Azon a napon –30 C volt Újvidéken és a Duna be volt fagyva. Az emberek nagy részét elvitték otthonaikból, és a dunai ’strandon’ gyilkolták meg. Négyesével kellett felsorakozniuk: férfiaknak, nőknek, gyermekeknek. Megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek le, és aztán arra kényszerítették őket, hogy a nagy lékhez menjenek, amit a magyar katonák vágtak a jégbe. Aztán lelőtték őket, és holttestüket a jég alá dobták. Ezeket szemtanúktól tudom. Ma 828 zsidó áldozatról tudunk, akik az újvidéki vérengzésben haltak meg…” (Részlet Schosberger Pál vallomásából – Centropa, Oral History)

 „Az újvidéki vérengzés három napig tartott. A házunkból, a Mileticeva utcában minden lakót meggyilkoltak, és mindezt a ház előtt tették. Csupán két kisbaba menekült meg, Kerényi Sándor és Goldstein Gyurika. A szolgálók párnába rejtették őket, és így menekültek meg… A vérengzés három napjában Újvidéken tilos volt bármiféle gyülekezés akár nyilvános helyen, akár a házakban. Minden bolt bezárt; a városban nem volt forgalom, a telefonvonalakat elvágták és tilos volt rádiót hallgatni. Az első két napon körülbelül húsz embert öltek meg. Sajnos, az áldozatok száma nem volt elég magas a magyar hatóságoknak, úgyhogy új megközelítést rendeltek el. Így az utolsó napon a vérengzés a Mileticeva utcából indult, abból az utcából, ahol laktunk. Az egész családomat meggyilkolták a ház előtt, ahol laktunk, éppúgy, ahogy az utca minden egyes lakóját. Miután az embereket megölték az utcán, a magyar katonák fogták a holttesteket, és a Dunába dobták őket.

Azon a napon –30 C volt Újvidéken és a Duna be volt fagyva. Az emberek nagy részét elvitték otthonaikból, és a dunai ’strandon’ gyilkolták meg. Négyesével kellett felsorakozniuk: férfiaknak, nőknek, gyermekeknek. Megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek le, és aztán arra kényszerítették őket, hogy a nagy lékhez menjenek, amit a magyar katonák vágtak a jégbe. Aztán lelőtték őket, és holttestüket a jég alá dobták. Ezeket szemtanúktól tudom. Ma 828 zsidó áldozatról tudunk, akik az újvidéki vérengzésben haltak meg…” (Részlet Schosberger Pál vallomásából – Centropa, Oral History)

 A magyar politikai vezetés felülírja a nemzetközi jogot?

Nem kis ellentmondás van abban, hogy az Antall-kormány éveiben, Boross Péter belügyminisztersége és a napjainkban „fajvédelmi miniszterként” emlegetett Für Lajos honvédelmi minisztériuma idején, azzal a jelszóval, hogy igazságot akarnak szolgáltatni azoknak a honvédtiszteknek, akik nem írták alá a Kádár-féle Tiszti Nyilatkozatot – szinte rehabilitálási láz tört ki. Elmondása szerint ekkor kapta vissza rangját és egyenruháját az a Szalay Róbert karhatalmista százados, aki ugyan aláírta a szabadságharc leverése után a hűségnyilatkozatot, de később köztörvényes bűncselekmények miatt ítéltek el és zárták ki a hadseregből. (Ő volt az is, aki a Fidesz-FKGP-MDF koalíció éveiben 1956-ot a hungarista hatalomátvétel folytatásának tartotta és az első hitelesen megválasztott miniszterelnöknek Szálasi Ferenc „Nemzetvezetőt” – az utolsónak pedig Orbán Viktor kormányfőt nevezte meg…)

Kéry Kálmán egykori Horthy, majd Szálasi-tiszt javaslatára ezeket az eljárásokat kiterjesztették az 1945 utáni népbírósági eljárások elítéltjeire is – a büntetöjogi rehabilitáció bírói gyakorlatához az 1994 januárjában hozott alkotmánybírósági határozat szolgáltatott jogi hátteret, az a határozat, amely kétségbe vonta, majd megsemmisítette a második világháború utáni Népbírósági törvényt. A háborús bűntettek miatt elítélt (a cikksorozatban már említett) Wass Albert és Kecskési Tollas Tibor teljes rehabilitálása és kitüntetése mellett 2005-ig összesen 5400 ügyben állították helyre a kérelmezők egykori rangját és egedélyezték számukra az egyenruha viselését. Ahogy azt Kovács Tamás történész az egyik 2007-ben elhangzott előadásában kijelentette: „Erkölcsi, jogi zsákutcába jutottunk – a rehabilitálások tekintetében jogi trükközés zajlik.” Lehetett is némi igazsága, hiszen az 1990 után elkezdődött felülvizsgálatok során együtt, azonos eséllyel indult ebben a rehabilitációs versenyben az ártatlanul meghurcolt a háborús bűnösökkel: a kilencvenes évek végére – a második ún. nemzeti kormány idejére – Szálasi volt tábornokai, hivatalnokai és a kollaboránsok is célegyenesbe fordulhattak. Összesen 21 altábornagy, 19 vezérezredes, 742 alezredes, 852 hadnagy, 944 százados, 969 őrnagy és 983 főhadnagy kapta vissza a csillagait, az egyenruháját és a rangjukhoz illő nyugdíjakat. Rehabilitálták vitéz kisbarnaki Farkas Ferenc vezérezredest (Szálasi elhelyezési kormánybiztosát), vitéz Jány Gusztáv vezérezredest, Bárdossy László miniszterelnök ügyében 2001-ben a MIÉP kezdeményezett perújítást…

1995. január 16-án a Legfelsőbb Bíróság négy felülvizsgálati tárgyalást pörgetett le összesen három óra leforgása alatt. Mindegyikre jutott vagy negyvenöt perc. – Mind a négy egykori vádlottat, háborús és népellenes bűnök elkövetőit, dr. Kecskés Mihályt, Koréh Ferencet, Wiltner Bertalan Miklóst és Herodek Sándorné Rátz Erzsébetet felmentették. Dr. Kecskés hadbíró, majd később ügyész volt a Vezérkari Főnökségen – ő képviselte a vádat többek között Szenes Hanna brit önkéntes és zsidó szabadságharcos perében, halálos ítéletet kérve a 23 éves lányra (az ítéletet 1944. november 7-én hajtották végre a hírhedt Margit körút 85 sz. alatt lévő fegyházban.) Az antiszemita Koréh Ferenc, a „székely Streicher” sem számított már népellenes bűnözőnek a kilencvenes évek elejétől. Fedák Sárit, a háborús propagandahőst, aki náci karlendítéssel lépett a színpadra (és aki a frontszínház ukrajnai turnéján a zsidó munkaszolgálatosokról szólva kijelentette: „Nem baj, ha lelövik, aki kidől a munkából, legalább lassanként mind elfogynak”) – 1994-ben rehabilitálta a demokratikusnak mondott Magyarország.

A razzia vérfürdővé vált

A Simon Wiesenthal Központ szerint Képíró részt vett az „1942-es délvidéki mészárlásokban” valamint „az 1944-es deportálásokban” – csendőr századosként. Horthy Miklós katonai bírósága tíz év börtönre ítélte az újvidéki vérengzés miatt. A Simon Wiesenthal Központ szerint a csendőrtisztet 1946-ban újból elítélték: egy népbírósági perben tizennégy év börtönbüntetést kapott. – Ez utóbbi büntetőeljárást úgy a védelem, mint a nyomozó hatóságok cáfolják, azzal az egyszerű magyarázattal, hogy nem lelhető fel az állítólagos népbírósági ítélet. Mit szóljunk ehhez? Az „elveszett iratokból” 6.500 kérelmező esetén, amint említettem, 5.400 peranyagot mégis megtaláltak – ezeket a személyeket, javarészt a népbíróságok által elítélteket, egytől-egyig felmentették 1990-et követően…

A kutatásokra alapozva korabeli jegyzőkönyvek tartalmazzák, hogy Képíró Sándor elismerte, igazoltatásokat végzett Újvidéken, valamint alegységeket vezetett, melynek tagjai követtek el gyilkosságokat. – Ő ugyan, állítása szerint, a „ravaszt nem húzta meg”, ugyanakkor az igazoló bizottságok elé szállította az embereket, akiket a rögtönítélő bíróság kivégeztetett.

Nagybaczoni Nagy Vilmos Horthy Miklós honvédelmi minisztere visszaemlékezéseiben megírta, hogy 1942 januárjában a kormány beleegyezésével Újvidéken és környékén a partizánmozgalom leverése ürügyén tisztogató razziát hajtottak végre. Szervezett rablás és fosztogatás egészítette ki az igazoltatásokat és előállításokat – ám jellemző módon a három nap alatt egyetlen katona vagy csendőr sem sérült meg. Az emberek megrettenve beszéltek arról, hogy mi történt… sokan arra számítottak: Újvidék után Szabadka következik. Az 1943-as vizsgálat során tanúvallomások hangzottak el, melyek szerint Budapestről Újvidékre beérkezett gyorsvonat egész utazóközönségét a vasúti váróterembe terelték, és ott mindenkit igazoltattak. A zsidókat kiválogattták, és a strandra terelték, ahol ezeket az embereket, nőket, gyermekeket, fiatalokat és öregeket előbb levetkőztették, majd a Dunába lőtték őket. – A razziát végrehajtó csendőrök és katonák sorra járták a házakat és kihurcolták a lakásokból a zsidókat, illetve az egyéb gyanúsnak minősített személyeket. Az akció órák alatt vérfürdővé változott. Nagybaczoni szerint a Kállay-kormány nem térhetett ki az Európában is ismertté vált esemény kivizsgálása elől, de jogerős ítélet nem született. Az újvidéki tisztogatásban többen kitüntetést is kaptak (magát az egységparancsnok dr. Képíró Sándort is az újvidéki akció után léptették elő századossá. – A Szerk.) De a folytatás így az honvédelmi miniszter, Nagybaczoni Nagy Vilmos szorgalmazására a minisztertanács elé került, majd később lezajlott a tárgyalás. Az ítéletek kihírdetésére a vádlottak jelenlétében nem került sor, mert ők német segítséggel a Harmadik Birodalom területére szöktek – ott nemcsak menedéket kaptak, hanem legtöbbjük, mint a német hadsereg tisztjei szolgáltak addig, amíg a nyilasok uralomra jutása után visszatértek Magyarországra és szolgáltak tovább a Magyar Királyi Honvédség és a Csendőrség kötelékében.

Kenedi János és a Képíró-ügy

Ami egyértelműen kiderül a jelenlegi Magyar Köztársaságban egyáltalán nem támogatott nyomozás irataiból, az az hogy a kádári Állambiztonsági Szolgálatok főtisztjei még 1992-ben is a Nemzetbiztonsági Hivatal állományában dolgoztak. Néhány részlet Kenedi János 2007. március 23. napján kelt leveléből: „Képíró adatlapja, s néhány róla keletkezett irat 1967-ben még bizonyosan a BM Állambiztonsági Operatív Nyílvántartójában szerepelt, a volt csendőrök és nyilasok aktái és nyilvántartásuk között. (Lásd e nyilvántartásról az 1995-ös Iratfeltáró Bizottság jelentését az OSZK Kézirattárában.) Elég megalapozottnak tűnik az a hipotézis, hogy Cserest – a „Hideg napok” szerzőjét – engedték kutatni ennek a forrásanyagnak legalább egy részében. Ez ellenőrízhető, ha az ÁBTL nem titkosította azt a dossziét, amelyben az 1990 előtti kutatási engedéllyel rendelkező betekintőket nyilvántartották. A dosszié még szerepel a BM Alkotmány utcai irattárának 1998-ban még általam is látott lajstromában… Zuroff úrnak sokkal pontosabbat annak a hivatalos Yad Vashem Társaságnak a tagjai mondhatnak (ha hajlandók beszélni), akik 1989-92 között a BM főiratbirtokosai voltak – dr.Csikos József, Baczoni Gábor és Sersli Sándor. Ennek a társaságnak nemcsak BM-es tagjai voltak (pl. Székely Gábor), akik legalább a Társaság alapításának céljáról és működéséről is számot adhatnak… Attól tartok, az, hogy hajlandók-e a volt BM-esek beszélni, azon múlik, hogy mennyire tudták elválasztani 1989-92 között azokat az iratokat, amelyek a zsidóvagyonok útvonalán 1939-45 közti csendőr, nyilas, Waffen-SS felől a VKF-2-őn át az MNVKF-2-höz, a Katpolhoz és a PRO-hoz és az ÁVH-hoz vezettek -– azoktól az iratoktól, melyek háborús bűncselekményeket takarnak. Ezek úgynevezett tükröződő iratok s egyik csoportjukból kideríthető a másik iratcsoport létezése is…”

Kenedi 2007. április 10-én írott levele, mintegy folytatva a márciusi sorokat, az alábbiakban idézett hipotézist vázolja:

„Valóban szükség van-e Képíró 1946-os (vélt vagy valós) népbírósági ítéletének felkutatására ahhoz, hogy akár nyomozati, bűnügyi, bírósági iratait, akár őt magát a magyar állam kiadja Belgrádnak? – Közelebbről: Képíró 1942. januári háborús bűnösségének megállapításához mit ad hozzá a második (a deportálásokban való részvétel miatti) ítélet a meglevő első, jól ismert és kellőképpen dokumentált ítélethez képest?… Olvassuk el újra az 1936. évi III. tc. 59. §-át, módosított formájában úgy, ahogy Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök javaslatára, Bartha honvédelmi miniszter átalakítatta s elfogadtatta a Minisztertanács 1941.október 28-i jegyzőkönyvének tanúsága szerint. Figyelmesen olvasva Sajti Enikő Délvidék c. tudományos munkájának 142. oldalát, s ott a 46. számú jegyzetet, szerintem elég bátortalan a Képíróval szemben eddig felhozott jogi érvelés. Mármint az, hogy a VKF ’repülő bírósága’ által az ezen a törvénycikkelyen megállpított cselekménye pusztán a Horthy-hadsereg jó hírnevét sértette volna, s hadsereg iránti bizalmát ásta volna alá Képíró – és első perében elítélt társai – ügyében. Ha Képíró az 1936. évi III. tc. 1941 őszi módosításának kihirdetése után vágott bele 1942 januárjában a ’partizánok’ elleni razziázásba, akkor ez jóformán semmiben sem különbözik azoktól a háborús bűncselekményektől, amelyekért Szombathelyit, Grassyt és Feketehalmy-Czeydnert felakasztották. És ha még azt is hozzáteszem, ami a módosítás indoklásában található, miszerint a tc. 59. §-ának módosítását ’a Délvidéken tapasztalható rendbontás megtorlása (érdekében)’ hajtsák végre, akkor igazán nem tudom mi a különbség a Szovjetúniónak hadat üzenő Bárdossy miniszterelnök háborús cselekménye és az antifasiszta koalíciót (beleértve Titó partizánjait) feltartóztató magyar hadvezetés cselekménye között? A Harmadik Birodalom győzelmét ki-ki ott segítette, ahol éppen volt – pl. Bárdossy miniszterelnöki pozicióban – ki-ki olyan eszközzel, amilyennel rendelkezett: Képíró például tábori csendőrfőhadnagyként a Duna jegére terelt kivégzendőkkel…”

Kenedi János a továbbiakban néhány mondat erejéig az Antall-kormány idején országgyűlési képviselőként a háborús bűnösöket kitüntető kormánypárt sorait erősítő dr. Zétényi Zsoltnak is üzent s nem kevésbé a Nemzeti Jogvédő Alapítvány oltalmát élvező radikális nacionalistáknak:

„A másik körülmény, amely hipotézisemet megelőzi, hogy első alkalommal figyelmetlenül olvastam a Képíró Sándorra vonatkozó publikációkat. Nem vettem észre, hogy az 1936. III. tc. 59. §-ának módosítása annyit jelent, hogy Képíró cselekedetei az input oldalon ugyanannyit érnek, mint az output oldalon. Azaz, ő – illetve az V. csendőrkerület előljárói – pontosan tudták, hogy háborús bűncselekményt követnek el 1942 januárjában, csupán az utólagos történeti feldolgozások mosták el a különbséget. Hiába írt Képíró feljegyzést a razzia után a maga mentségére, ez semmit sem ér, ha nem előtte határolta el magát a razziában való személyes részvételtől. (Ő maga ügyvéd volt, tudta, mit követett el, de megpróbált ügyvédi svindlivel élni.) – Ezáltal az utókor előtt felértékelődnek az 1942-es razzia szemtanúinak vallomásai, mindenek előtt a Sajti Enikő által a Klub Rádióban felolvasott Nagy János vallomása, valamint Vihar Béla tanúságtétele.”

 E helyen idézem dr. Zsigmond Anna sorait, melyet Kiss Péter miniszternek írt 2005. december 3-án a Miniszterelnöki Hivatalba:

„Itt minden visszhang nélkül történik. Rehabilitálni akarják kisbarnaki Farkas Ferencet, Cselényit, a csendőrt és további nyilas csontvázakat őríznek a szekrényben, miközben tekintélyes tudósok jogi magyarázkodásokkal dicsőítenek gyilkosokat… Lehangoló levelezésem miatt magam is szégyenkezem, hogy ilyen társadalomban élek. Ez az én hazám?…”