G�ti Anna 1924-ben sz�letett a neves kassai fogorvos, G�ti M�r �s feles�ge, Neuwirth Vilma egyetlen l�nyak�nt. �desapja nagy boh�m �s lelkes m�gy�jt� volt, nem v�letlen, hogy a fiatal Anna m�v�szett�rt�n�sznek k�sz�lt. A terveib�l azonban nem lett semmi, mert az �retts�gi ut�n csal�dj�val egy�tt elhurcolt�k.

Azt hitt�k, Magyarorsz�g megv�d

„Soha azel�tt nem tapasztaltunk Kass�n gy�l�letet, ez�rt is �rt v�ratlanul a dolog. Tudnunk kellett volna, mi v�r r�nk, hiszen Szlov�ki�b�l m�r 1942-ben elmentek az els� transzportok, de senki nem sz�lt. Tal�n aki hallott r�la, az se hitte el. Meg azt�n Kassa Magyarorsz�ghoz tartozott, mi azt hitt�k, v�dettek vagyunk. Egyszer�en csak h�ly�k voltunk, nem tudtuk elk�pzelni, hogy l�tezhet ekkora gonoszs�g. 1944 �prilis�ban kellett bevonulnunk a gett�ba, a volt Jakab t�glagy�rba. Ap�m vitte a matracokat, dunyh�kat, any�m n�h�ny ed�nyt, az �kszereinket bevarrtuk a kab�tunk b�l�s�be. Felesleges volt, mert mindent elszedtek. Hetekig a gett�ban voltunk, legink�bb a f�lelemre eml�kszem. Ott l�ttam Csat�ryt is, magas, fess ember volt, az id�sebbek mondt�k, hogy � a gett�parancsnok. Mindig korb�csot tartott a kez�ben �s gyakran haszn�lta. M�dszeresen kivallatta a zsid�kat, hov� rejtett�k otthon a p�nz�ket, �kszereiket, �s aki nem akarta elmondani, azt �t�tte. N�h�ny rabra r�parancsolt, hogy k�zzel kaparjon g�dr�ket a ker�t�soszlopoknak, aki nem b�rta, annak szint�n ver�s volt az oszt�lyr�sze. M�g a nev�t�l is f�lt�nk, ha ellen�rz�sre j�tt, fel sem mert�nk n�zni.”

           Csat�ry.

D�g�ljenek meg, mind ah�nyan vannak!

Ann�t, sz�leit �s apai nagyanyj�t az utols� n�gy transzport egyik�vel, 1944. j�nius 2-�n vitt�k Auschwitzba. A bevagon�roz�st Csat�ry ir�ny�totta. „J�kor�kat r�gott azokba, akik nem b�rtak felsz�llni. Egy orvos, J�nap S�muel megk�rdezte t�le, nem lehetne-e az id�s, beteg embereknek priccseket betenni. Azt felelte neki, d�g�ljenek meg mind ah�nyan vannak! Ezzel a k�v�ns�ggal bocs�tott �tra �s csaknem mindegyik�nk�n be is teljesedett. Borzaszt� �t volt, negyven ember egy v�d�rbe v�gezte a sz�ks�g�t, vizet nem adtak. Akkor m�r sejtett�k, hogy hal�lra vagyunk �t�lve. Nagyany�m arra k�rte ap�mat, adjon be neki valamit, amit�l meghal. Ap�m nem adott neki semmit, mert m�g akkor is b�zott abban, amit az �llom�son egy obersturmf�hrer mondott, akinek megmutatta az els� vil�gh�bor�s kit�ntet�seit. A katona azzal hitegette, hogy ezeket majd akkor mutassa meg, amikor meg�rkez�nk, mert ott is lesz k�rh�z, �s azt fogja vezetni. Persze, nem volt ott senki k�v�ncsi sem az �rdemeire, sem a tud�s�ra.

Ahogy kisz�lltunk a vagonokb�l, az �regeket, k�zt�k nagyany�mat is, r�gt�n a kremat�riumba k�ldt�k, ap�mat is elv�lasztott�k t�l�nk. Engem �s �desany�mat Stutthofba vittek, ahol hatalmas far�nk�ket hordtunk az erd�b�l. Nekem k�l�n feladatom is volt, az emberi �r�l�ket szedtem �ssze, amit azok hagytak maguk ut�n, akik m�r nem �rtek oda a latrin�khoz. Mindenkinek hasmen�se volt a h�g kosztt�l. Naponta egyszer kaptunk levest, de a k�p�, aki osztotta, sokszor r�nk parancsolt, hogy f�l l�bon ugr�lva vigy�k. Mire a hely�nkre �rt�nk, kil�tyk�l�d�tt a csajk�b�l, �s �hen maradtunk. Any�m torokgy�kot kapott, elvitt�k a betegek sz�m�ra fenntartott barakkba, �s amikor tov�bbindultunk, m�r nem j�tt vel�nk. Soha t�bb� nem l�ttam, azt sem tudom, hol halt meg.”

Soha nem voltam boldog

Hossz� menetel�s kezd�d�tt a front el�l, a hideg t�lben. G�ti Anna v�gign�zte, ahogy sokan menet k�zben d�ltek ki a sorb�l a kimer�lts�gt�l �s meghaltak, m�sokat a n�metek l�ttek agyon. A k�rd�sre, hogy benne mi tartotta a lelket, csak annyit mond, az, hogy m�r nem gondolkozott. „Csak tettem, amit mondtak, mint egy g�p. Sok�ig a felszabadul�s ut�n is �gy �ltem, nem tudtam �r�lni semminek, nem terveztem, csak elv�geztem, amit kellett. Ap�m visszaj�tt Auschwitzb�l, az orvosi szolg�lati lak�s�ban tal�ltam meg, mert a h�zunkban idegenek voltak. � �jra dolgozni kezdett, �n pedig nemsok�ra f�rjhez mentem egy sorst�rsamhoz, �s megsz�lettek a gyerekeim. M�g akkor is pr�b�ltam egyetemre menni, de nem siker�lt, v�g�l r�ntgenterapeut�nak tanultam ki. Ap�m nagyon kor�n meghalt, 1951-ben 53 �vesen, infarktust kapott. M�g gy�zte le�rni, min ment�nk kereszt�l, de azt m�r nem �lte meg, hogy kiadj�k. Ma m�r nem is tudom, hol van a k�zirat, sok mindent elfelejtettem. Tal�n jobb is �gy.

Csak azt a zsigerig hat� f�lelmet nem tudom elfelejteni. Az eg�sz �letemet v�gigk�s�ri. Soha nem voltam marad�ktalanul boldog, akkor sem, amikor a gyerekeim megsz�lettek, mert folyton att�l rettegtem, mi v�r r�juk. Mi nem voltunk vall�sos zsid�k, az �nnepeket sem tartottuk, m�gis elvittek. A gyerekeimet sem neveltem zsid�k�nt, mindig azt mondtam nekik, az a fontos, milyen emberek �s mit tudnak. Mindketten egyetemet v�geztek, sokra vitt�k, m�gis tal�lkozniuk kellett azzal, hogy felh�nytorgatj�k a sz�rmaz�sukat. Ma m�r �gy l�tom, nagyobb hangs�lyt kellett volna helyezn�nk a zsid� identit�sra, mert a valahov� tartoz�s �rz�se megv�d. �gy az ember folyton menek�l valami el�l, amihez semmi k�ze, m�gsem ker�lheti el.”

Csat�ry mindig korb�ccsal j�rt

Salamon Edit a kassai gett�ban ismerte meg G�ti Ann�t, egyszerre vitt�k �ket Auschwitzba, Stutthofig egy�tt meneteltek. Ut�na elv�ltak �tjaik, csak a h�bor� ut�n tal�lkoztak �jra Kass�n. Vagy hatsz�zan j�ttek vissza a tizen�tezer-h�tsz�zb�l, ma m�r csup�n t�zen �lnek k�z�l�k. „�prilis 18-�n j�ttek �rt�nk, hogy csomagoljunk, menni kell a gett�ba. M�g a megf�tt �telt is magunkkal vitt�k egy tejeskann�ban a Kazinczy utcai zsinag�g�ba – a sz�leim, �n, Katalin h�gom, �s �zvegy N�ndor b�ty�m a kilenc�ves kisl�ny�val, Judittal. Az evang�likus iskol�ban nyilv�ntart�sba vettek benn�nket, elvett�k az �kszereinket, azzal, hogy ha visszaj�v�nk, visszakapjuk. Egy �jszak�t t�lt�tt�nk ott, m�snap reggel hossz� menetben tereltek a t�glagy�ri gett�ba. Csat�ry L�szl�t mindennap l�ttuk, amint f�nyes fekete csizm�ban, korb�ccsal a kez�ben v�gigj�rta a gett�t. Azt, hogy valakit megvert volna, nem l�ttam, mert ha megjelent, jobb volt elb�jni. Olvastam, hogy most azzal v�dekezik, � nem volt gett�parancsnok, csak rend�rs�gi fogalmaz�.

De hiszen l�ttuk, ismert�k, m�g r�gi iratokat is tal�ltak, amelyeket gett�parancsnokk�nt �rt al�. Az 1944. m�jus 1-jei hirdetm�ny�ben az �ll, hogy „minden zsid� faj� egy�n k�teles �lland�an a lak�s�ban tart�zkodni �s az ablak�t z�rva tartani, gett� ter�let�n lak� kereszt�nyek zsid�t be nem fogadhatnak, a boltjaikban ki nem szolg�lhatnak. Tudtuk, hogy akik menek�lni pr�b�ltak vagy ellenszeg�ltek, azokat meg�lt�k, ez is csak az � parancs�ra t�rt�nhetett. Az oszt�lyt�rsn�met, Szeiler Gizit a sz�gesdr�tn�l l�tt�k le az �r�k, a holtteste napokig ott volt. A csal�dj�b�l senki nem maradt �letben, ma nincs, aki a s�rj�t gondozza. Voltak, akik �ngyilkoss�got k�vettek el, az orvosok, F�nyes doktor, Zipser doktor �s m�sok is, az eg�sz csal�djuknak er�s gy�gyszert adtak, hogy �r�kre elaludjanak. K�s�bb sokszor eszembe jutott, hogy �k tett�k j�l. Amikor az �llom�sra vonultunk, ahol a marhavagonok v�rtak r�nk, az utca k�t oldal�n kassaiak sz�zai �lltak. Nem igaz, hogy �r�ltek, �n csak szomor�s�got �s irt�zatot l�ttam az arcokon. Akkor m�g nagyon �sszetart� v�ros volt Kassa, nem az sz�m�tott, ki milyen nyelven besz�l �s milyen felekezethez tartozik, mert egy�tt�reztek egym�ssal az emberek.”

A karjaimban halt meg a h�gom

Salamon Edit Auschwitz–Birkenauban l�tta utolj�ra a sz�leit. „H�rom napig voltunk ott �sszezs�folva, �tel-ital n�lk�l. �jszak esett, az ablakon kiny�jtottuk a tenyer�nket �s a felfogott es�vizet sz�rcs�lt�k. Egy cseh asszony, aki m�r r�gebben ott volt, a f�st�l� k�m�nyre mutatott �s a f�lembe s�gta: ott vannak a mieink. M�g akkor sem hittem el, folyton azt ism�telgettem, hogy ez lehetetlen, pedig l�ttam, hogyan l�tt�k le az any�kat, akik nem akart�k elengedni a gyerekeiket. H�rom nap m�lt�n Rig�ba vittek, egy erd�ben bunkereket �stunk a teheraut�knak. Onnan Stutthofba ker�lt�nk, ahol a rev�rbe, a t�bori k�rh�zba ker�ltem. Egy k� esett a l�bamra, alig tudtam j�rni. Amikor a n�metek azt mondt�k, hogy m�snap tov�bbmegy�nk, mert k�zelednek az oroszok, a h�gommal �s k�t bar�tn�mmel, elb�jtunk a barakkban. M�snap el�mer�szkedt�nk, �s elindultunk a sz�rny� janu�ri hidegben a jeges f�ldeken �t.

A messzes�gb�l ut�nunk ki�ltott valaki, els�t�tte a fegyver�t, �s eltal�lta a bar�tn�met, meg engem is, ahogy �tkaroltam a h�gomat, hogy megv�djem. A goly� �tment a karomon �s Kati t�dej�be f�r�dott, a karjaimban halt meg. Engem �s a m�sik �letben maradt l�nyt a kommand�ra vittek. Nagyon rendesek voltak hozz�nk, adtak enni, ell�tt�k a sebemet. M�snap elvittek egy n�ptelen faluba, ahonnan m�r mindenkit evaku�ltak. A bar�tn�m ennival�t keresett, �n a f�jdalomt�l mozdulni sem tudtam. M�gis menn�nk kellett tov�bb, mert egy n�met tiszt r�nk rivallt, hogy jelentkezz�nk a parancsnoks�gon a legk�zelebbi v�rosban. A t�bbiek h�ztak, �gy �rt�nk el a v�ros hat�r�ba, ahol m�snap orosz katon�kkal tal�lkoztunk. �k h�vtak orvost, aki le akarta v�gni a karomat, azt�n ink�bb k�rh�zba k�ld�tt. H�napokig fek�dtem ott, �tsz�r oper�ltak, de v�gig csak a h�gomra tudtam gondolni. Ma sem tudom, hol van a s�rja, mert am�g el tudtam volna menni, hogy megkeressem, nem volt p�nzem az �tra, most meg m�r �reg vagyok.”

A szeretteimet nem adja vissza senki

Kilenc h�napi k�rh�zi tart�zkod�s ut�n Edit n�ni Katovic�n �s Zsoln�n kereszt�l 1945. szeptember 29-�n �rt haza Kass�ra. A nagy csal�db�l csak N�ndor b�tyja �s Zsuzsanna unokah�ga maradt �letben, a h�zukban idegenek laktak, bar�tok fogadt�k be �ket. „A beteg karommal nem tudtam munk�t v�llalni, a b�ty�m tartott el mindh�rmunkat. Egy keny�rk��rt 100 koron�t adunk, semmi m�sra nem tellett. K�s�bb visszakaptuk a h�zunkat, nagy nehezen �j �letet kezdt�nk. F�rjhez mentem, a f�rjem is t�l�l� volt, hitsorsos, megsz�lettek a gyerekeim. Valami csoda folyt�n volt er�m ahhoz, hogy felneveljem �ket, pedig folyamatosan agg�dtam, �s ma is att�l f�lek, mi lesz, ha vel�k is ugyanazt teszik, amit vel�nk. Sok kereszt�ny bar�tom van, gyakran mondj�k, tegyem t�l magam a m�lton, de ett�l nem lehet szabadulni. Azt sem tudom, hogyan lehetett kib�rni, csak az Istenbe vetett hitem seg�tett.

Most, hogy Csat�ryt letart�ztatt�k, �jra felszakadt ez a seb, megrohantak a rossz eml�kek. Nem tudom, meg�lem-e, hogy el�t�lik, de nem is �rdekel. A szeretteimet m�r nem adja vissza senki, azt a sok szenved�st nem lehet j�v�tenni. S�t, az f�j a legjobban, hogy valakik lehet�v� tett�k, hogy bujk�ljon. Tizen�t �vig �lt Pesten, a hivatalok tudt�k, hogy kicsoda, mi�rt toloncolt�k haza Kanad�b�l, m�gsem tettek semmit. H�rom nevet haszn�lt, Csat�ry, Cs�zsek �s Schmitt, t�bb lak�sa volt, ezt csak befoly�sos t�mogat�kkal lehetett megcsin�lni. Az �n szememben azok, akik v�dik, ugyanolyan b�n�z�k, mint �. T�l�k f�lek, mert ma �k jelentenek vesz�lyt. Nem csak r�nk, zsid�kra. Mindenkire. Nem az a fontos, hogy Csat�ryt el�t�lik-e, hanem az, hogy az emberek el�t�lik-e, amit tett. Sajnos, �gy l�tom, nem sokat tanult a vil�g abb�l, ami vel�nk t�rt�nt.”