Néhány kérdést tisztázni kellene. Vajon a realitásérzék elvesztéséről tanúskodik, ha Sztálin ellenforradalmi fordulatáról beszélünk? Ha ellenforradalom alatt csak a „klasszikus“ restaurációs, fehérgárdista, monarchista szervezkedést értjük, akkor persze lehet igy fogalmazni. Csakhogy létezik más típusú ellenforradalom is. Egymástól függetlenül Trockij a sztálinizmust, Nagy Imre a rákosista rendszert nagyon találóan bonapartista elfajulásnak nevezték.

A bonapartizmus az ellenforradalom egy nagyon sajátos formája. Bonaparte Napolčon a forradalom által felszínre vetett fiatal tüzértábornok a forradalom védelme nevében tört egyeduralomra. Kisajátította a forradalom alapeszméjét, ami a francia forradalom esetében a nemzeti érzés volt, azt hódító nacionalizmussá silányította és igy érte el alantas céljait, koronázta magát világuralomra törő monarchává.
 

Sztálin egy más típusú forradalomban járt be megdöbbentően hasonló utat. Úgy látszik a történelem bizonyos fokig mégiscsak ismétli önmagát. Caesar - Napolčon - Sztálin forradalmak vállán felkapaszkodott ellenforradalmak tipikus képviselői. A hasonlóság abban is áll, hogy e nevezett személyiségek súlyos mozgalmon belüli hatalmi harcok győzteseként kerültek hatalomra (triumvirátusok és azok ármányos felszámolása stb.) mint a legjobb szervezők, a legintrikusabbak, legarrogánsabbak, legravaszabbak.
A sztálinizmus ellenforradalmi jellegét erősítik nemzeti sajátosságai - mert bármilyen hihetetlen, ilyenek is vannak.
Az „eredeti“ orosz sztálinizmus a cári birodalom katonai-bürokratikus vonásait újította fel meglepő pontossággal. A rákosi-rendszer Magyarországon a dzsentrivilágot vármegyerendszerével, sógor-komaságával, bornírtságával tette át „proletárdiktatúrába“.
A forradalomból kinövő bonapartista ellenforradalomnak van két figyelemreméltó sajátossága.
Egyfelől a forradalmi frazeológiával képes hatalmas tömegeket megtéveszteni, elsősorban azokat, akik reménykedtek a bonapartista diktátort hatalomra segítő forradalom eredeti céljainak megvalósulásában. Példaként említhetjük a lengyelek várakozását, akik Napolčontól nemzeti függetlenségük kivívását várták. De ugyanezért tekintettek szerte a világban őszinte hittel Sztálinra a „népek atyjára“, akitől nemzeti és szociális felszabadulásukat várták. Sztálin egyik legrettenetesebb bűne, hogy ezeket a tömegeket becsapta, összetörte hitüket, megalázta a szabadságra vágyó népeket a Szovjetunió határain belül és azon kivül is.

Másfelől, az előbbivel szoros összefüggésben, a bonapartista rendszer szörnyűségei miatt érzett jogos haragot és felháborodást megkísérli kihasználni a forradalom által megdöntött rendszer restaurálására törő „szentszövetségi“ ellenforradalom is, amely a bonapartizmus (sztálinizmus) elleni harc jelszavával álcázva magát a forradalom még megmaradt igazi vívmányai ellen tör. Ez is őszinte tömegek mozgalmát tudja maga mögé állítani gondoljunk csak az orosz nép 1812-es honvédő háborújára, vagy a lipcsei Népek Csatájára. Ezek a tömegek sokszor nem veszik észre, hogy a bonapartista zsarnokság elleni jogos harcba szállva a „szentszövetségi“ restauráció eszközévé válhatnak. Ilyen jelenségek megfigyelhetők voltak az 1956-os magyarországi októberi eseményekben is, ahol az antisztálinista nemzeti tömegmozgalom mellett a kapitalista restauráció erői is megjelentek.
E „szentszövetségi“ irányzatnak kedvelt fogása a bonapartizmus tudatos összekeverése a forradalommal. Kétségtelen persze, hogy ehhez a labdát maga a bonapartista ellenforradalom dobja fel, a „szentszövetségi“ csak él a lehetőséggel. Mindamellett a forradalom híveinek, a forradalom örökségét vállalóknak óvakodni kell attól, hogy besétáljanak ebbe a csapdába.
Anonim szerzőnk megalapozatlan eszmetörténeti állításai sajnos e fogalmi csúsztatás malmára hajtják a vizet. Jelentős tömegű elméleti munkát (keleti és nyugati marxisták műveit) hagyott figyelmen kivül, amikor azt írta: Sztálin „cikkeiben és beszédeiben soha nem lépett túl a marxizmus alapvető igazságainak keretén.“ Itt a legkevesebb, hogy a „Rövid tanfolyam“ elképesztő történelemhamisításaira utaljunk.
Tőkei Ferenc magyar, Lucien Sčve francia filozófusok és sokan mások meggyőzően mutatták ki azt a szinte helyrehozhatatlan kárt, amit a sztálini „Dialektikus és történelmi materializmus“, valamint „A nyelvtudomány kérdéseihez“ és más „remekművek“ okoztak a marxista filozófiában.
Sztálin „gazdasági művei“ máig hatóan megbénították a marxista politikai gazdaságtan fejlődését.
Sztálin hatalmi-adminisztratív úton csirájában fojtotta el az ázsiai termelési mód vitáját, elpusztítva Magyar Lajost, a téma egyik legkiválóbb szakértőjét. Helyette „megajándékozta a világot“ egy primitív, lineáris formációfejlődési elmélettel.
Mint gyakorló politikai gazdaságtan oktató, nap mint nap tapasztalom, hogy a sztálini pszeudomarxizmus milyen rettenetesen mélyen behatolt a köztudatba, mint az „igazi marxizmus“.
Az anonim szerzőnek abban némileg igaza van, hogy Sztálinnak a „szocializmusról vallott nézetei az akkori idők tipikus marxista elképzelései voltak.“ Csak hát, nem mindegy, hogy éppen melyek azok az „akkori idők“. A forradalom előtt és alatt, a hadikommunizmus időszakában Sztálin félművelt autodidaktaként csipegette fel - és laposította el - elvtársai (Buharin, Kámenyev és a többiek) marxista műveltségének legkönnyebben elsajátítható elemeit, köztük az egyenlősítő, messianisztikus tévedéseket is. Később azonban, meghódítva a hatalom egyre magasabb csúcsait, úgy alakította az ideológiát, hogy egyre inkább a korabeli tipikus marxista elképzelésekké csak Sztálinnak a szocializmusról vallott nézetei válhattak.

Igy azután nem egészen érthető anonim szerzőnk könnyedsége, amivel csak mintegy mellékesen említi meg, hogy Buharin egészen mást vallott a 20-as években, mint 1918-ban. Pedig éppen itt rejtőzik a sztálini bonapartista ellenforradalom szubjektív lényege: míg a „régi lenini gárda“ legtöbb tagja, éppen műveltsége révén, képes volt korábbi nézeteit önkritikusan felülvizsgálni, addig a félművelt diktátor - bár nézeteit meglehetősen gyakran váltogatta - képtelen volt bármilyen önkritikára, és minden taktikai indítékú pálfordulását a legigazibb marxizmus alkotó, ámde logikus továbbfejlesztésének állította be, s hatalmi úton az egyedül érvényes igazság rangjára emelte. Ezt tette Buharin, Trockij és mások antimarxista tévedéseivel is, amiket a legtöbb esetben akkor sajátított el és állított be úgy, mint a marxista elmélet és gyakorlat legújabb zseniális eredményét, amikor az igazi szerzők már túlléptek rajtuk, felismerve azok téves voltát. Ez a „fáziseltérés“ a legtöbb esetben az eredeti szerző sorsának megpecsételődését vonta magaután.

Mi tehát a sztálinizmus, e bonapartista ellenforradalom, forrása? Semmi esetre sem a marxizmus oroszországi alkalmazása. Sokkal inkább egy kikerülhetetlennek tűnő történelmi paradoxon, amelyet Lenin - némileg más aspektusból, mint a „leggyengébb láncszem“ elméletét fogalmazta meg: a XX. század elejére az imperializmus permanens válságba, háborúk sorozatába rántotta a világot, Európát, s mindenek előtt Oroszországot. Ez a válság Oroszországban egyre elviselhetetlenebb lett, s igy megteremtette egy politikai forradalom szükségességét, miközben a társadalmi forradalom minimális feltételei sem voltak adottak, sem a gazdaság, sem a kultúra területén. Az orosz polgárság azzal, hogy a februári forradalom után folytatta a háborút, bebizonyította, hogy képtelen a válság megoldására. A forradalmasodott tömegek számára lényegében csak a bolsevikok kínáltak elfogadható megoldást: a háború azonnali befejezését és a földosztást.
A megszerzett hatalom birtokában azonban a bolsevikok egy végzetes tévedést követtek el. Teljesen félreértelmezték Marx tanítását „a kisajátítók kisajátításáról“, azt hitték, hogy a forradalom feladata a tőke és vele együtt az árutermelés felszámolása, holott a rendkivűl elmaradott oroszországi viszonyok között a feladat éppen a tőke felszabadítása lett volna az Oroszországban különösen parazita magántulajdon uralma alól. Azé a tőkéjé, amely Marx szerint nem tud meglenni anélkül, hogy ne forradalmasítsa állandóan a termelőerőket, s amely Oroszországban még messze volt attól, hogy önmaga korlátjává váljon.
A lenini gárda a NEP-ben ugyan rátalált a forradalom helyes pályára állításának egy igen biztató útjára, de a polgárháború igen nehezen felszámolható anyagi és erkölcsi következményei, a középeurópai, sok esetben fasizmusba torkolló, ellenforradalmak fenyegetése, s nem utolsó sorban a Lenin betegsége és korai halála után kibontakozó hatalmi harc a bolsevik vezérkarban, egyszerre egyengették a szívósan hatalomra törő Sztálin „brumaire tizennyolcadikája“ előtt az utat.
A hatalom részleges birtokában Sztálin a hadikommunizmus fenti tévedésen alapuló, Buharin, Trockij, Preobrazsenszkij és mások által korábban kidolgozott elméletére támaszkodva, megalkotta az adminisztratív-tervutasításos gazdaságirányitási rendszert, amelyet a szintén általa kiépített bürokratikus apparátus kiválóan kézben tudott tartani, és amellyel látszólag hatékonyan pótolni lehetett a tőke fent emlitett modernizációs szerepét. Ehhez szükség volt hatalmas mennyiségű centralizált munkaerőre, amit a falu kollektivizálása és a GULAG szállítottak.

A kezdeti látványos eredmények sok becsületes kommunista éleslátását elhomályosították. Anonim szerzőnk idevágó fejtegetései nagyrészt helytállóak. Abban is feltétlenül igaza van, hogy a sztálinizmus nem csupán és nem elsősorban Sztálin személyiségéből származtatható. Lukács György teljes joggal kifogásolta magát a „személyi kultusz“ fogalmát. De nincs igaza az anonim szerzőnek, amikor tagadja a sztálinizmus ellenforradalmi jellegét.
Magának a forradalomnak az okolása e jelenség kialakulásáért nem jogosabb, mintha egy beteg ember saját anyját okolná betegségéért, hiszen ha az anyja nem hozta volna őt világra, akkor beteg se lehetne.
Budapest,1989. október 4-én

(megjelent: Fáklya)

Szerkesztő megjegyzése. Lenin még életében felfigyelt a forradalmi átmenet , és nemcsak a szovjet állam bürokratikus – szélsőbalos torzulására, és utolsó írásaiban Sztálin leváltását javasolta. A sztálinizmus antimarxista emlőn nevelkedettek a mai napig nem képesek megérteni, hogy   " a szocializmus" még sehol a világon nem születtet meg marxi mércével mérve, és egy kezdetleges eltorzult forradalmi átmeneti rendszert  titulálnak „a szocializmusuként”, amelyben még bőven megvoltak a kapitalizmus elemei is..  Az már csak hab a tortán, hogy a tőkés restaurátorok még rá is tesznek erre egy lapáttal. Olybá tűnik hogy” Sztálin továrisnak” megvannak a jobboldali tanítványai is. Bár nandrás bonapartista elfajulásnak nevezi, de ahogy Lenin kifejtetet, ez a baloldaliság/szélsőbal/ nem csupán gyermekbetegsége maradt a kommunizmusnak mint mozgalomnak, és születésben lévő elemeinek, de akutt időskori gyógyíthatatlannak tűnő   is. Ugyanakkor Sztálin a téves antimarxista történelmi korszakolás alapzatán Marxal ellentétben "a szocializmust" árutemelővé léptette elő 1952-bn  megjelent tankönyvében, holott a valóságban még létezettt az átmenet a kapitalizmusról a kommunizmus alsó szakaszára azaz a szocilizmusra.Ez ugye már azt jelenti elvileg, hogy Sztálin jobboldali revizionistává lépett elő, és a reforkommuinistáknak elméleti alapot adott lényegében még Hruscsov előtt.Magyrországon persze még ekkor" Rákosi pajtás" hívei országoltak, legefeljebb az MDP-én belül már megindult az ideológiai harc, és az utódlásért .