Hazánkban, abban az országban, ahol a beregszászi zsidók, 11.000 ember deportálását parancsnoki beosztásban végző Kecskési Tollas Tibor csendőr főhadnagyot illetve a háborús bűntettekért távollétében halálra ítélt Wass Albert grófot 1990 után magas állami kitüntetésben részesítették, és azóta is folyamatos a Hungarista Állam egykori vezetőinek rehabilitálását célzó igyekezet – a tényfeltárás szinte hiábavaló tevékenység… Újságíróként azonban az objektív tájékoztatás kötelezettsége arra késztet, hogy a rendelkezésemre álló ismereteket, dokumentumokat, levelezéseket, kutatási anyagokat a nyilvánosság elé tárjam - azokat az információkat is, melyek magyarázatát adják a felelősségre vonás elmaradásának és a radikális nacionalizmusnak nevezett nemzetiszocialista szervezkedés „jogállami” kezelésének.

(A dr. Képíró-dossziét ismertető sorozatunk első részében a későbbi témák egy-egy fejezetéből idézünk röviden – hiszen az elmúlt 66 esztendőt teljes anyagát, közöttük a háborús bűntettek feltárását nehezítő körülmények ismertetését csak ilyen formában közvetíthetjük Olvasóinkhoz. – A Szerk.) A Simon Wiesenthal Központ jeruzsálemi irodájának vezetője, a holokauszt bűnöseit üldöző Efraim Zuroff 2009 első heteiben a politikai akarat hiányával magyarázta azt, hogy a Magyarországon élő, háborús bűnökkel vádolt dr. Képíró Sándort nem állítják bíróság elé, és ki sem adják azoknak az országoknak, ahol készek lennének őt felelősségre vonni…

A háborús és emberiség ellenes bűnöket elkövetők pereinek lefolytatásáról rendelkező Nemzetközi Katonai Törvényszék alapszabálya – melyet Magyarország is jogrendjébe iktatott – az első olyan nemzetközi dokumentum volt, amelyben a háborús bűntetteket és az emberiség elleni bűncselekményeket szabályozták. Ilyenformán ezek az alapszabályok büntetőjogi keretet nyújtottak (s nyújtanak napjainkban is) a bűncselekmények számtalan számos kategóriája számára, melyek a nemzetközi jog oltalma alatt büntetés tárgyát képezték, illetve képezik. Az emberiség ellen elkövetett bűnök egyetemes bűncselekmények, mivel akár háborúban, akár békében történő elkövetésük büntethető. – A háborús bűnökhöz hasonlóan az emberiség ellen elkövetett bűncselekményekre sem a bűnvádi eljárás, sem a büntethetőség tekintetében nem vonatkozik az elévülés.

Hazánkban, abban az országban, ahol a beregszászi zsidók, 11.000 ember deportálását parancsnoki beosztásban végző Kecskési Tollas Tibor csendőr főhadnagyot illetve a háborús bűntettekért távollétében halálra ítélt Wass Albert grófot 1990 után magas állami kitüntetésben részesítették, és azóta is folyamatos a Hungarista Állam egykori vezetőinek rehabilitálását célzó igyekezet – a tényfeltárás szinte hiábavaló tevékenység… Újságíróként azonban az objektív tájékoztatás kötelezettsége arra késztet, hogy a rendelkezésemre álló ismereteket, dokumentumokat, levelezéseket, kutatási anyagokat a nyilvánosság elé tárjam - azokat az információkat is, melyek magyarázatát adják a felelősségre vonás elmaradásának és a radikális nacionalizmusnak nevezett nemzetiszocialista szervezkedés „jogállami” kezelésének.

(A dr. Képíró-dossziét ismertető sorozatunk első részében a későbbi témák egy-egy fejezetéből idézünk röviden – hiszen az elmúlt 66 esztendőt teljes anyagát, közöttük a háborús bűntettek feltárását nehezítő körülmények ismertetését csak ilyen formában közvetíthetjük Olvasóinkhoz. – A Szerk.)

Mi történt a Sajkásvidéken?

Már jóval a hitleri Harmadik Birodalom szempontjából döntő jelentőségűnek bizonyult sztálingrádi vereséget, az észak-afrikai front összeomlását megelőzően a szövetséges Magyar Királyi Honvédség és a Magyar Királyi Csendőrség alakulatai 1941 decemberében, valamint 1942 januárjában súlyos harcokat vívtak a megszállt jugoszláv területeken tevékenykedő partizánokkal, melyek során mindkét részről jelentős veszteségek voltak. – A partizánegységek (a Honvédelmi Minisztérium Vezérkari Főnökség iratai alapján) 1942. január 6-ra nagyobb katonai akciót szerveztek, melynek során vissza akarták foglalni Bácskát. – Mivel a magyar veszteségek alig egy hónap leforgása alatt elérték az 1200 főt, a Vezérkari Főnökség 2. Nyomozó Osztályához beosztott tiszt (Fóthy cs. alezredes) jelentése alapján a vezérkar főnöke, vitéz Szombathelyi Ferenc vezérezredes az egész Bácskát hadműveleti területté nyilvánította: elrendelte a tisztogatást és a megtorlást. – A Vezérkari Főnökség az akció főbb irányítójául Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagyot, Grassy József vezérkari ezredest, Deák László ezredest és Zöldy Márton csendőrszázadost jelölte ki. 1942. január 20-ra Újvidékre érkeztek a razziához szükséges katonai-csendőri erők, köztük dr. Képíró Sándor csendőrtiszt, akik az egész várost kivűlről hermetikusan lezárták, ugyanakkor a Duna-partot a folyamörség alakulatai biztosították.

A razzia január 21-én kezdődött, ebben két tanszázad, az újvidéki és makói, valamint a szekszárdi csendőrtiszti iskolától egy szakasz vett részt, dr. Képíró Sándor századost – a makói csendőrtiszti iskola tanárát – a kutató járőrök közé osztották be. Kaptak egy hosszú névsort, melyben a letartóztatandók adatai szerepeltek, de emellett őrízetbe kellett venni azokat a személyeket is, akik nem tudta magát kellőképpen igazolni vagy partizángyanúsnak bizonyult. – A tisztogatást már a kezdetektől fogva Feketehalmy-Czeydner és tiszttársai (közöttük dr. Képíró Sándor is) önhatalmúlag kiterjesztették a környező községek – Zsablya, Csurog, Mozsor, Óbecse – szerb és zsidó lakosságára, a vérengzés során több ezer bűnözőnek illetve partizánnak minősített embert, továbbá ártatlan polgári személyeket lőttek agyon a nyílt utcán vagy lőttek bele a jeges Dunába vágott lékekbe. Az újvidéki razziának nevezett megtorlások során a későbbi hivatalos magyar adatok szerint a honvéd- és csendőralakulatok 3340 elsősorban szerb polgári lakost gyilkoltak meg, köztük 729 nőt, 299 idős embert és 147 gyermeket. A halottak között volt mintegy 700 zsidó származású személy is. (A legújabb szerb történészi adatok a genocídium áldozatait illetően 3. 808 személyt jelölnek – ezek közül 2. 578 szerb, 1. 068 zsidó, 64 roma, 31 ruszin, 21 magyar és 15 orosz nemzetiségűek voltak.)

Az újvidéki – zsablyai, csurogi, mozsori és óbecsei – események már a második világháború idején is botrányt kavartak, ezért Horthy Miklós kormányzó e kényszerhelyzetben 1943 decemberében a VKF Bírósága elé állítatta a legfőbb felelősöket: vitéz Feketehalmy-Czeydner Ferenc nyá. altábornagyot, vitéz Grassy József magyar királyi vezérőrnagyot, vitéz Deák László nyá. ezredest, Horkay József és vitéz Gaál Lajos csendőr ezredeseket, vitéz Báthory Géza és Fóthy Ferenc nyá. csendőr alezredeseket, Stépán László, dr. Kun Imre, dr. Csáky József, Bandur Károly, dr. Kacskovics Balázs, dr. Képíró Sándor, dr. Zöldy Márton magyar királyi csendőr századosokat, valamint Gerencsér Mihály magyar királyi csendőr főhadnagyot. A nevezetteken kivűl kb. 200 honvéd és csendőr ellen is bírósági eljárás indult. A fő felelősöket a tárgyalások során halálra ítélték – dr. Képíró Sándor 10 év börtönbüntetést kapott – de az ítéleteket nem tudták végrehajtani, mert az elítéltek egy része Németországba, a Harmadik Birodalomba menekült (ők az SS szolgálatába álltak). 1944. március 19-e után, Magyarország német megszállását követően az összes perbe fogott honvéd- és csendőrtiszt visszakapta rangját és ismételten szolgálati viszonyba kerültek.

A német megszállást követően viszonylag korán, már 1944 áprilisától elkezdődött a magyarországi és a magyar fennhatóság alatt lévő idegen országrészekben élő zsidók deportálása. – A Sztójay-kormány belügyminisztere, Jaross Andor már a horogkeresztes invázió másnapján utasította a csendőrparancsnokságokat, hogy állítsák össze a területükön élő zsidó személyek „egybeállított kimutatását”, majd azokat küldjék meg létrehozott 6 műveleti (deportálási) zóna illetékes parancsnokságának. Kvázi deportálásokra – a zsidó munkaszolgálatosok kényszermunkájának és kényszerlakhelyének kijelölésére – már 1943 első negyedévétől kezdődően sor került: Dietrich von Jagow budapesti német nagykövet igen jó kapcsolatokat tartott fenn a Magyar Királyi Honvédség és a Magyar Királyi Csendőrség felső vezetőivel, rendelkezésére állt a németbarát, nemzetiszocialista szellemiségű honvéd- és csendőrtisztek névsora. (Gróf Wass Albert sem tett mást Brassóban és Kolozsváron, mint dr. Képíró Sándor Újvidéken vagy Kecskési Tollas Tibor Beregszászon – egyazon listán szerepeltek Berlinben, megbízható szövetségesként ismerték őket a Harmadik Birodalomban.)

Kenedi János kutató Mogyoró Andráshoz, Halmai Gáborhoz, Gavriel Bar-Shakedhez és a hozzám is eljuttatott levele szerint a VKF/2 által felállított „repülő bíróság” 1943. december 14-én megkezdett tárgyalásának (kivonatos) jegyzőkönyve és ítéletei az 1942. januári újvidéki mészárlás elkövetői (köztük dr. Képíró Sándor) ellen fellelhető a Honvédelmi Levéltárban HM HL 1942-8/e; 4903/eln. valamint a 1943-1-69 eln. jelzetszám alatt. Ebben, egyebek mellett, az áll, hogy „számára nem volt egyértemű, hogy egy katonai eligazításon elhangzik az ’úsztassuk le a Dunán őket’ parancs, akkor az illető honvéd- vagy csendőrtisztnek tudnia kellett arról, hogy mi fog történni azokkal, akiket előállítottak majd a Dunához hurcolták őket…” Idéznem kellett ezt az információt azért is, mert a német megszállást követően, 1943. március 19. után a Sztójay- majd a Szálasi-kormányok idején kapott deportálási parancsok végrehajtása alkalmával se lehettek kétségeik a honvéd- és csendőrtiszteknek az őrízetbe vett, bevagonírozott zsidók sorsát illetően.

Dr. Képíró Sándor önmaga védelmében

Az ODESSA (Organisation der ehemaligen SS-Angehörigen), de az sem kizárt, hogy a hasonló feladatokat végzett HMH (Hungarista Mozgalom Hírszolgálata) segítségével Argentínába szökött háborús bűnös Buenos Aires-ben vetette papírra az alábbiakat:

„Több, mint negyven év távlatából írom ezeket a sorokat, hogy a szemtanú hitelességével rögzítsem azokat az eseményeket, melyeknek elbírálását a történelem lesz hivatva objektíven kiértékelni… A razzia 1942. Január 21-én kezdődött, és az első két napon nem történt semmi túlkapás. Január 23-án délelőtt Feketehalmy altábornagy és Grassy József vezérőrnagy parancsa alapján honvéd-alakulatok gépkocsin a Levente Otthonban lévő foglyokat kivitték a Duna-partra, léket vágtak a Duna jegén és a kivégzetteket elúsztatták. A kivégzéseket kizárólag honvéd-alakulatok hajtották végre, és azon egyetlen csendőr sem volt jelen. A részemre kiosztott területen nem volt egyetlen fegyverhasználat sem, miszerint egész újvidéki tartózkodásom alatt egy hullát sem láttam. – Ellenben, hogy a razzia során kötelességszerűen jártam el, arra szolgáljon a következő eset, melyre ma, negyven év múltán is világosan emlékezem: Tudomásomra jutott, hogy a Rex Szállóban, ahol éppen el voltam szállásolva, egy honvéd járőr illegálisan működött. Oda siettem és a szálló tulajdonosa lakásában ott találtam Tanursich szálló-tulajdonost, aki családjával együtt bundában, felöltözve, egy kis kézitáskával útra készen állt. A fosztogatni akaró banda vezére Pozdor zászlós volt, akit rögtön félrehívtam, és megkérdeztem tőle, hogy ’Mit jelentsen ez a helyzet?’ – ő erre azt válaszolta: ’Viszem ki őket a Duna-partra!’ Mivel a Tanursich család ellen semmiféle vád nem merült fel, ezért a zászlósnak csak annyit mondtam, hogy ’Takarodjanak innen!’ – mire bandájával együtt kivonult a szállóból. Bevonulásom után jelentettem az esetet Gaál őrnagynak, a Tanursich családnak pedig azt mondtam, hogy ’Nézzék meg, megvan-e mindenük, vetkőzzenek le, és maradjanak otthon nyugodtan!’

1943 novemberében idézést kaptam a VKF Különbíróságától előzetes kihallgatásra, Szegedre, ahol Gazda százados és Jolsvai főhadnagy hadbírók már mint gonosztevőt kezeltek. A főtárgyalás 1943. december 8-án kezdődött. Csendőrökre az illetékes parancsnok a csendőrök felügyelője volt. – Ennek dacára a vezérkari főnök teljesen törvényellenesen , önhatalmúlag a VKF Különbírósága által vont felelősségre… A tárgyalás csak húzódott, és immár (1944) január közepéhez értünk. Mivel még mindig szabadlábon voltunk, valaki azzal a hírrel jött, hogy aki akar közülünk, az átmehet Németországba, mert a németek átvesznek rangunkkal együtt. Megmondták a helyet és a pontos időt, mikor mehetünk…

Sajnos, mivel ’háborús bűnös’ lettem, életem nagy részét hazámtól távol, száműzetésben kellett leélnem. Büszkén vallom magam csendőrnek, és hazám iránti szeretetből szolgáltam. Újvidéken még véletlenül sem láttam egy hullát sem, nemhogy részt vettem volna a vérengzésekben.”

Amit dr. Képíró Sándor Argentínában már elfelejtett, azt az 1943-as, Szegeden lefolytatott peranyag tartalmazza: a Tanursich (Tanurdzic) család – a vádlott, dr. Képíró cs. százados kérése ellenére sem volt hajlandó tanúvallomást tenni, a csendőrtiszt állításait alátámasztani.

Gavriel Bar-Shaked (Yad Vashem- munkatárs) nyilatkozata

„Alapos előkészítés után utaztam 1989 novemberében Budapestre, együtt Serge Klarsfelddel. A Belügyminisztériumban először Tuttos Sándor (síc!), a jogi osztály főosztályvezetője fogadott, aki végigkísért minket az épületegyüttes tetején lévő két kupolateremben, és az odavezető termeken, ahol Klarsfeld és én térdig jártunk a széthajigált iratok között. Tuttos ezredes széttárt karokkal mutatta a pánikszerű iratszűrés eredményét, megengedve, hogy megnézhessek egyet-kettőt (ami a kezembe került, az mind az 1950-es évek elejéről volt). Ezekután bevitt az egyedi rendezett terembe, ahol katalógus szekrények tucatjai álltak, mondván, hogy itt tárolják a csendőrség személyi anyagait… Ezután fogadott minket Csikos József ezredes, a BM III/2-es osztály vezetője. Rajta kívűl több munkatársa is ott volt, többek között Sersli Sándor és Baczoni Gábor. Miután hosszú tárgyalást folytattunk (az ezredes- SZ. K. T.) megígérte, hogy két nap múlva bemutatja a belső kutatás eredményét… Mivel nyilvánvaló volt, hogy csak ’tesztelni’ akarják Klarsfeldet, megállapodtunk, hogy a demokratikus választások napján térünk vissza, hiszen akkor majd mindenki teljes felelősséget tud vállalni az új és szabad Magyarország szellemében…

1990 márciusában együtt érkeztem Herbstné Krausz Zoricával, aki a jerzsálemi Yad Vashem Intézetben a munka komputerizálását végezte. – Mielőtt Csikossal találkotunk volna, tájékoztattam az ügyről Jeszenszky Gézát, mint kijelölt külügyminisztert. Csikos lelkesen mosolyogva fogadott, közölte hogy nyomon vannak, beülhetek a TÜK (titkos ügykezelés – SZ. K. T.) szobába és két markos munkatárs ruháskosarakkal fogja felhordani az egész anyagot… Ismét nyomozati anyagokat kaptam, de ezúttal olyanokat, amelyben becsatolva eredeti iratok is voltak, mint pl. Ferenczy László csendőralzredes letartóztatási és házkutatási dossziéja – de emellett hoztak látszólag nem kapcsolódó anyagokat is, nem akarom fejtegetni az esetleges szándékot…,végül Csikos újabb haladékot kért, két hónapot. - Beszéltem Farkas Vladimirral, Péter Gáborral és feleségével, Simon Jolánnal illeve Timár Istvánnal, és mindenki megerősítette, hogy a csendőrség VII. közbiztonsági osztályának, valamint a központi nyomozó osztályának az anyagai megvannak…

A (következő) 1990. májusi találkozóra megszereztük Vihar Béla tanúvallomását a Baky- és Endre-perből, ahol pontosan elmondta, hogy a névlisták léteznek (ami perdöntő volt). Mivel a protokoll rövidített, elmentem Gombár Csaba akkori RTV-elnökhöz, aki berendelte az egész technikai gárdát annak rekonstruálására, hogy hová kerültek a népbírósági hangfelvételek. Bent a szobában azt állították (ismét!…), hogy az ÁVH ’fellapátolta’ a hanglemezeket egy teherautóra, erről persze az átadási napló véletlenül nem emlékezik meg, de kint egy szakavatott kinézetű hangmérnök egyszerűen közölte velem, hogy ők mindent lemásoltak és mint privát gyűjtemény megvehető…

1992-ben Csikos József és Sersli Sándor a Yad Vashembe látogattak és együttműködési szerződést írtak alá Boross Péter miniszter javaslatára, ami lehetővé tette volna a háborús bűnösök listájának átadását. A Yad Vashem Levéltár akkori igazgatója Ságvári Ágnest kérte fel magyarországi képviselőnek, aki bizalmas értesüléssel igazolta, 1992 elején, hogy a listák változatlanul a Belügyminisztériumban vannak. 2002. novemberében Klarsfeld találkozott dr. Lamperth Mónika belügyminiszterrel. Ő megígérte, hogy utasítást ad a listák ismételt megkeresésére. Bár tudtuk, hogy az anyag sohasem hagyta el a BM központi épületét, mégis Klarsfeld hozzájárult, hogy sor kerüljön egy ilyen diplomatikus keresgélésre, bízva abban, hogy immár nem egy újabb huzavona előtt állunk. – A következő öt hónapon keresztül állandó határidőmódosításokat kértek azzal, hogy a szakértők még mindig nem írták meg a válasz végső verzióját… Végül 2003. áprilisában válaszolt Pál Tibor politikai államtitkár, hogy Klarsfeld jöhet megtekinteni a ’sporiadikus’ anyagokat az Országos Levéltárban és az újonnan átvedlett Állambiztonsági Levéltárban. Klarsfeld engem kért meg, hogy menjek el a két címre. – Először az Állambiztonsági Levéltárba mentem, ott Gyarmati György helyett Baczoni Gábor fogadott, aki már az 1989-es találkozókon is szerepelt, és úgy tűnt, hogy az egész BM Levéltár szürke eminenciása illetve az egész ügy kerékkötője. A legszemérmetlenebbül letagadta, hogy a politikai államtitkár (Pál Tibor) egyáltalán kérte őket valamire, sőt, (szó szerint idézve) azt mondta: ’Lehet nektek a magyar politikusokkal akármennyi ….. találkozótok, az nem fog rajtatok segíteni!’ Ezután mentem el az Országos Levéltár megbízott főigazgatójához, dr. Koroknaihoz, aki szintén közölte, hogy Pál Tibor nem írt nekik semmit. Nem volt más választásom, mint elmenni a BM-be, beszélni Pállal. Ott a titkárnője közölte, hogy az államtitkár úr nem található… 2004-ben, mintegy véletlenül, dr. Hovari János nagykövet kért egy megbeszélést dr. Cynthia Haft-tal, hogy az Izraelben tartózkodó dr. Gecsényi Lajos, az Országos Levéltár főigazgatója személyes kapcsolatot vegyen fel Klarsfelddel. A találkozón én is részt vettem. – Ez volt az első eset, hogy magyar részről egyenesen tagadták a listák létezését.”