A világháború, amit tulajdonképpen egy rendkívül éles krízisnek tekinthetünk, a világ egyik leghatalmasabb államában, a polgárság megdöntéséhez vezetett. Az alapvető világtörténeti jelentőségű különbség a kapitalizmus minden valahai krizise és aközött a krizis között, amely a világháborúban nyilatkozott meg, abban áll, hogy az azelőtti krizisek a kapitalizmus rendszerének egyensúlyát pillanatnyilag helyreállították s az ellentétek megoldása, ha erőszakosan és sulyos komplikációk árán is, de a kapitalisztikus rendszer keretén belül következett be, — ez a krizis azonban magának a rendszernek a szétvetéséhez, a polgárság bukásához s egy új rendszer kiharcolásához vezetett a világ egyik legnagyobb államában.

 A kapitalisztikus világgazdaság, a polgárság uralma a világ egésze fölött így véget ért. Két alapjábanvéve ellentétes, egymással összeférhetetlen társadalmi rendszer áll egymással szemben. Ez a tény jellemzi a legélesebben a kapitalizmus egyetemes válságát.

A világ e két egymással ellenségesen szemben álló társadalmi rendszerekre való szétesésének ténye a kapitalisztikus rendszerűnek megmaradt rész további alakulására messzemenő hatást gyakorol. A kapitalizmus alapvető mozgástörvényei természetesen továbbra is érvénybe maradnak. A kapitalizmusra jellemző belső ellentétek azonban a másik rendszer fennállása következtében élesednek.

 A másik különösen fontos mozzanata a kapitalizmus egyetemes válságának a gyarmati forradalom. Ez a forradalom növekvő jelentőséggel veszélyezteti az imperialista uralom alapjait.

 A szocialista tervgazdaság és a gyarmati forradalom gyorsítják magában a kapitalista államokban az átalakulás folyamatát. Ennek a folyamatnak legélesebb stádiumát az európai kontinens éli.

Az európai kontinens polgárságának ugyan sikerült a háború után keletkezett közvetlen forradalmi szituáció felett urrá lenni, amidőn a kapitalista társadalmi rend keretén belül teljesíthető s a reformista munkásmozgalom részéről felállított követeléseket — általános választójog, gyülekezési szabadság, nyolc órás munkanap, stb. — teljesítette s így időt nyert ahhoz, hogy uralmi szervezetét reorganizálja s a dolgozók pár országban keletkezett diktaturáját a reformista vezetők aktiv segítségével letörje. A polgárságnak ez a győzelme tette lehetővé relatíve a részleges stabilizálást. Ez a stabilizálás azonban a kapitalizmus belső ellentmondásainak következményeként a jelenlegi gazdasági válságba torkolt s egyes országokban ismét közvetlen forradalmi szituációt termelt.

A világgazdaság két egymással ellenséges rendszerre való szakadásán kívül a kapitalisztikusnak megmaradt részben a háború alatt és a háború utáni időben ugrásszerű változások történtek, amelyek eredete részben a háború előtti időre vezethető vissza. Ezek közül a legfontosabbak:

1.    Az Egyesük Államok ugrásszerű fejlődése. Az Egyesült Államok a háború kezdete óta a világ első imperialista hatalma lett.

2.    Anglia erős hanyatlása. Termelése és külkereskedelme még a mai napig sem érte el a háború előtti nivót. „A világ ipartelepe” szerepét Anglia végleg elveszitette. (Angliát, mely a vas és acéltermelést illetőleg, egykor a világ legelső állama volt, az Egyesült Államok, Franciaország, Németország s az idén már Oroszország is megelőzte.)

3.    Az ipar gyors fejlődése számos agrárországban. A háború alatt az európai ipari országok nem voltak képesek az agrárországokat ipari termékekkel ellátni s ezért következett be a legtöbb agrárországban a könnyűipar gyors fejlődése. A háború után az új iparokat magas vámok védték a régi nagy ipari országok heves konkurrenciájával szemben, minek következtében a kapitalisztikus világ még több egymástól kölcsönösen elzárt országterületre szakadt, mint valaha. A védekezés lehetőségének emelése céljából azután egyes iparokat mesterségesen még tovább fejlesztettek. Ez viszont a termelőerők fejlődésének gátlását jelenti, mert ezáltal a világgazdasági munkamegoszlás előnyei csökkentek. A belső piac felvevőképessége nagyon sokszor már arra sem elegendő, hogy a termelés egy egyetlen modern nagyüzem termelését felvehesse valamely iparágból, minek következtében egy sereg újabb „nehézség” keletkezik.

4.    Németország reparációs terhei és az európai entente-államok hadiadóssága az Egyesült Államokkal szemben az egyenlőtlen fejlődés újabb momentumát képezik, az az folytonos „gazdálkodáson kivüli” megrablását Németországnak az entente s Európának az Egyesült Államok által.

Az egyenlőtlen fejlődésnek ezek az igen fontos tényei képezik a háború utáni kapitalizmus bomlásának tényezőit s járulnak hozzá az egyetemes válság kiélesítéséhez.

A háború utáni kapitalisztikus világgazdaság erős leromlása a centralizálás meggyorsításához vezetett. Az infláció tömegesen szipolyozta ki a járadékból élőt, a kézművest és kisiparost az ipari tőke javára. (Németország) Más országokban viszont a deflációs politika, a banktőke és a járadékból élő réteg megerősödéséhez vezetett az ipari tőke költségére. (Anglia, Japán.) Ebből olyan különös nehézségek származtak, amelyek a meggyorsított monopólképződéshez vezettek, úgy a kisebb vállalkozásoknak a nagyobb által való felszívása, mint a nagy vállalkozásoknak monopolisztikus organizációba való tömörülése révén. (Kartelek, trösztök, koncernek, stb.) A kapitalizmus monopólisztikus karaktere egyetemes válságának periódusában lépett a legmagasabb fejlődési fokra. Ugyanakkor mindez a kapitalisztikus társadalom fogyasztóerejének relativ csökkenésével párhuzamos.

A stabilizálódás után a legtöbb kapitalisztikus országban a termelő-apparátus ugrásszerű kiszélesedése következett be; ugrásszerű lázas fejlődése a technikának, amely egyes országokban egy új technikai átalakulással határos. A technikának ez a fejlődése a kapitalista racionalizálással szövődött össze, amely a legfejlettebb országokban — Amerika, Németország — különös energiával vivődött keresztül.

A racionalizálás kifejezése alatt a kapitalista vállalkozások rendszabályainak egész sorát foglaljuk össze, melyek a profit növekedését tartoznak szolgálni. Két uton: a) a termelési költségek leszállításával, b) a magasabb nyereségek szerzésével a kiélesedett monopol-képződés utján.

A termelési költségek leszállításának módszerei mindenekelőtt a munkaproduktivitás emelése a gépezet technikai tökéletesedése és a munkafolyamat organizálása révén: a termelés egységében levő munkaidő csökkentése, standardizálás, tipizálás és normalizálás által: & munkaidő fizetett részének csökkentése a munka legmesszebbmenően intenzívvé való tétele, (futószalag, speciális munkabérszámító módszerek) s a munkások fokozottabb kihasználása révén.

A racionalizálás ezek szerint nem (tartalmaz elvileg újat; a racionalizálás csupán szisztematikus, tudatos és halmozott alkalmazása azoknak a módozatoknak, melyeket a tőkések profitutáni hajszájukban mindig alkalmaztak azzal a különbséggel, hogy a munka-produktivitás emelése relative visszamarad a munkások kizsákmányolásával szemben, ugyanannyi vagy csökkentett munkabér mellett. S mert a racionalizálás, amennyiben a termelési apparátus megújításának és kiszélesítésének formájában történik, valójában reális akkumulációt jelent, ezért úgy is hat, mint az akkumuláció: mindaddig, amíg tart, emeli a konjunkturát, (“a racionalizálási konjunktura”) bizonyos fokon pedig kríziseket vált ki illetve mélyít. Ezen a (csupán a ciklus menetét modifikáló) befolyásán kivül a racionalizálás a kapitalista termelési mód alapvető ellentéteinek kiélesedéséhez is vezet.

Mindezekkel a kapitalizmus egyetemes válságának gazdasági gyökereihez értünk. (A rendszer egyetemes válsága mindenekelőtt az oroszországi rendszer fennállásában manifesztálódik.) A kapitalizmus minden belső ellentéte rendkívül kiélesedik. Az egyetemes válság periódusában a legélesebben kiütközik az ellentét a konkurrencia által kényszerített tőkének a termelés határtalan kiterjesztése utáni törekvése és a kapitalista társadalomnak a kapitalista termelési mód belső mozgástörvényszerűsége révén egyre szűkebbé korlátozott fogyasztóereje között. Míg ez az ellentét a kapitalizmus előző periódusaiban csak a periódikusan visszatérő gazdasági krízisekben került felszínre addig a kapitalizmus egyetemes válságának periódusában a tendenciája krónikusan éles. A kapitalista piac felvevőképessége még a magas konjunktura fázisában sem elégséges ahhoz, hogy a termelési apparátus teljes kihasználását lehetővé tegye. A termelési apparátusnak nagy része állandóan — áll.

Ugyanennek a jelenségnek másik oldala: a kapitalisztikus piac felvevőképessége nem elég ahhoz, hogy minden dolgozónak munkaalkalommal szolgáljon. Míg a kapitalizmus előző periódusaiban a munkanélküli munkástartalékhadsereg a magas konjunktura fázisaiban a minimumra redukálódott s a kapitalisták munkáshiány miatt panaszkodtak, addig ma a tömegmunkanélküliség krónikus. A kapitalizmus egyetemes válságában a közvetlen termelőt a termelési eszközökhöz való viszonyában egy újfajta leépítés éri: nem mint a termelési eszköz tulajdonosát építik le (ez a folyamat már rég befejeződött), hanem abban az értelemben, hogy már nincs meg a lehetősége ahhoz, hogy munkával a kapitalista tulajdonát képező termelési eszközön életfentartását megkeresse.

Kihasználatlan termelési erők és kihasználatlan munkaerők: „tőkefölösleg, népfölösleg mellett” — mint Marx mondja — felfogásunk szerint a kapitalizmus egyetemes válságának ezek a legfontosabb gazdasági jegyei. Ez nemcsak az iparra vonatkozik, hanem a mezőgazdaságra is, ahol az évtizedek óta tartó agrárkrízis formájában jut kifejezésre.