Az önelidegenülés megszüntetése ugyanazt az utat teszi meg, mint az önelidegenülés. Először a magántulajdont csak objektív oldalában - de mégis a munkát tekintve lényegének - veszik szemügyre. Létezési formája ennélfogva a tőke, amely „mint olyan" megszüntetendő (Proudhon31). Vagy a munka különös módját - mint egyenlősített, parcellázott és ezért nem-szabad munkát - fogják fel a magántulajdon ártalmasságának és embertől elidegenült létezésének forrásaként, - Fourier, aki a fiziokratáknak megfelelően a földművelő munkát megint legalábbis a kitüntetettként fogja fel, míg Saint-Simon ezzel ellentétben az ipari munkát mint olyant jelenti ki a lényegnek és már csak az iparosok egyedüli uralmát és a munkások helyzetének javítását óhajtja.

A kommunizmus végül a megszüntetett magántulajdon pozitív kifejeződése, először is az általános magántulajdon. Amikor a kommunizmus ezt a viszonyt általánosságában fogja meg, 1. első alakjában csak annak általánosítása és kiteljesedése; mint ilyen kettős alakban mutatkozik meg: Először a dologi tulajdon uralma oly nagy vele szemben, hogy mindent meg akar semmisíteni, ami nem alkalmas arra, hogy magántulajdonként mindenki birtokolhassa; erőszakos módon el akar vonatkoztatni tehetségtől stb. A fizikai közvetlen birtoklás számít a szemében az élet és létezés egyetlen céljának; a munkás meghatározását nem szüntetik meg, hanem minden emberre kiterjesztik; a magántulajdon viszonya marad a közösség viszonya a dolgok világához; végül ez a mozgalom, hogy a magántulajdonnal az általános magántulajdont állítsák szembe, abban az állati formában mondódik ki, hogy a házassággal (amely mindenesetre az exkluzív magántulajdon egy formája) a nőközösséget állítja szembe, ahol tehát a nő közösségi és közös-közönséges tulajdonná lesz. Azt mondhatjuk, hogy a nőközösségnek ez a gondolata ennek a még egészen nyers és gondolatnélküli kommunizmusnak kimondott titka.

Mint ahogy a nő a házasságból az általános prostitúcióba*, úgy a gazdagságnak, azaz az ember tárgyi lényegének egész világa a magántulajdonossal való exkluzív házasság viszonyából a közösséggel való egyetemes prostitúció viszonyába lép. Ez a kommunizmus - amennyiben mindenütt tagadja az ember személyiségét - éppen csak következetes kifejezése a magántulajdonnak, amely ez a tagadás. Az általános és hatalomként konstituálódó irigység az a rejtett forma, amelyben a kapzsiság előáll, és csak más módon elégíti ki magát. Minden magántulajdonnak mint olyannak a gondolata legalább a gazdagabb magántulajdon ellen fordul mint irigység és egyenlősítési vágy, úgyhogy ezek még a konkurrencia lényegét is alkotják. A nyers kommunista csak ennek az irigységnek és az elképzelt minimumból kiinduló ezen egyenlősítésnek a kiteljesülése. Meghatározott lehatárolt mértéke van. Hogy a magántulajdonnak ez a megszüntetése mennyire nem valóságos elsajátítás, azt éppen a művelődés és a civilizáció egész világának elvont tagadása, a szegény és szükségletnélküli ember természetellenes egyszerűségéhez való visszatérés bizonyítja, aki nemcsak hogy nem jutott túl a magántulajdonon, hanem még csak el sem jutott hozzá.
A közösség csak a munka közössége és a munkabér

 * A prostitúció csak különös kifejezése a munkás általános prostitúciójának, és minthogy a prostitúció olyan viszony, amelybe nemcsak a prostituált, hanem a prostituáló is beletartozik - akinek az alávalósága még nagyobb -, így tehát a tőkés stb. is beletartozik ebbe a kategóriába.32 - Marx jegyzete.
 

egyenlősége, amelyet a közösségi tőke, a közösség mint az általános tőkés fizet ki. A viszonynak mindkét oldala egy elképzelt általánosságba van felemelve a munka mint az a meghatározás, amelybe mindenki bele van helyezve, a tőke mint a közösség elismert általánossága és hatalma.
A nőhöz mint a közösségi kéj zsákmányához és szolgálójához való viszonyban az a végtelen lefokozás van kimondva, amelyben az ember önmaga számára exisztál, mert e viszony titkának félreérthetetlen, határozott, nyilvánvaló, leleplezett kifejezése a férfinak a nőhöz való viszonyában van és abban a módban, ahogy a közvetlen, természetes nembeli viszonyt felfogják. Az embernek az emberhez való közvetlen, természetes, szükségszerű viszonya a férfinak a nőhöz való viszonya. Ebben a természetes nembeli viszonyban az embernek a természethez való viszonya közvetlenül az emberhez való viszonya, mint ahogy az emberhez való viszonya közvetlenül a természethez való viszonya, saját természetes meghatározása. Ebben a viszonyban tehát érzékileg, egy szemlélhető tényre redukálva jelenik meg, mennyire lett az emberi lényeg az embernek természetté vagy a természet az ember emberi lényegévé. Ebből a viszonyból tehát meg lehet ítélni az ember egész művelődési fokát.

E viszony jellegéből következik, mennyire lett a maga számára és ragadta meg magát az ember mint nembeli lény, mint ember; a férfinak a nőhöz való viszonya az embernek az emberhez való legtermészetesebb viszonya. Benne tehát megmutatkozik, mennyire lett az ember természetes viszonyulása emberivé, vagy menynyíre lett az emberi lényeg neki természetes lényeggé, mennyire lett emberi természete neki természetté. Ebben a viszonyban az is megmutatkozik, mennyire lett az ember szükséglete emberi szükségletté, mennyire lett neki tehát a másik ember mint ember szükségletté, s ő legegyénibb létezésében mennyire közösségi egyúttal.

A magántulajdon első pozitív megszüntetése, a nyers kommunizmus tehát csak megjelenési formája a magát pozitív közösségként tételezni akaró magántulajdon alávalóságának.
2. A kommunizmus α) még politikai természetű, demokratikus vagy despotikus; β) az állam megszüntetésével, de egyszersmind még ki nem teljesedett, és még mindig a magántulajdonnal, azaz az ember elidegenülésével terhelt lényeg. Mindkét formában a kommunizmus már az ember reintegrációjának vagy magába való visszatérésének, az emberi önelidegenülés megszüntetésének tudja magát, de amennyiben még nem ragadta meg a magántulajdon pozitív lényegét, és éppoly kevéssé értette meg a szükséglet emberi természetét, még annak foglya és attól fertőzött is. Bár a magántulajdon fogalmát megragadta, de a lényegét még nem.
3. A kommunizmus mint a magántulajdonnak - mint emberi önelidegenülésnek - pozitív megszüntetése és ezért mint az emberi lényegnek az ember által és az ember számára történő valóságos elsajátítása: ezért mint az embernek társadalmi, azaz emberi emberként a magáért-valóan teljes, tudatosan és az eddigi fejlődés egész gazdagságán belül létrejött visszatérése. Ez a kommunizmus mint kiteljesedett naturalizmus = humanizmus, mint kiteljesedett humanizmus = naturalizmus, ez az embernek a természettel és az emberrel való ellentmondásos harcának igazi feloldása, az exisztencia és lényeg, a tárgyiasulás és önigazolás, a szabadság és szükségszerűség, az egyén és nem közötti harc igazi feloldása. Ez a törtértelem feloldott rejtélye és magát e megoldásnak tudja.

A történelem egész mozgása ezért - olyképpen, mint a kommunizmus valóságos nemzési aktusa - empirikus létezésének születési aktusa - éppígy a kommunizmus gondolkodó tudata számára is létrejövésének fogalmilag megragadott és tudott mozgása, míg ama még ki nem teljesedett kommunizmus a magántulajdonnal szembenálló egyes történeti alakoktól történeti bizonyítékot, a fennállóban rejlő bizonyítékot keres a maga számára, azáltal, hogy a mozgásból egyes mozzanatokat (Cabet, Villegardelle stb. különösen ezen a lovon nyargalnak33) kiragad és történeti telivérűségének bizonyítékaiként rögzít, amivel éppen azt tárja elő, hogy e mozgás aránytalanul nagyobb része ellentmond állításainak, és hogy - ha ő egyszer már volt - éppen az elmúlt léte cáfolja a lényegre vonatkozó igényt.

Hogy az egész forradalmi mozgalom a magántulajdon mozgásában, éppen a gazdaságban, találja meg mind empirikus, mind elméleti bázisát, annak szükségszerűségét könnyű átlátni.
Ez az anyagi, közvetlenül érzéki magántulajdon az elidegenült emberi életnek anyagi érzéki kifejezése.
 
Mozgása - a termelés és fogyasztás - minden eddigi termelés mozgásának érzéki megnyilatkozása, azaz az ember megvalósulása vagy valósága. Vallás, család, állam, jog, morál, tudomány, művészet stb. csak különös módjai a termelésnek és ennek általános törvénye alá esnek. A magántulajdon pozitív megszüntetése - mint az emberi élet elsajátítása - ennélfogva a pozitív megszüntetése minden elidegenülésnek, tehát az ember visszatérése a vallásból, családból, államból stb. a maga emberi, azaz társadalmi létezésébe. A vallási elidegenülés mint olyan csak az ember bensejében, a tudat területén megy végbe, de a gazdasági elidegenülés a valóságos élet elidegenülése - megszüntetése ezért mindkét oldalt átfogja. Magától értetődik, hogy a mozgás a különböző népeknél aszerint veszi első kezdetét, hogy a nép igazi elismert élete inkább a tudatban, vagy pedig a külső világban megy-e végbe, inkább az eszmei, vagy pedig a reális élet-e.

A kommunizmus nyomban (Owen) az ateizmussal kezdődik, az ateizmus először még nagyon távol áll attól, hogy kommunizmus legyen, mint ahogy ez az ateizmus inkább még elvonatkoztatás. - -
Az ateizmus filantrópiája ezért először csak egy filozófiai elvont filantrópia, a kommunizmusé nyomban reális és közvetlenül hatni feszült. Láttuk, hogy a pozitíve megszüntetett magántulajdon előfeltevése mellett miképpen termeli az ember az embert, önmagát és a másik embert; hogy a tárgy, amely egyéniségének közvetlen tevékenykedése, miképpen egyúttal a saját létezése a másik ember, ennek létezése számára és annak létezése az ő számára. Éppígy azonban mind a munka anyaga, mind az ember mint szubjektum a mozgásnak eredménye is, kiindulópontja is (és hogy nekik kell lenniök e kiindulópontnak, éppen ebben rejlik a magántulajdon történeti szükségszerűsége). Tehát a társadalmi jelleg az egész mozgás általános jellege; mint ahogy maga a társadalom az embert mint embert, termeli, úgy a társadalmat az ember termeli. A tevékenység és az élvezet mind tartalmuk, mind az exisztencia-módjuk szerint társadalmiak; társadalmi tevékenység és társadalmi élvezet; a természet emberi lényege csak a társadalmi ember számára létezik, mert csak itt létezik a természet az ember számára mint az emberrel való kötelék, mint a maga létezése a másik számára és a másiké az ő számára, s mint az emberi valóság életeleme, csak itt létezik mint az ember saját emberi létezésének alapzata.

Csak itt lett természetes létezése emberi létezésévé és a természet a számára emberré. Ily módon a társadalom az embernek a természettel való kiteljesedett lényegegysége, a természet igazi feltámadása, az ember végigvitt naturalizmusa és a természet végigvitt humanizmusa.
A társadalmi tevékenység és a társadalmi élvezet semmiképpen sem csakis egy közvetlenül közösségi tevékenység és közvetlenül közösségi élvezet formájában exisztál, jóllehet a közősségi tevékenység és a közösségi élvezet, azaz az a tevékenység és az az élvezet, amely közvetlenül más emberekkel való valóságos társaságban nyilvánul és igazolódik, mindenütt fenn fog forogni ott, ahol a társadalmiság ama közvetlen kifejeződése tartalmának lényegében megalapozott és természetéhez hozzámért.

Ámde ha én tudományosan stb. tevékenykedem, s ez oly tevékenység, amelyet ritkán folytathatok másokkal közvetlen közösségben, akkor is társadalmilag, mert emberként tevékenykedem. Nemcsak tevékenységem anyaga - mint maga a nyelv is, amelyen a gondolkodó tevékenykedik - van adva nekem társadalmi termékként, hanem saját létezésem maga társadalmi tevékenység; ezért azt, amit magamból csinálok, a társadalom számára és magamnak mint társadalmi lénynek tudatával csinálom magamból.
Az én általános tudatom csak elméleti alakja annak, aminek a reális közösség, társadalmi lényeg az eleven alakja, míg manapság az általános tudat elvonatkoztatás a valóságos élettől és mint ilyen azzal ellenségesen lép szembe. Ezért az én általános tudatomnak a tevékenysége is - mint olyan - az én elméleti létezésem mint társadalmi lényé.
Mindenekelőtt kerülni kell, hogy a „társadalmat" megint mint elvonatkoztatást rögzítsük az egyénnel szemben. Az egyén maga a társadalmi lény. Életnyilvánítása - ha nem jelenik is meg egy közösségi, másokkal együttesen végbevitt életnyilvánítás közvetlen formájában - azért maga a társadalmi élet nyilvánítása és igazolása. Az ember egyéni és nembeli élete nem különbözőek, bármennyire úgy van is - és ez szükségszerű -, hogy az egyéni élet létezési módja a nembeli életnek egy inkább különös vagy inkább általános módja, vagy minél inkább úgy van, hogy a nembeli élet egy inkább különös vagy általános egyéni élet.
Nembeli tudatként igazolja az ember az ő reális társadalmi életét és csak valóságos létezését ismétli meg a gondolkodásban, mint ahogy megfordítva a nembeli lét a nembeli tudatban van igazolva és általánosságában, mint gondolkodó lény, van magáért-valóan.

Az ember - bármennyire egy különös egyén is ezért, és éppen különössége teszi őt egyénné és valóságos egyéni közösségi lénnyé - éppannyira a totalitás is, az eszményi totalitás, a szubjektív létezése a gondolt és érzett társadalomnak magáért-valóan, mint ahogy a valóságban is mind a társadalmi létezés szemléleteként és valóságos élvezeteként, mind pedig emberi életnyilvánítás totalitásaként létezik.
Gondolkodás és lét tehát megkülönböztetettek ugyan, de egyszersmind egységben vannak egymással.
A halál a nem rideg győzelmének látszik a meghatározott egyén felett és ellentmondani látszik egységüknek; de a meghatározott egyén csak egy meghatározott nembeli lény, s mint ilyen halandó.
<4. Mint ahogy a magántulajdon csak az érzéki kifejeződése annak, hogy az ember ugyanakkor magáért-valóan tárgyivá lesz és ugyanakkor éppenséggel egy idegen és embertelen tárgyként lesz a maga számára, hogy életnyilvánítása [Lebensáusserung] életének külsővé-idegenné válása [Lebensentáusserung], megvalósulása megvalótlanulása, idegen valóság, - ugyanúgy a magántulajdon pozitív megszüntetését, azaz az emberi lényegnek és életnek, a tárgyi embernek, az emberi műveknek az ember számára és az ember által való érzéki elsajátítását nemcsak a közvetlen, egyoldalú élvezet értelmében kell megfogni, nemcsak a birtoklás értelmében, a bírás értelmében.

Az ember a maga mindenoldalú lényegét mindenoldalúan sajátítja el, tehát mint totális ember. A világhoz való mindegyik emberi viszonya, látás, hallás, szaglás, ízlelés, tapintás, gondolkodás, szemlélés, érzékelés, akarás, tevékenykedés, szeretés, egyszóval egyéniségének összes szervei, valamint azok a szervek, amelyek közvetlenül közösségi szervformájukban vannak, tárgyi viszonyulásukban, vagyis a tárgyhoz való viszonyulásukban annak elsajátítását jelentik; az emberi valóság elsajátítása, a tárgyhoz való viszonyulása az emberi valóság tevékenykedése; az emberi valóság ezért éppolyan sokféle, mint amilyen sokfélék az emberi lényegi meghatározások és tevékenységek; emberi hatékonyság és emberi szenvedés, mert a szenvedés, emberileg megfogva, az ember önélvezete.

A magántulajdon oly ostobákká és egyoldalúakká tett bennünket, hogy egy tárgy csak akkor a mienk, ha bírjuk, ha tehát tőkeként exisztál számunkra, illetve, ha közvetlenül birtokoljuk, megesszük, megisszuk, testünkön viseljük, lakjuk stb., egyszóval használjuk. Ámbár a magántulajdon magának a birtoknak mindeme közvetlen megvalósulásait megint csak létfenntartási eszközökként fogja fel, s az élet, amelynek eszközeiül szolgálnak, a magántulajdon élete: munka és tőkésítés.
Az összes fizikai és szellemi érzékek helyébe ennélfogva az összes ilyen érzékek egyszerű elidegenülése, a bírás érzéke lépett. Erre az abszolút szegénységre kellett redukálni az emberi lényeget, hogy belső gazdagságát magából kivajúdja. (A bírás kategóriájáról lásd Hesst az „Einundzwanzig Bogen"-ban.34)
A magántulajdon megszüntetése ezért az összes emberi érzékek és tulajdonságok teljes emancipációja; de éppen azáltal ezen emancipáció, hogy ezek az érzékek és tulajdonságok mind szubjektíve, mind objektíve emberiekké lettek. A szem emberi szemmé lett, amint tárgya társadalmi, emberi, az embertől az ember számára származó tárggyá lett. Az érzékek ezért közvetlenül a gyakorlatukban teoretikusokká lettek. A dologhoz a dolog kedvéért viszonyulnak, de maga a dolog tárgyi emberi viszonyulás önmagához és az emberhez* és megfordítva. A szükséglet vagy az élvezet ezért elvesztette egoisztikus természetét, a természet pedig puszta hasznosságát, mivel a haszon emberi haszonná vált.

Éppígy a többi emberek érzékei és élvezete az én saját elsajátításommá lettek. E közvetlen szerveken kívül ezért társadalmi szervek képződnek, a társadalom formájában, tehát pl. a tevékenység közvetlenül másokkal való társaságban stb. az én életnyilvánításom egyik szervévé lett és az emberi élet elsajátításának egyik módjává.Magától értetődik, hogy az emberi szem másképp élvez, mint a nyers, embertelen szem, az emberi fül másképp, mint a nyers fül stb.
Láttuk. Az ember csak akkor nem veszti el magát

 * Gyakorlatilag csak akkor viszonyulhatok emberileg a dologhoz, ha a dolog emberileg viszonyul az emberhez. - Marx jegyzete.
 

tárgyában, ha az számára mint emberi tárgy vagy tárgyi ember lesz. Ez csak akkor lehetséges, ha az számára mint társadalmi tárgy, ő maga pedig a maga számára mint társadalmi lény, ahogy a társadalom e tárgyban mint érte-való lényeg lesz.
Amennyiben ezért az ember számára a társadalomban egyfelől a tárgyi valóság mindenütt mint az emberi lényegi erők valósága, mint emberi valóság és ennélfogva saját lényegi erőinek valósága lesz, annyiban az összes tárgyak mint sajátmaga tárgyiasulása, mint egyéniségét igazoló és megvalósító tárgyak, mint az ő tárgyai lesznek számára, azaz tárgy ő maga lesz. Hogy hogyan lesznek számára mint az övéi, az a tárgy természetétől és a nekik megfelelő lényegi erő természetétől függ: mert éppen e viszony meghatározottsága alkotja az igenlés különös, valóságos módját. A szem számára másképp lesz egy tárgy, mint a fül számára, és a szem tárgya maga másvalami, mint a fülé.

Minden lényegi erő sajátságossága éppen sajátságos lényege, tehát tárgyiasulásának, tárgyilag valóságos, eleven létének is sajátságos módja. Nemcsak a gondolkodásban, hanem az összes érzékekkel igenlődik ezért az ember a tárgyi világban.
Másfelől, szubjektíve felfogva: Mint ahogy csak a zene ébreszti fel az ember zenei érzékét, mint ahogy a zeneietlen fül számára nincs értelme a legszebb zenének sem, nem tárgy a számára, mert az én tárgyam csak az én lényegi erőim egyikének igazolása lehet, tehát csak úgy lehet az én számomra, mint ahogy az én lényegi erőm mint magáért-való szubjektív képesség van, mert egy tárgy értelme számomra (csak egy
neki megfelelő érzék [Sinn] számára van értelme [Sinn]) éppen annyira terjed, amennyire az én érzékem terjed, ezért a társadalmi ember érzékei más érzékek, mint a nem-társadalmié; csak az emberi lény tárgyilag kibontakozott gazdagsága által képeződik ki és részben csak ezzel jön létre a szubjektív emberi érzékiség gazdagsága, a zenei fül, a forma szépsége iránt fogékony szem, egyszóval emberi élvezetekre képes érzékek, olyan érzékek, amelyek emberi lényegi erőkként igazolódnak. Mert nemcsak az öt érzék, hanem az úgynevezett szellemi érzékek, a gyakorlati érzékek is (akarat, szeretet stb.), egyszóval az emberi érzék, az érzékek emberi volta csak a maga tárgyának létezése által, az emberiesült természet által lesz. Az öt érzék kiképeződése az egész eddigi világtörténelemnek munkája.

Az érzéknek, amely a nyers gyakorlati szükséglet foglya, csak korlátolt értelme is van.> A kiéhezett ember számára nem exisztál az étel emberi formája, hanem csak ételként való elvont létezése; éppúgy elé kerülhetne legnyersebb formájában, s nem lehet megmondani, miben különbözik ez a táplálkozási tevékenység az állati táplálkozási tevékenységtől. A gondterhelt, szükséglettel bíró embernek nincs érzéke a legszebb színjáték iránt sem; az ásványárus csak a kereskedelmi értéket látja, de nem az ásvány szépségét és sajátságos természetét; nincs mineralógiai érzéke; tehát az emberi lényeg tárgyiasulása kell mind elméleti, mind gyakorlati tekintetben ahhoz, hogy az ember érzékét emberivé tegye, mind pedig ahhoz, hogy megteremtse az emberi és természeti lényeg egész gazdagsága számára megfelelő emberi érzéket.
 
<Mint ahogy a magántulajdonnak és gazdagságának, valamint nyomorúságának - az anyagi és szellemi gazdagságnak és nyomorúságnak - mozgása révén a létrejövő társadalom e kiképeződéshez minden anyagot készentalál, ugyanúgy termeli a létrejött társadalom az embert lényegének emez egész gazdagságában, a gazdag, mindenoldalú és mély érzékű és értelmű embert mint a maga állandó valóságát. ->
Látjuk, hogy szubjektivizmus és objektivizmus, spiritualizmus és materializmus, tevékenység és szenvedés csak a társadalmi állapotban veszíti el ellentétét és ezzel ilyen ellentétekként való létezését; <látjuk, hogy maguknak az elméleti ellentéteknek a megoldása csak gyakorlati módon, csak az ember gyakorlati energiája által lehetséges, s megoldásuk ennélfogva semmiképpen sem csak a megismerés feladata, hanem valóságos életfeladat, amelyet a filozófia nem oldhatott meg, éppen mert csak elméleti feladatként fogta fel. -->
<Látjuk, hogy az ipar története és az ipar létrejött tárgyi létezése az emberi lényegi erők nyitott könyve, az érzékileg előttük levő emberi lélektan, amelyet eddig nem az ember lényegével való összefüggésében, hanem mindig csak egy külső hasznossági vonatkozásban fogtak fel, mert - az elidegenülésen belül mozogva - csak az ember általános létezését, a vallást, vagy a történelmet a maga elvont-általános lényegében, mint politikát, művészetet, irodalmat stb., tudták felfogni az emberi lényegi erők valóságaként és emberi nembeli aktusokként. A közönséges, anyagi iparban ( - amelyet éppúgy fel lehet fogni amaz általános
mozgás részeként, mint ahogy magát az általános mozgást fel lehet fogni az ipar különös részeként, minthogy minden emberi tevékenység eddig munka, tehát ipar, önmagától elidegenült tevékenység volt - ) érzéki, idegen, hasznos tárgyak formájában, az elidegenülés formájában, az ember tárgyiasult lényegi erői állnak előttünk. Az olyan lélektan, amely előtt ez a könyv, tehát éppen a történelem érzékileg legjelenvalóbb, leghozzáférhetőbb része csukva van, nem válhatik valóságos tartalmas és reális tudománnyá.> Egyáltalában mit gondoljunk az olyan tudományról, amely az emberi munkának e nagy részétől előkelően elvonatkoztat és nem érzi önmagában a maga nemteljességét, amíg az emberi működés egy ilyen kiterjedt gazdagsága nem mond neki egyebet, mint teszem, amit egy szóban meg lehet mondani: „szükséglet", „közönséges szükséglet"?

A természettudományok roppant tevékenységet fejtettek ki és folyvást növekvő anyagot sajátítottak el. A filozófia azonban éppannyira idegen maradt számukra, mint ahogy ők idegenek maradtak a filozófia számára. Pillanatnyi egyesülésük csak fantasztikus illúzió volt. Az akarat megvolt, de a képesség hiányzott. Maga a történetírás csak mellékesen van tekintettel a természettudományra, mint a felvilágosodásnak, hasznosságnak, egyes nagy felfedezéseknek a mozzanatára. De annál gyakorlatibban nyúlt bele a természettudomány az ipar révén az emberi életbe és alakította azt át és készítette elő az emberi emancipációt, bármennyire teljessé kellett is közvetlenül tennie az elembertelenedést. Az ipar a természetnek és ezért a természettudománynak valóságos történeti viszonya az emberhez; ha tehát az emberi lényegi erők exoterikus leleplezéseként fogjuk fel, akkor a természet emberi lényegét vagy az ember természeti lényegét is megértjük, ezért a természettudomány elveszíti elvontan materiális vagy jobban mondva idealisztikus irányát és az emberi tudomány bázisává lesz, mint ahogy már most is - jóllehet elidegenült alakban - a valóban emberi élet bázisává lett, és más bázis az élet, más a tudomány számára már eleve hazugság. <Az emberi történelemben - az emberi társadalom keletkezési aktusában - létrejövő természet az ember valóságos természete, ezért az a természet, amely - ha elidegenült alakban is - az ipar által létrejön, az igazi antropológiai természet. ->

Az érzékiségnek (lásd Feuerbach35) kell minden tudomány bázisának lennie. Csak ha belőle indul ki, mind az érzéki tudat, mind az érzéki szükséglet kettős alakjában - tehát csak ha a tudomány a természetből indul ki - csak akkor valóságos tudomány. Hogy az „ember" az érzéki tudat tárgyává és az „embernek mint embernek" szükséglete szükségletté váljék, annak az egész történelem az előkészítési, fejlődési története. Maga a történelem a természettörténetnek, a természet emberré levésének valóságos része. A természettudomány később éppúgy be fogja sorolni maga alá az emberről szóló tudományt, mint az emberről szóló tudomány a természettudományt: egy tudomány lesz.
Az ember a természettudomány közvetlen tárgya; mert az ember számára a közvetlen érzéki természet
közvetlenül az emberi érzékiség (azonos kifejezés), közvetlenül mint a számára érzékileg meglevő másik ember; mert a saját érzékisége csak a másik ember révén van mint emberi érzékiség önmaga számára. De a természet az emberről szóló tudomány közvetlen tárgya; az ember első tárgya - az ember - természet, érzékiség; és a különös emberi érzéki lényegi erők, mint ahogy csak természetes tárgyakban találhatják meg tárgyi megvalósulásukat, úgy csak egyáltalában a természeti lényeg tudományában találhatják meg önmegismerésüket. Magának a gondolkodásnak az eleme, a gondolat életnyilvánításának eleme, a nyelv érzéki természetű. A természet társadalmi valósága és az emberi természettudomány vagy az emberről szóló természetes tudomány azonos kifejezések.

<Látjuk, hogy a nemzetgazdasági gazdagság és nyomorúság helyébe a gazdag ember és a gazdag emberi szükséglet lép. A gazdag ember egyúttal az emberi életnyilvánítás egy totalitását szükségelő ember. Az ember, akiben saját megvalósulása mint belső szükségszerűség, mint szükség exisztál. Az embernek nemcsak a gazdagsága, hanem a szegénysége is - a szocializmus előfeltevése mellett - egyaránt emberi és ennélfogva társadalmi jelentőségre tesz szert. Ez az a passzív kötelék, amely az emberrel a legnagyobb gazdagságot, a másik embert szükségletként érezteti. A tárgyi lényeg uralma bennem, lényegi tevékenységem érzéki kitörése a szenvedély, amely itt ezzel lényegem tevékenységévé lesz.>
5. Egy lény csak akkor számít maga előtt önálló lénynek, ha saját lábán áll, és csak akkor áll a saját
 lábán, ha létezését önmagának köszönheti. Az az ember, aki egy másiknak a kegyelméből él, függő lénynek tekinti magát. De teljesen egy másiknak a kegyelméből élek, ha nemcsak életem fenntartását köszönhetem neki, hanem ha ezenkívül még ő teremtette az életemet, ha a életemnek a forrása, és életemnek szükségképpen ilyen rajta kívüli alapja van, ha nem a saját teremtésem. A teremtés ezért a népi tudatból nagyon nehezen kiszorítható képzet. A természetnek és az embernek önmaga általi léte felfoghatatlan a számára, mert ellentmond a gyakorlati élet összes kézzelfoghatóságainak.

A föld teremtése hatalmas csapást kapott a geognóziától, azaz attól a tudománytól, amely a föld képződését, a föld létrejövését folyamatnak, önlétrehozásnak ábrázolja. A generatio aequivoca* a teremtéselmélet egyetlen gyakorlati cáfolata.
Mármost könnyű ugyan az egyes egyénnek azt mondani, amit már Arisztotelész mond:36 Apád és anyád nemzett téged, tehát benned két ember párosodása, tehát az emberek nembeli aktusa termelte az embert. Látod tehát, hogy az ember a létezését fizikailag is az embernek köszönheti. Nemcsak azt az egy oldalt, a végtelen, progresszust kell tehát szem előtt tartanod, amelyet tekintve tovább kérdezel: Ki nemzette atyámat, ki az ő nagyatyját stb.? Azt a körmozgást is rögzítened kell, amely ebben a progresszusban érzékileg szemlélhető, s amelyet tekintve az ember a nemzésben önmagát ismétli, tehát az ember mindig szubjektum

 * - az ősnemzés - Szerk.
 
marad. Ámde te ezt fogod felelni: Ha elfogadom is ezt a körmozgást, te viszont fogadd el azt a progresszust, amely mindig tovább hajt engem, mígnem azt kérdezem, ki nemzette az első embert és egyáltalában a természetet? Erre csak azt felelhetem: Kérdésed maga is az elvonatkoztatás terméke. Kérdezd meg magadtól, hogyan jutsz erre a kérdésre; kérdezd meg, vajon kérdésed nem olyan nézőpontból történik-e, amelyre nem válaszolhatok, mert fonák nézőpont? Kérdezd meg magadtól, vajon ez a progresszus mint olyan exisztál-e ésszerű gondolkodás számára? Ha a természet és az ember teremtéséről kérdezősködök akkor ilymódon elvonatkoztatsz az embertől és a természettől. Léttel-nem-bírókként tételezed és mégis azt akarod, hogy léttel-bírókként bizonyítsam be őket. Azt mondom neked: Tégy le elvonatkoztatásodról, akkor kérdésedről is leteszel, vagy ha ki akarsz tartani elvonatkoztatásod mellett, akkor légy következetes, és ha az embert és a természetet léttel-nem-bírókként gondolva gondolkodok gondold léttel-nem-bíróként tenmagadat is, aki hát szintén természet és ember vagy. Ne gondolkodj, ne kérdezz engem, mert mihelyt gondolkodol és kérdezel, a természet és az ember létéről való elvonatkoztatásodnak nincs értelme. Vagy olyan egoista vagy, hogy mindent semmiként tételezel és te magad lenni akarsz?
Erre ezt válaszolhatod: Nem akarom a természet stb. semmijét tételezni; én téged keletkezési aktusa felől kérdezlek, mint ahogy az anatómust a csontképződések felől kérdezem stb.

azonban a szocialista ember számára az egész úgynevezett világtörténelem nem más, mint az
 embernek az emberi munka által való létrehozása, mint a természetnek az ember számára való létrejövése, akkor ilymódon megvan a szemléletes, ellenállhatatlan bizonyítéka a maga önmaga általi születéséről, a maga keletkezési folyamatáról. Amennyiben az ember és a természet lényegszerűsége, amennyiben az ember az ember számára mint a természet létezése és a természet az ember számára mint az ember létezése gyakorlativá, érzékileg szemlélhetővé lett, az egy idegen lényeget, a természet és az ember feletti lényeget illető kérdés - oly kérdés, amely magába zárja a természet és az ember lényegtelenségének bevallását- gyakorlatilag lehetetlenié vált.

 Az ateizmusnak - mint e lényegtelenség tagadásának - nincs többé értelme, mert az ateizmus Isten tagadása, és az ember létezését e tagadás által tételezi; de a szocializmusnak mint szocializmusnak nincs többé szüksége ilyen közvetítésre; a szocializmus az embernek és a természetnek mint a lényegnek elméletileg és gyakorlatilag érzéki tudatától kezdődik. A szocializmus az ember pozitív, már nem a vallás megszüntetése által közvetített öntudata, mint ahogy a valóságos élet az ember pozitív, már nem a magántulajdon megszüntetése, a kommunizmus által közvetített valósága. A kommunizmus az állítás mint a tagadás tagadása, ezért az ember emancipációjának és visszanyerésének valóságos, a legközelebbi történeti fejlődés számára szükségszerű mozzanata. A kommunizmus a legközelebbi jövő szükségszerű alakja és energikus elve, de a kommunizmus nem mint olyan az emberi fejlődés célja, - az emberi társadalom alakja. –