben is valaki, akinek tudományos teljesítményei felettébb jelentős anyagot szolgáltattak e nézet kiküszöböléséhez, mutatják a következő klasszikus szavak:
„Minden berendezés Napunk rendszerében, amennyire áttekinteni képesek vagyunk, a fennálló fenntartására és változhatatlan tartósságára törekszik. Ahogy a Föld egyetlen állata, egyetlen növénye sem lett a legrégibb idők óta tökéletesebb vagy egyáltalában más, ahogy minden szervezetben csak egymás melletti, nem pedig egymás utáni fokozatokat találunk, ahogy saját nemünk testi vonatkozásában mindig ugyanaz maradt, - azonképpen az együttlétező égitestek legnagyobb sokfélesége sem jogosít bennünket arra, hogy ezekben a formákban csupán különböző fejlődési fokokat tételezzünk fel, hanem éppenséggel minden teremtett dolog egyenlően tökéletes önmagában." (Mádler: „Populáre Astronomie" [Népszerű csillagászat], V. kiad., Berlin 1861, 316. old.) - Engels jegyzete.
 
 

kellett hogy legyen, nemcsak a térben egymás mellett, hanem az időben egymás után is. Ha rögtön eltökélten ebben az irányban folytatják a kutatást, a természettudomány ma jelentősen előbbre tartana, mint ahol tart. De mi jó jöhetett a filozófiától? Kant írása közvetlen eredmény nélkül maradt, mígnem hosszú évekkel utóbb Laplace és Herschel a tartalmát kifejtették és közelebbről megalapozták és ezzel lassanként megszerezték az elismerést a „ködhipotézisnek". További felfedezések végre kivívták számára a győzelmet; a legfontosabbak voltak közöttük: az állócsillagok sajátmozgása, egy ellenálló közeg kimutatása a világtérben, a világanyag kémiai azonosságának és a Kanttól előfeltételezett ilyen izzó ködtömegek fennállásának a színképelemzés által nyújtott bebizonyítása.*
Mégis hadd kételkedjünk benne, vajon a természetkutatók többsége ilyen hamarosan tudatára ébredt volna-e annak az ellentmondásnak, hogy egy változó Föld változhatatlan szervezeteket hordozzon, ha az a derengő szemlélet, hogy a természet nem van, hanem létrejön és elmúlik, más oldalról nem kapott volna segítséget. A geológia létrejött és felmutatott nemcsak egymás után képződött és egymás fölé rakódott földrétegeket, hanem ezekben a rétegekben felmutatta kihalt állatoknak a fennmaradt héjait és csontvázait, ma már elő nem forduló növények törzseit, leveleit és terméseit is. Akarva, nem-akarva el kellett ismerni, hogy nemcsak a Földnek nagyjában és egészében, hanem mostani felszínének és a rajta élő növényeknek és állátoknak is időbeli történetük volt. Ennek elismerése eleinte eléggé kelletlenül történt. Cuvier-nek a Föld forradalmairól szóló elmélete a szót tekintve forradalmi, a dolgot tekintve pedig reakciós volt. Az egy isteni teremtés helyébe egész sor ismételt teremtési aktust állított, a csodát a természet lényeges emelőjévé tette. Csak Lyell hozott értelmet a geológiába, amikor a Teremtő szeszélyei által előidézett hirtelen forradalmakat a Föld lassú átalakulásának hatásaival helyettesítette.**

A Lyell-féle elmélet még összeférhetetlenebb volt állandó szerves fajtáknak a feltételezésével, mint valamennyi elődje. A Föld-felszín és az összes életfeltételek fokozatos átalakulása egyenesen a szervezetek fokozatos átalakulására és a változó környezethez való alkalmazkodásukra, a fajták változékonyságára vezetett. De a hagyomány nemcsak a katolikus egyházban hatalom, hanem a természettudományban is. Lyell maga évekig nem látta az ellentmondást, tanítványai még kevésbé. Ez csak a természettudományban időközben uralkodóvá vált munkamegosztással magyarázható, amely mindenkit többé-kevésbé a maga
* A dagályhullámból eredő forgási gátlást - szintén Kanttól való - csak ekkor értették meg. - Engels széljegyzete.
** A Lyell-féle szemléletnek - legalábbis első formájában - abban rejlett a hiányossága, hogy a Földön ható erőket állandónak fogta fel, minőségileg és mennyiségileg állandónak. A Föld lehűlése az ő számára nem áll fenn; a Föld nem meghatározott irányban fejlődik, csupán összefüggéstelen, véletlen módon változik. - Engels jegyzete.sajátlagos szakjára korlátozott és csak keveseket nem fosztott meg az általános áttekintéstől.
Közben a fizika hatalmas előrehaladásokat tett, melyek eredményeit a természetkutatás ez ága szempontjából korszakalkotó 1842-es esztendőben három különböző férfiú szinte egyidőben foglalta össze. Mayer Heilbronnban és Joule Manchesterben kimutatta a hő átcsapását mechanikai erővé és a mechanikai erőét hővé. A hő mechanikai egyenértékének megállapítása ezt az eredményt kétségtelenné tette.

Egyidejűleg Grove - nem hivatásos természetkutató, hanem angol ügyvéd - a már elért egyes fizikai eredmények egyszerű feldolgozása útján bebizonyította azt a tényt, hogy minden úgynevezett fizikai erő: mechanikai erő, hő, fény, elektromosság, mágnesség, sőt még az úgynevezett kémiai erő is, meghatározott feltételek között átcsapnak egymásba, anélkül, hogy valamilyen erőveszteség fennforogna, és ily módon utólag fizikai úton igazolta Descartes tételét, hogy a világban meglevő mozgás mennyisége változhatatlan. Ezzel a külön fizikai erők - hogy úgy mondjuk, a változhatatlan „fajták" a fizikában - feloldódtak az anyagnak különbözőképpen differenciált és egymásba meghatározott törvények szerint átmenő mozgási formáivá. Az ennyi meg ennyi fizikai erő fennállásában mutatkozó véletlenszerűséget kiküszöbölték a tudományból, azáltal, hogy kimutatták összefüggéseiket és átmeneteiket. A fizika, mint már előbb a csillagászat, elérkezett egy olyan eredményhez, amely szükségszerűséggel rámutatott mint legvégsőre a mozgó anyag örök körforgására.
A kémia csodálatosan gyors fejlődése Lavoisier és különösen Dalton óta a természetről alkotott régi elképzeléseket más oldalról kezdte ki. Azzal, hogy az addig csak élő szervezetekben létrejött vegyületeket szervetlen úton állította elő, kimutatta, hogy a kémia törvényei a szerves testekre éppúgy érvényesek, mint a szervetlenekre, és nagyrészt betömte a szerves és a szervetlen természet közötti, még Kant szerint örökre áthághatatlan szakadékot.

Végül a biológiai kutatás terén is - nevezetesen a múlt század közepe óta rendszeresen folytatott tudományos utazások és expedíciók, az összes világrészekbeli európai gyarmatok pontosabb átkutatása ott élő szakemberek által, továbbá egyáltalában a paleontológia, az anatómia és fiziológia előrehaladásai, különösen a mikroszkóp rendszeres alkalmazása és a sejt felfedezése óta - annyi anyagot gyűjtöttek, hogy lehetségessé és egyszersmind szükségessé vált az összehasonlító módszer alkalmazása.* Egyfelől az összehasonlító fizikai földrajz révén megállapították a különböző flórák és faunák életfeltételeit, másfelől a különböző szervezeteket homológ szerveik szerint egymás között összehasonlították, mégpedig nemcsak az érettség állapotában, hanem összes fejlődési fokaikon. Minél mélyebben és pontosabban folytatták ezt a vizsgálatot,
* Embriológia. - Engels széljegyzete. annál inkább szétfolyt kezük között a változhatatlanul rögzített szerves természet merev rendszere. Nemcsak hogy növényeknek és állatoknak egyre több egyes fajtája mosódott menthetetlenül egymásba, hanem felbukkantak olyan állatok is, mint az amphioxus és a lepidosiren184, amelyek minden eddigi osztályozással dacoltak,* végül pedig olyan szervezetekre akadtak, amelyekről még azt sem lehetett megmondani, vajon a növényvilághoz vagy az állatvilághoz tartoznak-e.

A paleontológiai adattár hézagai mindinkább kitöltődtek s ez a leginkább ellenszegülőt is kényszerítette, hogy észrevegye azt a csattanós párhuzamosságot, amely a nagyban és egészben vett szerves világnak és az egyes szervezetnek a fejlődéstörténete között fennáll, az Ariadné-fonalat, amelynek ki kellett vezetnie abból az útvesztőből, amelybe a növény- és állattan, úgy látszott, egyre mélyebben beletéved. Jellemző volt, hogy Kantnak a Naprendszer örökkévalósága ellen intézett támadásával szinte egyidejűleg intézte K. F. Wolff 1759-ben az első támadást a fajták állandósága ellen és proklamálta a származástant.186 De ami nála még csak lángeszű sejtés volt, Okennál, Lamarcknál, Baernél szilárd alakot öltött és pontosan száz évvel később, 1859-ben, Darwin által győzelemre jutott. Csaknem egyidejűleg megállapították, hogy a protoplazma és a sejt, amelyekről már korábban kimutatták, hogy végső formai alkotórészei valamennyi szervezetnek, önállólag élően előfordulnak mint legalacsonyabb szerves formák. Ezzel minimálisra csökkent a szakadék szervetlen és szerves természet között, valamint kiküszöbölődött az egyik leglényegesebb nehézség is, amely a szervezetek származáselméletével eddig szembenállt. Az új természetszemlélet alapvonalaiban készen volt: minden merev feloldódott, minden rögzített folyóssá vált, minden öröknek tartott különös múlékonnyá lett, az egész természetről kimutatták, hogy örök folyásban és körforgásban mozog.
------
Így hát megint visszatértünk a görög filozófia nagy megalapítóinak szemléleti módjához, hogy az egész természetnek, a legkisebbtől a legnagyobbig, a porszemektől a napokig, a véglényektől az emberig, örök keletkezésben és elmúlásban, szakadatlan folyásban, szüntelen mozgásban és változásban van a létezése. Csak azzal a lényeges különbséggel, hogy ami a görögöknél lángeszű megsejtés volt, nálunk szigorúan tudományos, tapasztalati kutatás eredménye és ezért sokkal határozottabb és világosabb formában lép is fel. Persze ennek a körforgásnak az empirikus kimutatása nem teljességgel hézagmentes, de a hézagok jelentéktelenek azzal egybevetve, ami már bizonyossággal meg van állapítva, és évről évre jobban kitöltődnek. És hogyan is lehetne a részletbeli kimutatás más, mint hézagos, ha meggondoljuk, hogy a tudomány leglényegesebb
* Ceratodus. Úgyszintén archaeopterix stb.185 - Engels széljegyzete.
 
ágai - a bolygóntúli csillagászat, a kémia, a geológia - alig egy évszázados, az összehasonlító módszer a fiziológiában alig ötvenéves tudományos létezésre tekinthet vissza, hogy szinte minden életfejlődés alapformáját, a sejtet, még nem egészen negyven éve fedezték fel!
--------
Örvénylő, izzó páratömegekből - ezek mozgási törvényeinek talán majd nyitjára jövünk, miután néhány évszázad megfigyelései a csillagok sajátmozgására világosságot derítenek - fejlődött ki összehúzódás és lehűlés útján a Tejút legkülső csillaggyűrűitől határolt világszigetünk számtalan napja és naprendszere. Ez a fejlődés nyilvánvalóan nem mindenütt egyenlő gyorsasággal ment végbe. Az, hogy csillagrendszerünkben sötét testek, nem csupán planetáris testek, tehát hogy kiégett napok léteznek, ez mind kényszerítőbben észrevéteti magát a csillagászattal (Mádler); másfelől (Secchi szerint) a páranercű ködfoltok egy része mint még nem-kész napok a mi csillagrendszerünkhöz tartozik, ami nem zárja ki azt, hogy más ködök, mint Mádler állítja, távoli önálló világszigetek, melyeknek relatív fejlődési fokát a spektroszkópnak kell megállapítania.
Hogy hogyan fejlődik ki valamely egyes páratömegből naprendszer, azt Laplace részleteiben, eddig felül nem múlt módon kimutatta; a későbbi tudomány mindinkább igazolta őt.

Az így képződött egyes testeken - napokon, valamint bolygókon és holdjaikon - eleinte az anyagnak az a mozgási formája uralkodik, amelyet hőnek nevezünk. Az elemek kémiai vegyületeiről még olyan hőmérséklet mellett sem lehet szó, amilyen ma még a Napé; hogy a hő emellett mennyiben alakul át elektromossággá vagy mágnességgé, a Nap folytatólagos megfigyelései fogják megmutatni; hogy a Napon végbemenő mechanikai mozgások csupáncsak a hőnek a nehézkedéssel való konfliktusából erednek, az ma már jóformán elintézett dolog.

Az egyes testek annál gyorsabban hűlnek le, minél kisebbek. Először a mellékbolygók, aszteroidák, meteorok; mint ahogy a mi Holdunk is régen elhalt. Lassabban a bolygók, leglassabban a középponti test.
Ahogy a lehűlés előrehalad, az egymásba átcsapó fizikai mozgási formák váltakozása egyre inkább előtérbe lép, míg végre olyan pontot ér el, amelytől fogva a kémiai rokonság kezd érvényesülni, amelyen az eddig kémiailag közömbös elemek egymás után kémiailag differenciálódnak, kémiai tulajdonságokra tesznek szert, vegyületekbe lépnek egymással. Ezek a vegyületek folyvást változnak a csökkenő hőmérséklettel, amely nemcsak mindegyik elemet, hanem, elemek minden egyes vegyületét is különbözőképpen befolyásolja, változnak a gáznemű anyag egy részének ettől függő átmenetével előbb a cseppfolyós, aztán a szilárd állapotba, és az ezáltal megteremtett új feltételekkel.
 
AAz az idő, amikor a bolygó felszínén szilárd kéreg képződik és víz gyűlik össze, egybeesik azzal az idővel, amikortól kezdve saját hője mindinkább háttérbe szorul a középponti test hozzá juttatott hőjéhez képest. Légköre a szó mostani értelmében vett meteorológiai jelenségek színhelye lesz, felszíne geológiai változások színhelye, melyek során a légköri lecsapódások előidézte lerakódások mindinkább túlsúlyra jutnak forrónfolyós belsejének lassan gyengülő hatásai felett.

Ha végre a hőmérséklet annyira kiegyenlítődik, hogy legalább a felszín tetemes darabján nem lépi túl azokat a határokat, amelyeken belül a fehérje életképes, akkor - egyébként kedvező kémiai előfeltételek között - élő protoplazma képződik. Hogy melyek ezek az előfeltételek, ma még nem tudjuk, amin nincs mit csodálkozni, minthogy mostanáig a fehérje kémiai képlete sincs megállapítva, még azt sem tudjuk, hány kémiailag különböző fehérjetest van, és minthogy csak körülbelül tíz éve ismeretes az a tény, hogy tökéletesen struktúranélküli fehérje minden lényeges életműködést, emésztést, kiválasztást, mozgást, összehúzódást, ingerekre való reagálást, szaporodást elvégez.
 

Évezredekbe telhetett, amíg beálltak azok a feltételek, melyek között a legközelebbi előrehaladás megtörtént, és ez a formátlan fehérje mag és burok képzésével az első sejtet előállíthatta. De ezzel az első sejttel az egész szerves világ formaképzésének az alapzata is adva volt; először, mint a paleontológiai adattár egész analógiájára feltehetjük, a sejtnélküli és sejtes véglények számtalan fajtája fejlődött ki, melyek közül az egyetlen eozoon Canadense187 maradt ránk, és melyek közül egyesek fokozatosan az első növényekké, mások az első állatokká differenciálódtak. És az első állatokból fejlődött ki, lényegében további differenciálódás útján, az állatok számtalan osztálya, rendje, családja, neme és fajtája, legvégül az a forma, amelyben az idegrendszer a legteljesebb fejlődését éri el: a gerincesek, és megint legvégül ezek között az a gerinces állat, amelyben a természet önmaga tudatára jut - az ember.

Az ember is differenciálódás útján keletkezik. Nemcsak egyénileg, egyetlen petesejtből a természet által létrehozott legbonyolultabb szervezetté differenciálódva - nem, hanem történetileg is. Amikor évezredes küzdelem után a kéznek a lábtól való differenciálódása, az egyenes járás végre állandósult, ekkor vált el az ember a majomtól, ekkor volt megvetve az alap a tagolt beszéd kifejlődéséhez és az agynak ahhoz a hatalmas kiképződéséhez, amely azóta az ember és majom közötti szakadékot áthághatatlanná tette. A kéz specializálódása - ez a szerszámot jelenti, és a szerszám jelenti a sajátos emberi tevékenységet, az ember átalakító visszahatásit a természetre, a termelést. Szűkebb értelemben vett állatoknak is vannak szerszámaik - a hangyának, a méhnek, a hódnak -, de csak mint testük tagjai; állatok is termelnek, de termelő behatásuk a környező természetre ez utóbbihoz képest nullával egyenlő. Csak az ember vitte véghez, hogy bélyegét rányomja a természetre; nemcsak növényeket és állatokat áthelyezett, hanem lakóhelyének képét, éghajlatát, sőt magukat a növényeket és állatokat is úgy megváltoztatta, hogy tevékenységének következményei csak a földgolyó általános elhalásával tűnhetnek el. És ezt mindenekelőtt és lényegében a kéz révén vitte véghez. Még a gőzgép is, amely mostanáig leghatalmasabb szerszáma a természet átalakítására, minthogy szerszám, végső fokon a kézen nyugszik. De a kézzel együtt lépésről lépésre fejlődött a fej, kialakult előbb egyes gyakorlati haszonhatások feltételeinek tudata, s később, a kedvezőbb helyzetű népeknél, ebből eredőleg a bepillantása az azokat megszabó természeti törvényekbe. És a természeti törvények gyorsan növekvő ismeretével együtt növekedtek a természetre való visszahatás eszközei; a kéz, egymagában sohasem hozta volna létre a gőzgépet, ha nem fejlődött volna vele és mellette és részben általa kölcsönviszonyban az ember agya.

Az emberrel belépünk a történelembe. Az állatoknak is van történetük, származásuknak és mai állapotukig való fokozatos fejlődésüknek története. De ezt a történelmet nem maguk csinálják, és amennyiben résztvesznek benne, az tudtuk és akarásuk nélkül történik. Az emberek ellenben, minél jobban eltávolodnak a szűkebb értelemben vett állattól, annál inkább maguk csinálják történelmüket, tudatosan, annál csekélyebb lesz előre nem látott hatásoknak, nemellenőrzött erőknek a befolyása erre a történelemre, annál pontosabban felel meg a történelmi eredmény az előzetesen megállapított célnak. Ha azonban ezt a mércét helyezzük az emberi történelemre, akár a jelenkor legfejlettebb népeire is, azt találjuk, hogy itt még mindig kolosszális aránytalanság áll fenn a kitűzött célok és az elért eredmények között, hogy az előre nem látott hatások túlsúlyban vannak, hogy a nem-ellenőrzött erők jóval hatalmasabbak a tervszerűen mozgásba hozottaknál.

És ez nem is lehet másképp, amíg az emberek leglényegesebb történelmi tevékenysége - az, amely az állatiságból az embervoltra emelte őket, amely valamennyi egyéb tevékenységük anyagi alapzata: életszükségleteik termelése, azaz manapság a társadalmi termelés - mindennél inkább alá van vetve nem-ellenőrzött erők nem-szándékolt behatásai váltakozásának és az akart célt csak kivételesen, az ellenkezőjét azonban annál gyakrabban realizálja. A leghaladottabb ipari országokban megzaboláztuk és az ember szolgálatába hajtottuk a természeti erőket; ezzel a végtelenségig megsokszoroztuk a termelést, úgyhogy ma egy gyermek többet termel, mint valamikor száz felnőtt. És mi a következmény? Fokozódó túlmunka, a tömegek fokozódó nyomora és minden tíz évben egy nagy összeomlás.

Darwin nem tudta, milyen keserű szatírát írt az emberekről és különösen honfitársairól, mikor kimutatta, hogy a szabad konkurrencia, a létezésért folyó küzdelem, amelyet a közgazdászok a legnagyobb történelmi vívmányként ünnepelnek, az állatvilág normális állapota. Csak a társadalmi termelésnek tudatos megszervezése, amelyben tervszerű termelés és elosztás folyik, emelheti ki az embereket a rajtuk kívüli állatvilágból társadalmi vonatkozásban is éppúgy, mint ahogy azt egyáltalában a termelés az emberekkel fajlagos vonatkozásban megtette. A történelmi fejlődés mindennap elkerülhetetlenebbé, de mindennap lehetségesebbé is teszi az ilyen megszervezést. Tőle új történelmi korszak fog kelteződni, amelyben maguk az emberek és velük együtt tevékenységük minden ága, nevezetesen a természettudomány is olyannyira fellendül majd, hogy ez minden eddigit mély árnyékba fog borítani.

Ámde minden, mi keletkezik, méltó, hogy tönkrejusson188. Milliónyi év beletelhet, nemzedékek százezrei születhetnek és halhatnak meg, de kérlelhetetlenül eljő az idő, mikor a Nap kimerülő hője nem elegendő többé a sarkok felől előnyomuló jég megolvasztására, mikor a mindinkább az egyenlítő köré zsúfolódó emberek végül ott sem találnak már elég hőt az élethez, mikor lassanként a szerves élet utolsó nyoma is eltűnik és a Föld - elhalt, megfagyott gömb, akár a Hold - mély sötétségben, egyre szűkebb pályákon kering az ugyancsak elhalt Nap körül és végül belezuhan. Más bolygók megelőzik majd, mások követni fogják; a harmonikusan tagolt, fényes, meleg Nap-rendszer helyett immár csak egy hideg, holt gömb folytatja magános útját a világtéren át. És ami Nap-rendszerünkkel, ugyanaz történik, előbb-utóbb világszigetünk minden más rendszerével, történik valamennyi többi számtalan világsziget rendszereivel, még azokkal is, amelyeknek fénye soha nem ér el a Földre, amíg emberi szem él rajta; mely felfogja.

És ha egy ilyen naprendszer bevégezte élete folyását és utolérte őt mindegy végesnek sorsa, a halál - mi van akkor? Vajon a naptetem örök időkig tetemként fog továbbgördülni a végtelen térben és minden valaha végtelenül sokrétűen differenciált természeti erő örökre felolvad a vonzás egyetlen mozgási formájába? „Vagy" - mint Secchi kérdezi (810. old.) - „megvannak a természetben olyan erők, amelyek a holt rendszert visszahelyezhetik az izzó köd kezdeti állapotába és ismét új életre kelthetik? Nem tudjuk."
Persze, nem tudjuk abban az értelemben, ahogy azt tudjuk, hogy 2X2 = 4, vagy hogy az anyag vonzása a távolság négyzetével növekszik és csökken. De az elméleti természettudományban, amely természetszemléletét lehetőleg harmonikus egésszé dolgozza fel, és amely nélkül manapság még a leggondolattalanabb empirikus sem jut egy tapodtat sem előre, igen gyakran kell tökéletlenül ismert nagyságokkal számolnunk és mindenkor a gondolat következetességének kellett a hiányos ismeretet tovasegítenie. Mármost a modern természettudomány kénytelen volt a mozgás elpusztíthatatlanságáról szóló tételt átvenni a filozófiától; nélküle nem állhat meg többé. Az anyag mozgása pedig, ez nem csupán a durva mechanikai mozgás, a puszta helyváltoztatás; ez hő és fény, elektromos és mágneses feszültség, kémiai egyesülés és szétválás, élet és végül tudat. Azt mondani, hogy egész időtlenül határolatlan létezése folyamán csak egyetlenegyszer és örökkévalóságához képest eltűnően rövid időre van lehetősége az anyagnak arra, hogy mozgását differenciálja és ezáltal, ennek a mozgás-nak egész gazdagságát kibontakoztassa, és hogy annakelőtte és -utána örök időkig puszta helyváltoztatásra marad korlátozva - ez annyit tesz, mint azt állítani, hogy az anyag halandó és a mozgás mulandó. A mozgás elpusztíthatatlanságát nem lehet csupán mennyiségileg felfogni, hanem minőségileg is fel kell fogni; az olyan anyag, amelynek tisztán mechanikai helyváltozása magában hordja ugyan annak lehetőségét, hogy kedvező feltételek között hőbe, elektromosságba, kémiai akcióba, életbe átcsapjon, de amely nem képes ezeket a feltételeket önmagában létrehozni, az ilyen anyag mozgást veszített; az olyan mozgásnak, amely elvesztette képességét arra, hogy az őt megillető különböző formákba átalakuljon, van ugyan még dünamisza*, de nincs többé energeiája**, s ennélfogva részben elpusztult. Mindkettő elgondolhatatlan azonban.

Annyi biztos: volt idő, amikor világszigetünk anyaga olyan mennyiségű mozgást - hogy milyen fajtájút, máig még nem tudjuk - átalakított hővé, hogy kifejlődhettek belőle a (Mádler szerint) legalább húszmillió csillaghoz tartozó naprendszerek, melyeknek fokozatos elhalása szintén bizonyos. Hogyan ment végbe ez az átalakulás? Ezt éppoly kevéssé tudjuk, mint Secchi páter azt, hogy Nap-rendszerünk jövendő caput mortuuma189 átváltozik-e valaha megint új naprendszerek nyersanyagává. De vagy a Teremtőhöz kell folyamodnunk itt, vagy arra a végkövetkeztetésre kényszerülünk, hogy világszigetünk naprendszereinek izzó nyersanyagát természetes úton hozták létre olyan mozgási átváltozások, melyek a mozgó anyagnak természettől velejárói, s melyeknek feltételei tehát, ha csak millió és millió év multán is, többé-kevésbé véletlenszerűen, de a véletlenben is inherens szükségszerűséggel az anyag által újra is kell hogy termelődjenek.

Az ilyen átváltozásnak a lehetőségét egyre inkább elfogadják. Arra a nézetre jutnak, hogy az égitestek végső rendeltetése, hogy egymásba zuhanjanak, és kiszámítják még a hőmennyiséget is, amelynek az ilyen összeütközésekkor fejlődnie kell. Új csillagok hirtelen felvillanása, régismert csillagok éppoly hirtelen fényesebb felragyogása, amelyről a csillagászat beszámol, a legkönnyebben megmagyarázható ilyen összeütközésekből. Amellett nemcsak a mi bolygócsoportunk mozog a Nap körül és Napunk a világszigetünkön belül, hanem egész világszigetünk is tovamozog a világtérben időleges, relatív egyensúlyban a többi világszigettel; hiszen szabadon lebegő testeknek még relatív egyensúlya is csak kölcsönösen megszabott mozgás esetén állhat fenn; és vannak, akik feltételezik, hogy a hőmérséklet a világtérben nem mindenütt ugyanaz. Végül tudjuk, hogy egy eltűnően kis rész kivételével világszigetünk számtalan napjának hője eltűnik a térben és hasztalanul igyekszik a világtér hőmérsékletét akár csak egymilliomod Celsius-fokkal is emelni. Mi lesz ebből az egész roppant
* - lehetősége; potenciális ereje. - Szerk.
** - ténylegessége; valóságos ereje. - Szerk.
 
hőmennyiségből? Szétfoszlott-e minden időkre abban a kísérletben, hogy a világtért fűtse, gyakorlatilag véget ért-e létezni és már csak elméletileg áll-e fenn tovább abban a tényben, hogy a világtér melegebb lett egy foknak tíz vagy annál is több nullával kezdődő tizedestöredékével? Ez a feltevés tagadja a mozgás elpusztíthatatlanságát; megengedi annak lehetőségét, hogy az égitestek folytatólagos egymásbazuhanásával minden meglevő mechanikai mozgás hővé alakul és ez kisugározódik a világtérbe, amivel minden „erő-elpusztíthatatlanság" ellenére egyáltalában minden mozgás véget érne. (Itt mellesleg megmutatkozik, milyen ferde a megjelölés: az erő elpusztíthatatlansága a mozgás elpusztíthatatlansága helyett.) Arra a következtetésre jutunk tehát, hogy a világtérbe kisugárzott hőnek olyan úton, melyet később egyszer a természetkutatás feladata lesz felmutatni, meg kell hogy legyen a lehetősége arra, hogy más mozgási formává alakuljon át, amelyben ismét eljuthat az összegyűjtődéshez és a működéshez. És ezzel elesik a fő nehézség, amely az elhalt napok izzó párává való visszaváltozásával szembenállt.

Egyébként a világoknak örökké ismétlődő egymásrakövetkezése a végnélküli időben csak a logikus kiegészítése számtalan világ egymásmellett-fennállásának a végnélküli térben - ennek a tételnek a szükségszerűsége még Draper elméletellenes jenki-agyára is rákényszeríti magát.
Örök körforgás, amiben az anyag mozog; olyan körforgás ez, mely pályáját bizonnyal csak akkora időközökben futja be, amelyekre a mi földi évünk már nem elégséges mérce; olyan körforgás, melyben a legmagasabb fejlődés ideje, a szerves élet ideje és méginkább az önmaguk és a természet tudatára jutott lények életének ideje ugyanolyan szűkösen van kimérve, mint az a tér, amelyben az élet és az öntudat érvényre jut; olyan körforgás, melyben az anyag minden véges létezési módja, akár nap vagy páraköd, egyes állat vagy állatnem, kémiai vegyülés vagy szétválás, egyaránt mulandó, és melyben semmi sem örök, csak az örökké változó, örökké mozgó anyag és azok a törvények, melyek szerint az anyag mozog és változik. De akárhányszor és akármilyen könyörtelenül is megy végbe időben és térben ez a körforgás, akárhány millió nap és föld keletkezik és múlik is el, akármilyen soká tart is, amíg egy naprendszerben csak egy bolygón is előállnak a szerves élet feltételei, akármilyen számtalan szerves lénynek kell előbb előtűnnie és letűnnie, mielőtt közülük gondolkodóképes agyú állatok kifejlődnek és arasznyi ideig életté alkalmas feltételeket találnak, hogy aztán ők is irgalmatlanul kiirtassanak - megvan az a bizonyosságunk, hogy az anyag örökké, minden változásaiban ugyanaz marad, hogy attribútu-
* „The multiplicity of worlds in infinite space leads to the conception of a succession of worlds in infinite time." [„A világoknak a sokasága a végtelen térben arra a koncepcióra vezet, hogy van a világoknak egy egymásrakövetkezése a végtelen időben."] (Draper: „History of the Intellectual Development of Europe" [Európa intellektuális fejlődésének története], II. köt. [325.] old.) - Engels jegyzete.
 
mainak egyike sem mehet veszendőbe soha, és hogy ezért ugyanazzal a vas szükségszerűséggel, amellyel a Földön legnagyszerűbb virágát, a gondolkodó szellemet, megint ki fogja irtani, máshol és más időben megint létre is kell hoznia azt.

A MUNKA RÉSZE A MAJOM EMBERRÉ VÁLÁSÁBAN
A munka minden gazdagság forrása, mondják a politikai gazdászok. Csakugyan az - a természet mellett, amely szánára az anyagot szolgáltatja, melyet gazdagsággá változtat. De végtelenül több is még ennél. A munka minden emberi élet első alapfeltétele, mégpedig olyan fokban, hogy bizonyos értelemben azt kell mondanunk a munka teremtette meg magát az embert.
Többszázezer ével ezelőtt, annak a Föld-korszaknak egy pontosan még meg nem határozható szakaszában, amelyet a geológusok harmadkornak neveznek, feltehetőleg a vége felé, élt valahol a forró földövön - valószínűleg egy nagy, ma az Indiai-óceán fenekére süllyedt szárazföldön - egy különösen magas fejlettségű emberszabású majom-nemzedék. Darwin megközelítőleg leírta ezeket az őseinket. Tetőtől-talpig szőr fedte őket, szakálluk és hegyes fülük volt, és falkákban fákon éltek.
Bizonyára mindenekelőtt életmódjuktól indíttatva, amely a mászásnál más ügyleteket jelöl ki a kéznek, mint a lábnak, ezek a majmok a sík földön kezdtek leszokni a kéz segítségülvételéről a járás közben és mindinkább felegyenesedett járást vettek fel. Ezzel megtörtént a majomtól az emberhez való átmenet döntő lépése.
Minden ma még élő emberszabású majom tud felegyenesedve állni és csupán két lábon tovamozogni. De csak szükség esetén és felettébb gyámoltalanul. Természetes járásuk félig-felegyenesedő helyzetű és a kezek használatát is magában foglalja. Legtöbben öklük bütykeit a földre támasztják és testüket behúzott lábakkal átlendítik hosszú karjaik között, mint a mankón járó béna. Egyáltalában a majmoknál még ma is megfigyelhetünk minden átmeneti fokot a négykézláb járástól a kétlábon járásig. De ez utóbbi egyiküknél sem lett több szükségmegoldásnál.

Annak, hogy a felegyenesedett járás szőrös elődeinknél először szabállyá és idővel szükségszerűséggé váljék, az volt az előfeltétele, hogy a kezekre időközben egyre több más irányú tevékenység hárult. A majmoknál is uralkodik már a kéz és a láb felhasználásának bizonyos megosztása. A kezet, mint már említettük, a mászásnál másképpen használják, mint a lábat. Kiváltképp a táplálék leszakítására és megfogására szolgál, amint ez már alacsonyrendű emlősöknél is mellső lábaikkal történik. Kezével épít sok majom fészket a fákon, vagy akár, mint a csimpánz, tetőt az ágak között az időjárás elleni oltalmul. Ezzel ragad husángot ellenségeivel szembeni védekezésül, vagy bombázza őket gyümölcsökkel és kövekkel. Ezzel hajt végre fogságban egynémely egyszerű, az embertől ellesett műveletet. De éppen itt mutatkozik meg, mekkora távolság van a még leginkább emberszabású majmoknak is a fejletlen keze és a sok évszázezred munkájában magasan kiképződött emberkéz között. A csontok és izmok száma és általános elrendezése megegyezik a kettőnél; de a legalacsonyabb fokon álló vadember keze száz és száz műveletet tud elvégezni, amelyet semmilyen majomkéz nem csinál utána. Soha majomkéz még a legdurvább kőkést sem készítette el.

A műveletek, melyekhez elődeink a majomtól az emberhez való átmenetben sok évezred folyamán fokozatosan megtanulták kezüket hozzáidomítani, ennélfogva eleinte csak nagyon egyszerűek lehettek. A legalacsonyabb fokon álló vademberek, még azok is, akiknél egy inkább állati állapotra való visszaesést és egyidejű testi visszafejlődést tételezhetünk fel, még mindig sokkal magasabban állnak, mint ezek az átmeneti lények. Mígnem emberkéz az első kovakövet késsé feldolgozta, olyan időközök telhettek el, melyekhez képest az előttünk ismert történelmi idő jelentéktelennek tűnik fel. De a döntő lépés megtörtént a kéz szabaddá vált és most már új meg új jártasságokat szerezhetett meg, az ezzel megszerzett nagyobb hajlékonyság pedig öröklődött és gyarapodott nemzedékről nemzedékre.
 

Ily módon a kéz nemcsak szerve a munkának, hanem annak terméke is. Csak munka révén, az egyre újabb műveletekhez való hozzáidomulás révén, az izmok, szalagok és hosszabb időközök során a csontok ezáltal megszerzett különleges kiképződésének átöröklése révén és ennek az öröklött kifinomulásnak új, mind bonyolultabb műveletekre való folyton megújuló alkalmazása révén tett szert az emberkéz a tökéletességnek arra a magas fokára, amelyen Raffaello festményeit, Thorvaldsen szobrait, Paganini zenéjét elővarázsolhatta.
De a kéz nem volt egymagában. Csak egyes tagja volt egy egész, szerfelett összetett szervezetnek. És ami a kéznek javára vált, javára vált az egész testnek is, melynek szolgálatában dolgozott - mégpedig kettős módon.
Először a növekedés korrelációja törvényének következtében, ahogy ezt Darwin nevezte. E törvény szerint egy szerves lény egyes részeinek meghatározott formái mindig más részek bizonyos formáihoz kapcsolódnak, amelyek látszólag semmi összefüggésben nincsenek velük. Így minden állatnak, amelynek vörös vérsejtjei sejtmagnélküliek és amelynek nyakszirtjét az első hátgerinccsigolyával két izület (condylus) köti össze, kivétel nélkül tejmirigyei is vannak az ivadékok szoptatására. Így emlősöknél a hasított pata szabályszerűen együtt jár a kérődzéshez való összetett gyomorral. Meghatározott formák változásai maguk után vonják más testrészek formájának változásait, anélkül, hogy az összefüggést meg tudnók magyarázni. Egészen fehér, kékszemű macskák mindig vagy majdnem mindig süketek. Az emberkéz fokozatos kifinomodása és a
24 Marx és Engels Válogatott Művei III.
 
lábnak a felegyenesedett járásra való, ezzel lépést tartó kiképződése kétségtelenül ilyen korreláció révén is visszahatott a szervezetnek más részeire. De ezt a behatást még túlontúl kevéssé vizsgálták meg, semhogy itt többet tehetnénk, mint hogy általánosságban megállapítjuk

.
Sokkal fontosabb ennél a kéz fejlődésének közvetlen, kimutatható visszahatása a szervezet egyéb részeire. Mint már mondtuk, majomszerű őseink társas lények voltak; szemmelláthatólag lehetetlen, hogy az embert, ezt a leginkább társas állatot, egy nem-társas közvetlen elődtől származtassuk le. A kéz kiképződésével, a munkával kezdődő uralom a természet felett a haladás minden újabb lépésénél tágította az ember látókörét. A természeti tárgyakon folyvást új, addig ismeretlen tulajdonságokat fedezett fel. Másfelől a munka kiképződése szükségképpen hozzájárult ahhoz, hogy a társadalom tagjai szorosabban egymáshoz kapcsolódjanak, amennyiben megszaporította a kölcsönös támogatás, a közös együttműködés eseteit és ennek az együttműködésnek a hasznosságát minden egyed számára egyre jobban tisztázta. Röviden, a létrejövő emberek oda jutottak, hogy mondanivalójuk volt egymásnak. A szükséglet megteremtette a maga szervét: a majom fejletlen gégéje lassan, de biztosan átalakult moduláció útján egyre fejlettebb modulációra, és a száj szervei fokozatosan egyik tagolt hangot a másik után tanulták meg kiejteni.

Hogy a beszéd keletkezésének ez a munkából és a munkával való magyarázása az egyetlen helyes magyarázat, azt bizonyítja az állatokkal való összehasonlítás. Ami kevés közölnivalójuk egymás számára ezeknek, még a legmagasabban fejletteknek is van, azt tagolt beszéd nélkül is tudják egymással közölni. A természeti állapotban egyik állat sem érzi hiányát, hogy nem tud beszélni vagy nem tudja az emberi beszédet megérteni. Nem így, ha az emberek már megszelídítették. A kutyának és a lónak az emberrel való érintkezésben úgy kifinomult a füle a tagolt beszédhez, hogy minden nyelvet könnyen megtanulnak érteni annyira, amennyire képzetkörük terjed. Megszerezték továbbá olyan érzések képességét, mint az emberekhez való ragaszkodás, hála stb., amelyek azelőtt idegenek voltak tőlük; és akinek gyakran volt dolga ilyen állatokkal, aligha zárkózhatik el az elől a meggyőződés elöl, hogy elég esetben most hiányát érzik annak, hogy nem képesek beszélni, amin azonban, tekintettel nagyon is meghatározott irányban specializálódott hangszerveikre, sajnos nem lehet már segíteni. De ahol a szerv megvan, bizonyos határokon belül ez a képességhiány is elesik. A madarak szájszervei minden bizonnyal a lehető leginkább különböznek az. emberéitől, és mégis a madarak az egyetlen állatok, amelyek megtanulnak beszélni; és a legutálatosabb hangú madár, a papagáj beszél a legjobban. Ne mondja senki, hogy a papagáj nem érti, amit beszél. Persze tisztára csak, mert a beszédben és az emberi társaságban kedve telik, órák hosszat csacsogva ismételgeti egész szógazdagságát. De amennyire képzetköre terjed, annyira meg is tanulhatja érteni, amit mond. Tanítsunk meg egy papagájt gorombaságokra, úgy, hogy képzete legyen a jelentésükről (forró égövi országokból hazavitorlázó matrózok egyik fő szórakozása); ingereljük fel és csakhamar azt találjuk, hogy gorombaságait ugyanolyan jól fel tudja használni, mint egy berlini zöldségeskofa. Ugyanez a helyzet, ha ínyencfalatokat koldul.

Először a munka, utána és vele együtt a beszéd - ez az a két leglényegesebb ösztönzés, melyeknek befolyása alatt a majom agya fokozatosan átment az ember minden hasonlóság mellett sokkal nagyobb és tökéletesebb agyába. Az agynak a továbbképződésével azonban karöltve járt legközelebbi szerszámainak, az érzékszerveknek a továbbképződése. Ahogyan már a beszédet fokozatos kiképződésében szükségképpen kíséri a hallószerv megfelelő kifinomodása, úgy kíséri az agy kiképződését egyáltalában az összes érzékek kifinomodása. A sas sokkal messzebbre ellát, mint az ember, de az embernek a szeme sokkal többet meglát a dolgokon, mint a sasé. A kutya szimata sokkal finomabb, mint az emberé, de a kutya a századrészét sem különbözteti meg azoknak a szagoknak, amelyek az ember számára különböző dolgok meghatározott ismertetőjegyei. És a tapintásérzék, mely a majomnál még legdurvább kezdeteiben is alig létezik, csak magával az emberi kézzel, a munka által, képződött ki.

Az agy és a szolgálatában álló érzékek, a mindinkább feltisztuló tudat, elvonatkoztató- és következtetőképesség fejlődésének visszahatásit a munkára és a beszédre mindkettőnek folyton új lökést adott a továbbképződéshez; s ez a továbbfejlődés nem zárult le, amikor az ember végérvényesen különvált a majomtól, hanem különféle népeknél és különböző időkben, különböző fokban és irányban, olykor még helyi és időbeli visszaeséstől is megszakítva, nagyjában és egészében azóta hatalmasan előbbrehaladt; egyrészt nagy erővel hajtotta előbbre, másrészt határozottabb irányokba terelte egy a kész ember felléptével újonnan hozzájáruló elem - a társadalom.
Évek százezrei teltek el bizonyosan - a Föld történetében nem több, mint az emberi életben egy másodperc* -, míg a fákon mászkáló majomfalkából emberi társadalom keletkezett. De végül is itt volt. És ismét mit találunk, mi a jellemző különbség majomfalka és emberi társadalom között? A munka. A majomfalka beérte azzal, hogy lelegelte tápkörzetét, melyet a földrajzi helyzet vagy szomszédos falkák ellenállása jelölt ki számára; vándorlásokat és harcokat kezdett, hogy új tápterületre tegyen szert, de képtelen volt a tápterületből többet kicsikarni, mint amit az természettől fogva nyújtott, legfeljebb tudattalanul trágyázta hulladékaival. Mihelyt minden lehető tápkörzet el volt foglalva, a majomnépesség nem szaporodhatott tovább; az állatok száma legfeljebb változatlan maradhatott. De minden állatnál magas fokú táplálékpazarlás folyik, és amellett a táplálékutánpótlás csírájában való kiölése. A farkas nem

* Egy e tekintetben elsőrangú tekintély, Sir W. Thomson, kiszámította, hogy százmillió évnél nem sokkal több190 folyhatott le az idő óta, mikor a Föld már annyira lehűlt, hogy növények és állatok élhettek rajta. - Engels jegyzete.
24*
 
kíméli, mint a vadász, az őzünőt, amely jövőre gidákat adna neki; Görögországban a zsenge bozótot még felnövekedése előtt befaló kecskék az ország minden hegyét kopárra legelték. Az állatoknak ez a „rablógazdálkodása" fontos szerepet játszik a fajták fokozatos átváltozásában, mivel kényszeríti őket, hogy a megszokottól eltérő táplálékhoz alkalmazkodjanak, ami által vérük más kémiai összetételt kap és egész testalkatuk fokozatosan más lesz, míg a már rögződött fajták kihalnak. Nem kétséges, hogy ez a rablógazdálkodás hatalmasan hozzájárult elődeink emberré válásához. Egy olyan majomfajnál, amely intelligencia és alkalmazkodóképesség dolgában valamennyi többit jóval felülmúlta, ennek arra kellett vezetnie, hogy a tápláléknövények száma egyre jobban kiterjedt, hogy a tápláléknövényeknek egyre több ehető része került fogyasztásra, egyszóval, hogy a táplálék egyre változatosabb lett, és vele a testbe kerülő anyagok is, az emberré válás kémiai feltételei. Mindez azonban még nem volt tulajdonképpeni munka. A munka szerszámok készítésével kezdődik. És mik a legrégibb szerszámok, amelyeket fellelünk? A legrégibbek - a történelemelőtti emberek fellelt hagyatékai és a legkorábbi történelmi népek, valamint a legnyersebb mostani vadak életmódja szerint ítélve? A vadászat és a halászat szerszámai, - az előbbiek egyúttal fegyverek is. Vadászat és halászat azonban előfeltételezik az átmenetet a puszta növényi tápláléktól az egyidejű húsfogyasztáshoz, és itt ismét az emberré válás egy lényeges lépése áll előttünk. A hústáplálék szinte kész állapotban tartalmazta a leglényegesebb anyagokat, melyekre a testnek anyagcseréjéhez szüksége van; megrövidítette az emésztést és vele a többi vegetatív, a növényi életnek megfelelő folyamatokat a testben és ezzel több időt, több anyagot és több kedvet nyert a voltaképpeni állati (animális) élet tevékenysége számára. És minél inkább eltávolodott a létrejövő ember a növénytől, annál inkább emelkedett az állat fölé is. Ahogyan a húsevés melletti növényi táplálékra szoktatás a vad macskákat és kutyákat az ember szolgáivá tette, úgy járult hozzá lényegesen a növényi élelem melletti hústáplálékra rászokás ahhoz, hogy a létrejövő ember testi erőre és önállóságra tegyen szert. A leglényegesebb azonban a hústápláléknak az agyra való hatása volt, melyhez most az eddiginél sokkal bőségesebben jutottak el a táplálásához és fejlődéséhez szükséges anyagok, és amely ennélfogva nemzedékről nemzedékre gyorsabban és tökéletesebben kiképződhetett. A vegetariánus urak szíves engedelmével, az ember nem hústáplálék nélkül jött létre, és ha a hússal való táplálkozás minden előttünk ismert népnél valamilyen korban emberevéshez vezetett is (a berliniek elődei, a veletábok vagy vilcek a X. században még megették szüleiket), ez ma már mit sem számíthat.
A hústáplálék a haladás két újabb döntő jelentőségű lépéséhez vezetett: a tűz szolgálatba állításához és állatok megszelídítéséhez. Az előbbi még jobban megrövidítette az emésztési folyamatot, mivel az eledelt már úgyszólván félig megemésztve juttatta a szájba; az utóbbi bőségesebbé tette a hústáplálékot,
 
mivel a vadászat mellett annak új, rendszeresebb beszerzési forrását nyitotta meg, ezenkívül pedig a tejben és termékeiben új, anyagkeveredés tekintetében a hússal legalábbis egyenértékű élelmiszert szolgáltatott. Így ez a kettő már közvetlenül is újabb eszköze lett az ember emancipációjának; közvetett hatásaikra egyesben-részletben rátérnünk túl messze vezetne itt, bármily nagy fontosságúak voltak is az ember és a társadalom fejlődése szempontjából.

Ahogyan az ember megtanulta, hogy minden ehetőt megegyen, éppúgy azt is megtanulta, hogy minden éghajlat alatt éljen. Elterjedt az egész lakható Földön, mint az egyetlen állat, amely önmagában a teljhatalommal rendelkezett ehhez. A többi állat, amely minden éghajlathoz hozzászokott, ezt nem önmagából, hanem csak az ember kíséretében tanulta meg: háziállatok és élősdi rovarok. És az átmenet az őshaza egyenletesen forró éghajlatáról hidegebb vidékekre, ahol az év télre és nyárra oszlott, új szükségleteket teremtett: lakásra és ruházkodásra volt szükség a hideg és nedvesség elleni védekezésül, új munkaterületekre és ezzel új tevékenységekre, amelyek az embert mindjobban eltávolították az állattól.

A kéz, a beszélőszervek és az agy együttműködése - nem csupán mindem egyes embernél, hanem a társadalomban is - egyre bonyolultabb műveletek elvégzésére, egyre magasabb célok kitűzésére és elérésére képesítette az embert. Maga a munka nemzedékről nemzedékre más, tökéletesebb, sokoldalúbb lett. A vadászathoz és állattenyésztéshez a földművelés járult, ehhez a fonás és a szövés, a fémek feldolgozása, a fazekasság, a hajózás. A kereskedelem és az ipara mellé végül művészet és tudomány lépett, törzsekből nemzetek és államok lettek Kifejlődött a jog és a politika, és velük az emberi dolgok fantasztikus tükörképe az emberi fejben: a vallás. Mindezekkel a képződményekkel szemben, melyek elsősorban a fej termékeiként jelentkeztek, és amelyek az emberi társadalmakon uralkodni látszottak, háttérbe szorultak a dolgozó kéz szerényebb termékei; mégpedig annál is inkább, mert a munkát tervező fej már a társadalom igen korai fejlődési fokán (pl. már az egyszerű családban) a tervezett munkát elvégeztethette mások kezével, nem a magáéval. A fejnek, az agy fejlődésének és tevékenységének tulajdonították a gyorsan haladó civilizáció minden érdemét; az emberek hozzászoktak ahhoz, hogy tevésüket gondolkodásukból magyarázzák, nem pedig szükségleteikből (amelyek persze a fejben tükröződnek, tudatosulnak), - és így keletkezett idővel az az idealista világszemlélet, amely nevezetesen az ókori világ letűnése óta uralkodott a fejekben. Még most is olyannyira uralkodik, hogy a darwini iskola legmaterialistább természetkutatói sem tudnak még világos elképzelést alkotni maguknak az ember keletkezé

séről, mert ez alatt az ideológiai befolyás alatt nem ismerik fel azt a szerepet, amelyet a munka játszott ebben.
Az állatok, mint már jeleztük, tevékenységükkel éppúgy megváltoztatják a külső természetet, ha nem is ugyanabban a mértékben, mint az ember, és kör-nyezetüknek ezek az általuk végbevitt változásai, mint láttuk, megint változtatóan visszahatnak e változások szerzőire. Mert a természetben semmi sem történik elszigetelten. Minden hat a másikra és fordítva, és többnyire ennek a mindenoldalú mozgásnak és kölcsönhatásnak az elfelejtése akadályozza meg természetkutatóinkat abban, hogy a legegyszerűbb dolgokban tisztán lássanak. Láttuk, hogyan, akadályozzák meg a kecskék Görögország újraerdősödését; Szent-Ilonán az első odahajózók által partra tett kecskéknek és disznóknak sikerült a sziget régi vegetációját szinte teljesen kiirtani, és így előkészítették a talajt, amelyen a későbbi hajósok és gyarmatosok által odavitt növények elterjedhettek. De amikor az állatok tartós behatást gyakorolnak környezetükre, ez szándék nélkül történik és, magukra ezekre az állatokra nézve is, véletlen valami. Minél jobban eltávolodnak azonban az emberek az állattól, a természetre gyakorolt hatásuk annál inkább ölti meghatározott, előre ismert célokra irányuló, előre-megfontolt, tervszerű cselekvés jellegét. Az állat megsemmisíti egy földterület vegetációját, anélkül, hogy tudná, mit tesz. Az ember megsemmisíti azért, hogy a szabaddá vált talajba mezei terményeket vessen vagy fákat és venyigéket ültessen, amelyekről tudja, hogy a sokszorosát fogják meghozni annak, amit elvetett. Haszonnövényeket és háziállatokat visz át egyik országból a másikba és így egész világrészek vegetációját és állati életét megváltoztatja. Sőt mi több. Mesterséges tenyésztés által növények és állatok úgy megváltoznak az ember keze alatt, hogy felismerni sem lehet őket. A vadnövényeket, amelyekből gabonafajtáink származnak, mindeddig hiába keresik. Hogy a még egymás között is annyira különböző kutyáink vagy éppoly számos lófajaink melyik vadállattól származnak, még mindig vitás.

Magától értetődik egyébként, hogy eszünkbe sem jut elvitatni az állatoktól a tervszerű, előre-megfontolt cselekvésmód képességét. Ellenkezőleg. Tervszerű cselekvésmód csírájában létezik már mindenütt, ahol protoplazma, élő fehérje létezik és reagál, azaz meghatározott, bárha mégoly egyszerű mozgásokat hajt végre kívülről jövő meghatározott ingerek következményeként. Ilyen reakció végbemegy ott is, ahol még semmiféle sejt nem áll fenn, nemhogy idegsejt. Az a mód, ahogy a rovarevő növények zsákmányukat elfogják, bizonyos vonatkozásban szintén úgy jelenik meg, mint ami tervszerű, noha teljességgel tudattalan. Az állatoknál a tudatos, tervszerű akció képessége az idegrendszer fejlődésének arányában fejlődik ki és az emlősöknél már magas fokot ér el. Az angol rókahajtó-vadászaton naponta megfigyelhetjük, milyen pontosan tudja a róka felhasználni nagy helyismeretét, hogy megszabaduljon üldözőitől, és milyen jól ismert és használja a talaj minden olyan előnyét, mely a nyomot megszakítja. Az emberrel való érintkezés révén magasabb fejlettségű háziállatainknál nap mint nap megfigyelhetünk ravasz csínyeket, amelyek egészen azon a fokon állanak, mint az emberi gyermekek csínyjei. Mert ahogyan az emberi csíra fejlődéstörténete az anyaméhben csak rövidített ismétlése állati őseink millió éves testi fejlődéstörténetének a féregtől kezdve, ugyanúgy az emberi gyermek szellemi fejlődése - csak méginkább rövidített - ismétlése ugyanazon ősök, legalábbis a későbbiek, intellektuális fejlődésének. De valamennyi állat valamennyi tervszerű cselekvésének sem sikerült akaratuk bélyegét rányomni a Földre. Ehhez az ember kellett.