Ezzel szemben a tény az,
hogy a kommunista korszak történelemkönyveinek egyoldalú, torz ábrázolását a rendszerváltás óta eltelt több mint két évtizedben alaposan meghaladtuk, mi több, a torz ábrázoláson már a kommunista korszak történelemkönyvei is többnyire túl voltak.

Bizonyítékképpen hadd idézzem Romsics Ignác akadémikust, aki szerint: „Az 1970-es és az 1980-as években tovább folytatódott a történetírás szakszerűbbé válása. Ennek köszönhető, hogy az évek során Horthy és a Horthy-korszak is egyre reálisabb és sokoldalúbb megvilágításba került... A korszak egészének megítélésével kapcsolatban a történészek körében erősödött az a vélemény, hogy a Horthy-rendszer sem fasizmus, sem diktatúra nem volt, hanem leginkább konzervatív jellegű, korlátozott parlamentarizmusként írható le.”

Igaz, nem minden történész volt ennyire reális és sokoldalú. Nemeskürty István például a Requiem egy hadseregért című könyvében ezt írta a doni háborús katasztrófáról: „Kétszázezer embert cinikusan a halálba küldtek; aki közülük mégis életben maradt, veszedelmes propagandát hozott haza: a németek gyűlöletét, a szovjet emberek iránti megértést és azt a biztos meggyőződést, hogy őket szándékosan kergették pusztulásba. De a 2. hadsereg másfél százezernyi halottjának megsiratása később is elmaradt. Valószínűleg azért, mert a vereség Horthy-Magyarország megérdemelt katonai veresége volt; miért is gyászolná a nép Magyarországa az urak Magyarországának hadseregét?”

Azóta persze sok víz lefolyt a Dunán és a Donon is. De olyan sok, hogy még a Parlament előtti Kossuth-teret is az 1944 márciusa előtti állapotba akarják visszaállítani?