A szerkesztőség ráadásul azokat vádolta felbujtó szándékkal, akik már korábban éppenséggel tiltakoztak a lejáratásukra indított provokációk miatt – ezek volnának a „mérsékelt” nácivadászok, és szerintük a nácikhaza! nyilván róluk akar torzképet festeni. Hab a tortán, hogy megkérdezett prominens szakmabeliek – mármint egykori és mai lapszerkesztők – is elmulasztottak disztingválni a két szervezet(?) avagy fórum között, s így a lincselésre buzdításban történetesen vétleneket ítélték el.

Az egyébként kevéssé emelkedett és még kevésbé jelentős belpolitikai közjáték egyvalamire azért alkalmas lehet. A maga bornírt gusztustalanságával taszítja a közvéleményt, és érdektelenné teszi egy olyan súlyos tény iránt, amelyről nem feledkezhetünk el. Nevezetesen arról, hogy mind az – úgymond – legális eszközökkel élő nácivadászok, mind az őket is célzatosan túllihegő, más „antifasiszták” csak a nácik után jelentek meg.

Vagyis, először voltak ők, a hazai szélsőjobb reinkarnált nyilasai. És még mindig itt vannak, egyre nyilvánvalóbban, nyomatékosabbban, mégpedig háborítatlan és minden jel szerint tehetős hátországukkal együtt. Ez a valódi botrány. Hogy a „virtigli” nácik nyomában aztán felbukkannak a különféle amatőr ellenlábasok és/vagy provokátorok, az már a dolog természetéből következik – az agresszió minden válfaja, a verbális is, megteremti a maga látszólag ellenkező előjelű, mégis kísértetiesen pontos tükörképét.

Komolyan vehető – és világszerte becsült – „nácivadász” a legendás Simon Wiesenthal volt, akitől távol állt bármiféle uszító indulat. Ám tántoríthatatlanul dokumentálta a bűnöket és elkövetőiket, s amikor felfedte egy-egy háborús bűnös hollétét, leleplezte hamis egzisztenciáját, a többit rábízta az igazságszolgáltatásra. Épp ezért sikerült némelyeknek eltűnniük; Wiesenthal és segítői nem léptek ugyanis a törvény helyébe, nem ítélkeztek. De ne feledjük: ez a felderítőmunka egy népirtás kivitelezőit volt hivatva bíróság elé vinni. Ma még legfeljebb csak a fenyegetéssel szemben kell fellépni, és kivált azokkal szemben, akik a fenyegetőket, a potenciális agresszorokat előhívták és támogatják. Nem vitás: ez is dokumentáció után kiáltó feladat. Intézményesen – és akár társadalmi munkában is (itt volna például a tényfeltáró újságírás!), de semmiképp se a „jobbító” erőszak propagálásával.

Mert azt valóban érdemes volna végigkövetni, honnan és kicsodák segédletével, mondhatni iniciatívájából bújt elő a rendszerváltás utáni neonáci aktivizmus és szellemiség. Mai napig nem tudjuk – mert évtizedekre titkosították a hivatalos vizsgálat anyagát –, hogy kik szállították annak idején a Kossuth térre a Göncz Árpád beszédét ellehetetlenítő nyilas suhancokat. Ott kezdődött vajon? Mikor és kik döntöttek úgy, hogy a magát jobboldaliként definiáló politikai oldal bősz retorikájával előbb feltámasztja, előhívja, majd felhasználja a szélsőjobb radikalizmust? Mert nem kétséges, hogy a kilencvenes évek elejétől kezdve ez történt. A mainstream kvázijobboldal (amelynek az európai értelemben vett konzervatívokhoz semmi köze), egyszer csak nekilátott létrehozni azokat a fórumokat, alapítványokat, s nem utolsósorban azt a médiaspektrumot, amely mindmáig a megfelelő „eszmei” muníciót kínálja a legkülönfélébb ultrák számára. A Kossuth tér elegyes csapatai és hangadóik a kilencvenes évek elején vagy évtizedünk közepén nem a semmiből jöttek. Egyrészt a jobboldal parlamenti retorikája, másrészt sajtójának drasztikus hangneme köszön vissza a feldúlt utcákról is – és e sokakat még mindig meglepő buzgárt amúgy a magukat szolid üzletemberekként aposztrofáló tulajdonosok legális pénze táplálja.

Tévedés azt hinni, hogy a náci mentalitás kimerül a rasszizmusban, az antiszemitizmusban. Mind az egykori, mind a mai fasisztoid megnyilvánulások sokkal bonyolultabban motiváltak; sokféle társadalmi elégedetlenségre igyekeznek ráépülni, mert a politikai hatalom megszerzése érdekében épp az a feladatuk, hogy a különféle marginális csoportokat közös célra vezéreljék. Ezért szembeötlő, amikor némely – és nem feltétlenül a jobboldalhoz kötődő –, aligha naiv közíróktól manapság arról olvashatunk, hogy a parlamenti ellenzék legnagyobb pártjának számot kell vetnie a tőle mintegy függetlenül megerősödő, immár számottevő radikalizmussal, s fel kell ismernie, hogy esetleges kormányra kerülése után ez a zabolátlan erő okozza majd számára a legkomolyabb gondokat. Megejtő levezetés – csak hát nem számol a „mi volt előbb?” ismeretes kérdésével. A tyúk vagy a tojás primátusáról szóló vitát ebben az esetben azonban nem oly nehéz eldönteni.

Ha a mai jobboldalt – vagy azt a konglomerátumot, amely annak nevezi magát – csakugyan fenyegetné a szélsőjobb, az nem azért lehetséges, mert nem határolódott el tőle elég határozottan. Hanem azért, mert megteremtette.

És ez iszonyatos történelmi felelősség. Az elszabadult szellem ugyanis nem a palackot, nem a hatalomba igyekvő jobboldalt fenyegeti. Nem is a nem létező, magáról életjelet sem igen adó euromagyar konzervativizmust.

Hanem az egész társadalmat.

Mindannyiunkat.
Mészáros Tamás írása
http://www.168ora.hu/cikk.php?cikk=23151