Patkányút – történelmi háttérrel (6. rész)
Szemenyei-Kiss Tamás 2009.03.01. 08:14
1945. április 23.-án a Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány – eleget téve a háborús és népellenes bűnöket szankcionálni rendelő nemzetközi törvényeknek – a 1690/1945. ME rendelet 1. paragrafusával a Magyar Királyi Csendőrséget, mint testületet megszüntette. A csendőrségben szolgált embereket elbocsátották és igazolási eljárás alá vonták – ezt a Belügyminisztériumban „A volt csendőrségi személyek igazolására alakult különleges igazoló bizottság” végezte. A hadifogságból hazaszállított és önként hazatelepült csendőröket a határon letartóztatták, internálták, majd akiknél indokolt volt, azokat a Népbíróság elé állították. A demokratikus Magyarországon 1996-ban, amint az ismert, mindez nem a háborús bűntetteket üldözni rendelt, 1990 után hazánk által is aláírt nemzetközi törvények szellemében zajlott le. – Dr. Képíró Sándor egykori csendőrtiszt esetében a Buenos Aires-ben lévő diplomaták segítették a hazatérést, büntetlenséget ígérve annak a személynek, akinek ügyében még vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó jelentette ki 1943. október 11-én – megnyitva az Újvidék-aktát – hogy „a legnagyobb mértékben sajnálatos és megbocsáthatatlan hatalmi túlkapás tetteseit meg kell büntetni”.
Eichmann-kommandó és a Magyar Királyi Csendőrség
A már említett, napjainkban nemzetinek nevezett, jogvédő szolgálat aktivistái a dr. Képíró Sándor ügyében szorgalmazott vizsgálat megkezdése óta kétségbe vonják, hogy az egykori csendőrparancsnok részt vett volna a magyarországi zsidók deportálásában. Előbb arra hivatkoztak, hogy a Vezérkari Főnökség (VKF) Különbírósága által 10 év szabadságvesztésre ítélt ügyfelük 1943. december 14. és 1944. június 1. között nem láthatott el szolgálatot a Csendőrség kötelékében… - később a miskolci csendőriskola parancsnoki tisztségét látták összeegyeztethetetlennek azzal a deportálási paranccsal, melyet Jaross Andor belügyminiszter juttatott el az ország minden csendőrkörzetébe.
Ha kizárólag csak a bizonytalan identitású szolgálat adataira és információira alapozottan vizsgálnánk az Argentínából hazatelepült csendőrtiszt múltját, figyelmen kívűl hagyva azt is, hogy a védett személy képtelen számot adni a háborús években, majd az azt követő 1945-1948 közötti tevékenységéről, elképzelhető: ugyanarra a következtetésre jutnánk, mint a jogvédők szolgálatvezetője.
A helyzet azonban ennyire nem reménytelen.
– A történelmi tények, a túlélők tanúvallomásai, nem utolsósorban pedig az irattári dokumentumok cáfolják dr. Képíró Sándor és a védelmében csatasorba állt történészek, jogászok állításait, mindenekelőtt a zsidók 1944-es deportálásait illetően.
Mauthausenben állították össze azt az 500-600 fős speciális egységet, amely a Birodalmi Biztonsági Főhivatal (Reichssicherheitshauptamt – RSHA) terveinek megfelelően tevékenykedett 1944. március 19. után, Adolf Eichmann SS-alezredes irányítása alatt. Az Eichmann-komandó alvezérei között ott volt Dieter Wisliceny, aki 1942-ben a szlovák, 1943-ban a görög zsidók deportálását intézte, Theodor Dannecker, a francia, bolgár és olasz akciók vezetője, valamint Alois Brunner, az osztrák, cseh, francia és görög zsidók deportálója – ezek a specialisták, a Sondereinsatzkommando Eichmann (SEK) különítmény katonái a Magyar Királyi Csendőrség operatív egységei mellett hivatalosan „tanácsadóként” végezték munkájukat.
E ponton említeni szükséges a tárgyalt csendőrszázados múltját védelmező civil egyesület, az NJA két olyan állítását, melyeket a rendelkezésemre álló irattári dokumentumok cáfolnak. Ezek egyike az a vélelem, hogy dr. Képíró Sándor nem vett részt a zsidók és más megsemmisítésre szánt társadalmi csoportok deportálásában… Kolozsvár után, 1944. augusztus 1.-től – amint az a cikksorozat korábbi fejezeteiből ismert – a Waffen-SS egységei által megszállt Magyarországon az újvidéki vérengzést követően a lehető leghamarabb ismét szolgálatba állították azokat a katona- és csendőrtiszteket, akiknek lojalitásában a német vezetés megbízott valamint jelentős tapasztalatokkal rendelkeztek a tisztogatás nemzetiszocialista gyakorlatát illetően. A debreceni, miskolci és a szolnoki csendőrkerületek tevékenységi körében az eddig minden felelősségre vonást elkerült csendőrszázados két városban is tevőlegesen vett részt a deportálásokban.
Szolnokon a zsidók beszállítására és a gyűjtőtáborok belső őrizetére, más gyűjtőtábor-központokhoz hasonlóan e helyen is más városból iderendelt karhatalmat vettek igénybe – az országszerte alkalmazott gyakorlattól eltérően azonban nem csendőrszázadokat, hanem sátoraljaújhelyi, miskolci és nagyváradi tanegységeket, a csendőriskolák hallgatóit. Ez pedig a kiképzők (többek között a tárgyalt iskolaparancsnok dr. Képíró) tudta nélkül nemigen történhetett meg. Ezek a tanegységek a helybelieket részben ismerő helyi csendőrökön is túltéve, kíméletlenül hajtották végre a feladatokat.
A miskolci és debreceni csendőrkerület tagjai középkori módszerekkel igyekeztek rábírni a vármegyei zsidóság vagyonos vagy annak vélt tagjait elrejtett értékeik bevallására. Többek között a fejjel lefelé kikötött emberek meztelen talpát ütötték. A „pénzverde” bevezetett szokása a helyi sajtó adatai szerint közel kétmillió pengőnyi értékkel növelte a „nemzeti vagyont” (többnyire a csendőrök magánvagyonát.) – Az elszenvedett gyötrelmek és a kilátástalanság miatt ezekben a gyűjtőtáborokban is sokan önkezükkel vetettek véget életüknek, jórészt méreggel, de volt akit a bejáratokat őrző népi német (Volksbund) vagy az ezekből a körökből verbuvált Deutsche Miliz (DM) önkéntesei lőttek le.
Az NJA, nyilvánvalóan a védencük emlékirataira alapozottan, célzatosan emlegeti fel, hogy dr. Képíró Sándort és még 10 csendőrtisztet a magyarországi katonai bíróság 1944. február 18-án felmentette a Szegeden emelt vádak alól. – Ténylegesen azonban az újvidéki „hatalmi túlkapások” elítéltjeit nem mentette fel sem a VKF Különbírósága, sem pedig Horthy Miklós kormányzó, hanem a német inváziót követően a Harmadik Birodalom vezetői, mindenekelőtt Edmund Veesenmayer nagykövet, teljhatalmú birodalmi megbízott követelte Horthy Miklóstól, hogy az SS tábornokaiként visszatért főtiszteket és a szegedi perben elítélt honvéd- és csendőrtiszteket részesítse kegyelemben, állítsa vissza a szolgálati viszonyukat…
- Így, 1944. március 19. után az érintettek február 18-i dátummal mentesültek a Szegeden hozott ítéletek alól. Szükséges kihangsúlyozni azt is, hogy a csendőrszázados szerinti „szolgálatba visszahelyezés” június 1.-i dátumát semmilyen ésszerűség sem indokolta, a front közeledett, és ha már a kormányzó kegyelmi rendeletét közel fél évvel korábban kihirdették – akkor mivel indokolták volna (német megszállás és hatalmi viszonyok mellett!) a szolgálat végzését?
Háborús bűnösök az államszocializmus gépezetében
2006 augusztusában Gyurcsány Ferenc miniszterelnök az MSZP közgazdasági tagozatának egyik űlésén jelentette ki, hogy „jelenleg az itt maradt államszocializmus leépítése zajlik…” – A második világháborút követő államszocialista politikáról, magáról a struktúráról beszélve nehéz ugyan általánosítani, de a gazdasági helyzet, a társadalmi morál és a cikksorozatunk témáját képező háborús bűnösök megítélése az utóbbi évtizedekben nem sokat változott.
Még 1960-ban, Adolf Eichmann elfogása és Izraelbe szállítása után, űlt össze az MSZMP Külügyi Bizottsága eredetileg azzal a céllal, hogy a „Mester”, a magyarországi zsidók deportálása legfőbb irányítójának a kiadatását kérjék az izraeli hatóságoktól. – A Külügyi Bizottság még a határozat megszövegezése előtt véleményezésre küldte el tervezetüket a pártapparátusnak, személyesen Kádár János elvtársnak. – Részlet az MSZMP Külügyi Osztálya 127/SE/1960 számú „Szigorúan titkos” minősítésű jegyzőkönyvéből:
Kádár János: „Egyeztessünk a baráti országokkal – ez helyes. Másik feladat, megfelelő dokumentumok összeszedése, bizonyos anyagok publikálása. Az nem lesz célszerű, hogy minden lap első négy oldala ezzel legyen tele. Ezt nem kell csinálni. Utána az van, hogy Argentínával mit csináljunk?… Ez mérlegelendő. Mérlegelendő, hogy célszerű-e vagy nem célszerű. Ezt erősen mérlegelni kell, mert most úgy vagyunk velük, hogy nagysokára elszánták magukat, hogy mozdonyokat vesznek tőlünk. S ezzel a dologgal túl sokat foglalkozunk, akkor háborús bűnöst se kapunk, de mozdonyt se vesznek tőlünk…”
1990 után már mozdony sem kellett a rehabilitálásokhoz. Az Antall- és a Boross-kormányok szinte futószalagon gyártották a rehabilitálási okmányokat, nemcsak a már ismertetett háborús bűnösök, gróf czegei Wass Albert és Kecskési Tollas Tibor esetében, hanem konkrétan az újvidéki tömeggyilkosságok napjaiban kompromittálódott Kovács Jenő csendőrszázados ügyében is. Az 1993-ban leporolt fél évszázados iratok tanulmányozását követően a Legfelsőbb Bíróság 1994. április 18.-án hozott Bfv. X. 3130/1993/3. sz. ítéletében minden vád alól felmentette a háborús bűntettekért – az újvidéki „razzia” napjaiban elkövetett bűncselekményekért – elítélt és 1957-ig szabadságvesztést szenvedett csendőrtisztet, majd az ítélet kézhezvétele után azonos elbírálás alá esett, mint a demokratikus tevékenységükért elítélt, kárpótlásra érdemes nemzeti ellenállók. Kovács Jenő egykori csendőrszázados 1994 tavaszán már a rehabilitált honvéd- és rendőrtisztek társaságában, egyenruhában tiszteleghetett a rákoskeresztúri temető 298-as parcellájában, a Nemzeti Pantheonban eltemetett – 1947-ben kivégzett – Láday István csendőrezredes sírjánál…
Miért éppen Argentínába?
2006. február 13.-án Kulcsár Anna újságírónak adott interjújában két olyan kijelentése is elhangzik, melyek mindenképpen kételyeket ébreszthetnek a tényfeltárókban és az Olvasókban. – „Annak idején (1944. december 2-án – a Szerk.) harcoló csapatokkal mentem ki és fokozatosan vonultam vissza…” Ugyanebben az NJA-közlemények között is olvasható beszélgetésben közölte – ugyanarról – hogy „Politikai okokból hagytam el az országot.” A két állítás közül az egyik nyilvánvalóan nem helytálló, különösen akkor, ha egy még korábbi nyilatkozatában azt olvashattuk: a miskolci csendőriskola parancsnokaként nem folytatott harci cselekményeket – mikor december 2-án észlelte a Waffen-SS egységek visszavonulását, akkor parancsot és különösebb előkészületeket mellőzve a tanszázad egy részével előbb a mai Szlovákia területére vonult, majd Ausztriába, mindvégig követve a visszavonuló német csapatokat. Helytállásról, fegyelemről, honvédelemről vagy katonai-csendőrségi fegyelemről egyetlen mondatot sem olvashatunk az emlékirataiban. Természetesen voltak olyanok, nem is kevesen, akik 1945 és 1948 között politikai okokból hagyták el az országot a világháború befejezése után vagy a szovjet megszállás, a nekik nem tetsző politikai berendezkedés miatt – de elmenekülni leginkább azoknak volt ajánlatos, akik megtorlástól tarthattak. Ilyenek voltak a hungarista állam vezetői, a nemzetiszocializmus elkötelezettjei és a háborús bűnösök. Ez utóbbiak távoli kontinenseken – többnyire álnéven – tartós hontalanságra rendezkedtek be. Az „Argentin Katolikus Egyház segítségével” illetve a „Nemzetközi Vöröskereszt útján 1948-ban” ellentmondásai ugyanebbe a sorba tartoznak…
Az újvidéki vérengzésnek, melyben dr. Képíró Sándor tevékeny részvétele vitathatatlan, annak idején igen komoly viszhangja volt a háborúban álló Európában is. Bajcsy-Zsilinszky Endre már az 1943-ban ismertetett memorandumában figyelmeztette az Országgyűlést és az ország vezetőit, hogy a délvidéki magyarság iszonyú árat fizethet az újvidéki események ki nem vizsgálása miatt – többek között ennek tudható be Horthy Miklós döntése, melyben kötelezte Szombathelyi Ferencet a büntetőeljárás lefolytatására. (Az már egy külön fejezet tárgyát képezné, hogy a kormányzó azt a katonai vezetőt – a VKF első emberét – bízta meg a feladattal, aki maga is felelős volt az ott történtekért, ti. ő utasította „razziára” az odavezényelt honvéd-, csendőr- és folyamörség-egységeket.) – Az „iszonyú árat” a délvidéki magyarság már 1944 végén, 1945 elején megfizette: Képíró Sándornak és társainak tudható be egyértelműen, és annak hogy a háborús bűnösöket nem vonták felelőségre – a partizánok, és a jugoszláv politikai vezetés az újvidéki áldozatok számát tízszeresen meghaladó büntetőhadjáratba kezdett, egész falvakat, nagyobb községeket töröltek le a térképről, magyar nemzetiségű lakóikkal egyetemben.
1946. április 30-án véglegesítették a magyarországi háborús bűnösök névsorát, amelyben 31 csendőrtiszt neve szerepelt – az összes háborús bűnös (618 fő) 5 százaléka. A felelősségre vonás szempontjai a következők voltak: 1./ részvétel a csendőrség „nyilasítása” utáni utódszervezetekben
2,/ az újvidéki kegyetlenkedésekben részt vettek kategóriája
3./ a zsidó lakosság deportálásában aktivitást mutatóké.
1945 után ezek közül összesen 320 személyt vontak felelősségre. - Később, 1956 és 1961 között, e körben összesen 140 ítélet született Magyarországon az egykori csendőrök ellen. – A Nyugat-Európába, Ausztráliába, Észak- és Dél-Amerikába menekült személyek kivonták magukat a háborús bűnösségüket vizsgálók hatóköréből (egyúttal a nemzetközi törvények hatálya alól is!) – majd 1990-et követően Magyarországra települve azt a lehetőséget is kizárták, hogy a demokratikus országok valamelyike alkalmazza velük szemben a háborús bűnöket szankcionálni rendelő nemzetközi törvények valamelyikét.
Az argentínai emigrációról, mint a háborús bűnösöknek menedéket, törvényen kivűliséget biztosító exiliumról, külön is kell szólni. A „Nemzetközi Vöröskeresztre” vagy az „Argentín Katolikus Egyházra” hivatkozás többnyire a német titkosszervezet, az ODESSA és a Henney-Nyisztor-Tarnói által létrehozott nyilas HMH mentőtevékenységét takarja. – Otto Skorzeny, Alfred Naujocks, Richard Gehlen, Robert (Rodolfo) Freude, Hans-Ulrich Rudel, Alois Brunner, Antonio Caggiano, Emil Dewoitine és Franz Stangl voltak a legismertebbjei az Argentínába történő kimentéseknek – de a Vatikánban, Svájcban, Nyugat-Németországban, Olaszországban, Paraguay-ban és Chilében (minimális mértékben még Szíriában is) tevékenykedett katolikus egyház vezetői komoly segítséget nyújtottak a horvát, magyar, belga, német, osztrák nemzetiszocialisták mentésében. Az természetesen nem állítható teljes bizonyossággal, hogy a zsidóktól elrabolt vagyonok részét képezték-e ezeknek a titkosszervezeteknek – vagy egyenesen a kimentett személyek magánvagyonának – de ismerve a második világháború alatti tevékenységüket, élve a gyanúperrel, az ellenkezője sem zárható ki.
|