Ehhez képest az 1962-es Új magyar lexikon szinte árnyaltan fogalmaz: „Weimar a monopoltőke és a nagybirtok hatalmának érintetlensége mellett kinyilvánította a formális polgári demokratikus jogokat\". De hát miért is firtatta volna a „népi\" demokrácia pártállami történetírása, hogy a kommunista anatémával sújtott Weimar nem kínál-e számunkra is tanulságot? Ez inkább azóta furcsa, amióta a demokráciát polgárira váltottuk, de Weimar megmaradt tabunak. Sőt, a demokrácia ellenségeként bélyegzik meg, aki hasonlóságot mer látni Weimar és a mai Magyar Köztársaság között. Nekem is olvasták már a fejemre, hogy hisztérikus, önriogató értelmiségi vagyok, ha a demokrácia parttalanságától a demokrácia létét féltem. Kioktatóim szerint épp a lényeget felejtem ki a számításból: azt, hogy ma nincs olyan politikai erő, amelyik a demokrácia biztosította keretekkel visszaélve a parlamentarizmust arra próbálná felhasználni, hogy lépésről lépésre egyetlen párt diktatúrájává változtassa. Ez csak a harmincas évek elején, Németországban volt lehetséges, a pénzügyi világválság, a munkanélküliség, az elszegényedő középrétegek révén, melyekre a szélsőjobb szociális demagógiája hatni tudott, s kellett hozzá még a szélsőjobboldalt támogatni kész (manapság pedig szintén nem létező) nagytőke is. Weimart és a mai magyar demokráciát csak a hatásvadász zsurnalizmus hozhatja kapcsolatba - a két szituáció olyan távol áll egymástól, mint Makó Jeruzsálemtől.

Magamba szálltam: nem lehetséges-e, hogy kioktatóimnak visszamenőleg is igazuk van? Akkor a Magyar Hírlap 1933. február 7-én nem szűk látókörű doktrinerségről, hanem éleslátásról tett tanúbizonyságot azzal, hogy a hisztérikus önriogatók ellenében kifejtette: „Hitler nem gondol diktatúrára, Hitler az alkotmánytisztelet Szent György-lovagjává szegődött.\" Ők is mondhatták, hogy diktatúrára törő politikai erő nem létezik, hiszen maga Hitler jelentette ki: „nem felel meg a valóságnak az az állítás, hogy én a birodalmi gyűlés nélkül akarnék kormányozni\". (Nemzeti Újság, 1932. márc. 13.) A Magyar Hírlap a nemzetiszocialisták választási győzelmének hírét is így kommentálta: „négy évig Hitler a kancellár. Ez következik a német választás eredményéből\" - ez, és semmi több. Az akkori önriogatók föltevéséről, miszerint a győztes elsöprő többsége birtokában átalakíthatja az alkotmányt, és a négy évből sokszor négyet csinálhat, a demokrácia doktrinerjei hallani se akartak.

Kezdem másképp látni azt is, ahogyan Weimar akkori miniszterelnöke megpróbálta a világválság Németországot illető következményeit (ha elhárítani nem is), legalább tompítani. Brüning azt szerette volna, hogy a Reichstag összes pártja értse meg: a helyzet most elég súlyos ahhoz, hogy egymás megsemmisítése helyett mind a viszonyok javítására összpontosítsanak. „A válság kiéleződése olyan állapotra vezetett - mondta -, amilyenre nincs példa a modern gazdaságtörténetben.\" 1931 októberében ezért hirdette meg a „minden inkább, mint a második infláció\" politikáját: „az államháztartás egyensúlyának helyreállítása után a kormány minden igyekezetét a valuta árfolyamának fönntartására és a magángazdaság szanálására fordítja\". (Népszava, 1931. okt. 14.) Brüning azt képzelte, hogy a tényeket az ellenzék is be fogja látni: „Németország gyorsabban alkalmazkodott a helyzethez, mint más államok. A német kormány volt az első Európában, amely pénzügyi kényszerrendszabályokkal népszerűtlenné tette magát, de így legalább elérte, hogy a német népet nem kellett egyszerre mindent felforgató intézkedések elé állítani.\" A legnagyobb ellenzéki pártot, a nemzetiszocialistákat azonban a helyzet súlyossága arra ösztönözte, hogy addig sosem látott módszerekkel is fokozzák a harcot a kormány ellen. A holdudvarukba tartozó Hjalmar Schacht, a Birodalmi Bank előző elnöke például kétségbe vonta „a márka pozíciójáról szóló heti jelentések hitelességét\", vagyis hamisítással vádolta kormánypárti utódát. Naivitásában Brüning el sem tudta képzelni, hogy egy pénzügyi szakember pártpolitikai megfontolások miatt sutba dobhatja a szakmai tekintélyét. Válaszbeszédéből kiderült, hogy még a nemzetiszocialista párt taktikájában is logikát keresett, mondván: „nem értem, miért hirdet harcot a jobboldal a szükségrendelet ellen, amikor a nemzetiszocialista pártról a saját programja alapján el nem lehet képzelni, hogy vállalná a felelősséget a bankok ellenőrzéséről és a túlzottan magas nyugdíjak leszállításáról szóló szükségrendelet leszavazásáért?\" A helyzet súlyosságára tekintettel a szociáldemokraták megszavazták a szociális juttatásokat mérséklő szükségrendeletet, csak a jobboldal legnagyobb ellenzéki pártja viselkedett úgy, mintha ezzel az intézkedéssel a kormány csupán gyötörni akarná „a német embereket\". Brüning az együttműködés érdekében kész lett volna kompromisszumokra is: 1931. október 17-én bejelentette, hogy „a kormány nem ragaszkodik mereven a szükségrendeletek mai formájához\", hanem „szívesen lát józan módosító indítványokat\". A nemzetiszocialista párt erre válaszul „a ház azonnali feloszlatására és új választások kiírására tett indítványt\". (Népszava, 1931. okt. 17.) Amikor ezt 252 igen ellenében a Reichstag 320 képviselője elutasította, „a nemzetiszocialista képviselők zajos tüntetés közepette kivonultak az ülésteremből\".

S e ponton jött el az ideje, hogy töredelmet gyakoroljak: amit fentiekre válaszul Brüning nyilatkozott, az nevetségessé tesz mindenkit, aki hasonlóságot vél látni Weimar és a mi időnk között: „Napról napra nyilvánvalóbb, hogy milyen szegény gondolatokban a jobboldal agitációja, hiszen még arra az alapvető kérdésre sem válaszolt, hogy mobilizálni kell-e a valutát, vagy pedig inflációnak kell-e jönnie? A kormányrendszer ellen folytatott harcban a jobboldal nem állított fel semmiféle világos programot. Ez a tábor csak a hatalmat akarja\". (Ujság, 1932. márc. 10.) És a vád valóban nem volt igaz: Hitler (1932 áprilisában) igenis válaszolt a legalapvetőbb kérdésre, ti. arra, hogy ki a felelős a helyzetért. Amikor a német gazdasági élet vezetőivel találkozott a düsseldorfi Iparos Klubban, leszögezte: „a német nyomort nem a világválság okozza, hanem az, hogy a rossz vezetők nem törődnek a nép létérdekeivel\". Hogy kik a rossz vezetők, azt a jelenlévők kitalálhatták.

A kormány kénytelen volt a legszegényebbek érdekében további rendelkezéseket is beterjeszteni, így „az adósságok törléséről szóló törvény 8. szakaszát, amely az új munkahelyek teremtésére adható kölcsönre ad felhatalmazást\". A nemzetiszocialista párt dühöngve látta, hogy a törvényt 283 szavazattal 256 ellenében elfogadják, ők tehát elérkezettnek látták az időt, hogy a kormány ellen bizalmatlansági indítványt nyújtsanak be. A Nemzeti Újság tudósítása szerint (1932. máj. 11.) „a vihar akkor tört ki, amikor Göring nemzetiszocialista képviselő kijelentette, hogy a Brüning-kormánynak távoznia kell, mert csődöt mondott úgy külpolitikailag, mint belpolitikailag.\" Legfőbb bűnük, hogy „Brü­ning a hazaáruló szocialistákkal kormányoz\". Külön kikelt Groe­ner belügyminiszter ellen, aki megelégelve a német városok utcáin egyenruhában masírozó, a lakosságot megfélemlítő önvédelmi gárda, az SA atrocitásait, a szervezet betiltására készült. Göring szerint „a kormány az SA leszerelésével a német nemzet szabadságvágyát akarja leszerelni\". A Pesti Napló 1932. május 11-én megírta, mivel indokolja akcióit az SA: „a keleti határok mentén lengyel támadást vártak és a támadás elhárítására folytattak harcszerű készülődéseket\". Mintha a Magyar Gárdát hallanám, amint létrejöttét próbálja igazolni: ők hivatkoztak arra, hogy egy szlovák támadás esetén majd megvédik az országot. De persze valódi hasonlóság ebben sincs, hiszen Groener erre azt válaszolta, hogy „ha a német határokat ellenség fenyegetné, akkor nem a nemzetiszocialista rohamosztagoknak kellene felvonulni ellenük, hanem minden német polgárnak\". Mondta pedig ezt akkor, amikor a nemzetiszocialisták vezére már leszögezte: „nemcsak a zsidó fajú, hanem az érzületében nem nacionalista németfajú ember sem számít németnek\". (Idézi Kolnai Aurél a Századunk 1932/4. számában.) Nálunk viszont esze ágában se volt senkinek azt állítani, hogy aki nem a legnagyobb ellenzéki pártra szavaz, az nem magyar.

A Weimari Köztársaság elnöke, Hindenburg amiatt vonta kérdőre Groenert, hogy az SA-val egyidejűleg nem tiltotta be a baloldal Reichsbanner nevű szervezetét is, hiszen (szerinte) a kettő egyformán veszélyes. Groener erre válaszoló, nevetséges érvelése is olyasmi, ami ma nálunk nem hangozhatna el: „a baloldali szövetséget azért nem oszlatták fel, mert ez a szövetség az alkotmány alapján áll\". A doktriner demokratáknak persze nem tetszett ez az okfejtés, ők ragaszkodtak ahhoz, hogy a demokrácia ellenségeit nem szabad megfosztani attól a joguktól, hogy szétverjék a demokráciát. A Deutsche Allgemeine Zeitung úgy látta, ez is Hitlerék malmára hajtja a vizet: „világosabban, mint a nemzetiszocialista rohamosztagok betiltásával, nem lehetett volna meggyőzni a népet arról, hogy nagy szükség van a radikális kurzusváltozásra\".

A nemzetiszocialisták folyamatosan gondoskodtak arról, hogy a Reichstagban ülésnap ne múljon el esemény nélkül. Amikor a csoportos kivonulás, a folyamatos közbeordítozás már nem volt elég, 1932. május 12-én a nemzetiszocialista frakció négy tagja a Reichstag folyosóján megvert egy Klotz nevű (a Reichsbannerrel szimpatizáló) újságírót. Ennek hírére Loebe, a Ház elnöke a négy botrányokozót a házszabályok megsértése címén harminc ülésről kitiltotta. A náci frakció tiltakozott, szerintük nem az a botrány, amit párttársaik hazafias felindulásból csináltak, hanem az elnök vérlázító döntése. Mivel a négy képviselő nem volt hajlandó távozni a teremből, a rendőrség kordont vont a parlament köré, és megszállta a bejáratokat. S itt újra olyan momentum következik, ami ellenem bizonyít: a náci képviselőknek eszükbe sem jutott lebontani a kordont a parlament körül, pedig biztosak lehettek afelől, hogy büntetlenül megúsznák. Nyílt titok volt ugyanis, amit egy dr. Freisler nevű nemzetiszocialista képviselőnek válaszul (aki a szociáldemokrata irányítás alatt álló porosz igazságszolgáltatás ügyeit akarta felülvizsgáltatni) Pick képviselő mondott: „a nemzetiszocialistáknak nincs okuk felháborodásra, hiszen a német bíráknak több mint 50 százaléka nemzetiszocialista, csak meg kell nézni, milyen ítéleteket hoztak kommunisták és milyen ítéleteket fasiszta vádlottak ügyében\" (Ujság, 1932. máj. 26.). Az pedig még inkább csak Weimarra jellemző, ami Goebbels naplójában olvasható az 1932. április 14-i dátum alatt: „Azt hiszem soha, egyetlen ellenzéki mozgalom sem volt annyira biztos a sikerében, mint mi vagyunk. Úgy beszéljük meg a hatalomátvételkor időszerűvé váló személyi kérdéseket, mintha már mi lennénk kormányon...\" Kolnai Aurél is arról számol be, hogy „a rezsimváltozás vielleicht in einer Woche (talán egy hét), jelenti ki türelmetlenül Hitler\". Hogy Weimar legnagyobb ellenzéki pártjának vezetője mit várt ilyen türelmetlenül, az leginkább 1931. december 13-i, Brüninghez intézett leveléből derül ki: „ha jogszerűen kerülünk hatalomra, utána mi határozzuk meg, mi a jogszerű\" - s ez megint egy újabb adalék a weimari párhuzam képtelen voltához: ilyesmit a magyar jobboldal vezére semmi pénzért ki nem mondana.

Akadtak persze, akik szívesen felgyorsították volna az eseményeket. A Népszava 1931. november 27-én arról számolt be, hogy „a rendőrség által Wagner nemzetiszocialista képviselő boxheimi házában lefoglalt iratokból kiderül: ha az október 16-ra virradó éjszakán [a Házban lezajlott bizalmi szavazás napján - Ny. A.] Brüning megbukott volna, a nemzetiszocialista rohamosztagok akcióba lépnek\". A „boxheimi okmányok\" dolgában az ügyészség „altatta\" a nyomozást (1933 után pedig szerzőire magas pozíciók vártak). Hitler nyilatkozatban határolta el magát, és „baloldali provokációra\" tett homályos célzásokat, a doktriner demokraták pedig bizonyítva látták, hogy a rohamosztagokkal való alaptalan riogatás miatt kár lett volna csorbítani a demokráciát. 1932. március 18-án megint a baloldal szégyenkezhetett: kiderült, hogy „a belügyminiszter rendeletére a nemzetiszocialista párt valamennyi irodájában házkutatást tartottak\". A dologban az volt a kínos, hogy előzőleg „a nemzetiszocialista párt röpcédulákon hívja fel rendőrséget, se gumibotot, se lőfegyvert ne használjon a nemzetiszocialista csapatok ellen\". A brutális rendőri fellépéséhez képest bagatellnek tűnt, hogy a házkutatások során mire derült fény: „az első választási menet tartamára a párt rohamcsapatai Nagy-Berlint körülzárását tervezték\". (Lám, Nagy-Budapest körülzárását is nálunk csak Budaházyék tervezték, s nem a legnagyobb ellenzéki párt.) A Berliner Tagblatt ugyan azt írta, hogy a rendőri akció „az állam önvédelmi cselekedete volt, hiszen csak így lehetett garanciát teremteni arra, hogy bírói úton nem fogják lehetetlenné tenni az eljárást, melyet az államrezón kényszerített ki\", de a demokrácia doktriner védelmezői azt vallották, hogy semmiféle „államrezón\" nem élvezhet elsőbbséget a demokratikus alapjogokkal szemben, akkor sem, ha - mint az Ujság 1932. március 25-i számából kiderül - a nemzetiszocialista párt el volt tökélve, „ha a választás eredménye úgy ütne ki, hogy Hitler nem lehet a birodalom elnöke, a következő 24 órában a rohamosztagok akcióba lépnek és puccsszerűen magukhoz ragadják a hatalmat\".

A Weimarral foglalkozót persze az is megtéveszthette, amit a kortársi elemző írt, például a Szocializmus című folyóiratban, 1932-ben. Gergely Győző szerint „a weimari pártok nem tanúsítottak elegendő erélyt a jobboldali gyilkosságok megelőzésében, és nem számoltak le ezeknek a bírói emelvényen helyet foglaló támogatóival\". Mi már, saját kortársainktól megkaptuk a kioktatást, miszerint a demokrácia elleni bűn lett volna „kellő erélyt tanúsítani\". S amit Gergely Győző tanulságként leszűrt, miszerint „világjelenség az a téves nézet, hogy a demokráciának tűrnie kell az ellene való agitációt, tétlenül kell néznie az ellene való fölvonulást és keblét kitárva kell fogadnia a szívének irányzott döfést\", maga a tévedés, hiszen tudjuk, hogy a weimari demokráciát az agresszív jobboldaltól félteni akkor sem volt egyéb, mint hisztérikus önriogatás.